Réfi János versei

Fél-idő
Kovács Istvánnak

Ha visszanézek, merre vitt utam,
azt hihetném, tévedezve jártam
a létben és e hajrázó futam
nem volt más, csak bolygó illat-áram.

Ujjam nyomát nem őrzi semmi sem.
Mondják: „Lázát mélységektől kapta,
és elvesztette mindenét, hiszen
nem írt, csupán elfutó patakba.”

Most megállok, merengve sorsomon,
mert ím, mégis önmagam maradtam.
Mi voltam én? Füledbe mormolom:
Kézmozdulat őszi alkonyatban.

Krisztus Emmausban
Caravaggio festménye nyomán

Illanó hitünk gyorsan elhagyott.
Nem ismertünk fel – szemeink vakok!
És a vérnyomot se láttuk, melyet
a szeg ütött, a roppant sebhelyet.

Vándornak hittünk; egy a sok közül,
ki velünk vacsorál, s talán örül,
hogy kap némi jó szót, kevés étket,
s nem láttuk meg Urunk, Isten-léted.

Derűs voltál, s tán nem is bántad azt,
hogy nem ismer fel e három paraszt…
De végül – bár hinni, látni késtem –
rád ismertem a kenyértörésben.

Azután

Már nem volt benne élet,
már nem gyötörte kín,
s a katonák evégett
nem törtek csontjain.

De úgy döntött a gárda,
ne érje mégse vád…
Hersent a hús, a dárda
átverte mellkasát.