JEL újság

Régi és új a búcsú teológiájában

Dolhai Lajos2012.09.05

A Római Apostoli Penitenciária a hit éve kezdetén rendeletet adott ki, amelynek értelmében a hívek 2012. október 11-től 2013. november 24-ig tartó  időszakban teljes búcsút nyerhetnek. A rendelet meghatározza ennek feltételeit.

 

     „Minthogy elsősorban az a célunk, hogy – amennyire ez ezen a Földön egyáltalán lehetséges – a lehető legjobban kifejlesszük magunkban az életszentséget és a lélek tisztaságát, ehhez nagyon hasznos segítséget nyújthatnak a szent búcsúk, amelyeket az Egyház – a Krisztustól ráruházott hatalom segítségével – felkínál mindazoknak, akik a megfelelő hozzáállással teljesítik azokat a sajátos előírásokat, amelyek elnyerésük feltételei – olvasható a legfőbb penitenciárius, Manuel Monteiro de Castro bíboros által jegyzett  rendelkezésben. (A teljes szöveg megtalálható a Magyar Kurír hírportálon, a hit éve menüpontban).

     A búcsúkról szóló tanítás és az egyház gyakorlata szorosan kapcsolódik a bűnbánat szentségéhez. A dogmatikában a búcsúkról szóló teológia mindig a bűnbánat szentsége után található. A búcsú nem a bűnök bocsánata, és önmagában nem teszi igazzá az embert. A legrövidebb meghatározás szerint a búcsú a már megbocsátott bűnök után visszamaradt ideig tartó büntetések elengedése. Mindnyájan tudjuk, hogy a  katolikus vallásosságban vannak olyan szent helyek (pl. Róma patriarkális bazilikái, katakombák, búcsújáróhelyek) és szent idők (mindenszentek, Porciunkula-búcsú, pápai áldás nagy ünnepeken), amikor az egyház jóvoltából búcsút nyerhetünk. A búcsú,  a bűnbánattartás nyugati gyakorlatának sajátos formája. Az egyház napjainkban is ajánlja, hogy a hívők éljenek a búcsúk lehetőségével, hogy így gyarapodjék jámborságuk a Szentháromság dicsőségére.

     A hit éve is alkalom arra, hogy az egyház tanítását alaposabban megismerjük a búcsú intézményével kapcsolatban. Szükségünk is van erre, mert az elmúlt évtizedekben –  főként a reformációval kapcsolatos történelmi tanulmányok következtében – csak negatívumokat hallottunk a „búcsúkról”.

     A 2000-ben, jubileumi szent évben bőségben jelentek meg tanulmányok a búcsúkkal kapcsolatban. Nemcsak azért, mert  II. János Pál pápa kijelentette, hogy a búcsú a jubileumi események lényeges eleme (Incarnationis mysterium 9.), hanem azért is, mert mindez egy évvel a megigazulásról szóló evangélikus– katolikus ökumenikus megállapodás (1999. október 31) után történt. Nem meglepő, hogy az evangélikus teológusok tiltakoztak, és Karl Lehmann bíboros, illetve több katolikus teológus is rámutatott arra, hogy a búcsú megújult teológiája összhangban van az aláírt ökumenikus dokumentum megállapításaival.1

     Rövid összefoglalásomban szeretném utánozni a bibliai családatyát, aki kincseiből újat és régit szed elő (Mt 13,52); meg azt a menyasszonyt, aki az Énekek énekében így beszél: „Gyümölcsöt, frisset és régit is tettem el neked, kedvesem” (vö. Én 7,13). Az első részben összefoglalom a régieket, vagyis egyházunk klasszikus tanítását a búcsú teológiájáról, a második  részben pedig rámutatok azokra az új szempontokra, melyek az elmúlt évtizedek teológiájában jelentek meg.

Tanítóhivatali megnyilatkozások

     A 11. századtól kezdődően a pápák (pl. VI. Kelemen és IV. Pius) ismételten nyilatkoztak a búcsú intézményéről, de csak a  reformációval kapcsolatban a Tridenti Zsinat foglalta össze az egyház búcsúkra vonatkozó tanítását. A búcsúkról szóló egyházi tanítás tehát végleges hittétel.

     Ehhez hozzátehetjük, hogy az egyháznak ez a tanítása nem volt „pusztába kiáltó szó”, mert termékeny talajra hullott, és életté vált a katolikus hívek életében. A katolikus vallásossághoz az elmúlt évszázadokban hozzátartozott az a jó szándék, hogy elnyerjük a búcsújárásokhoz vagy az egyes imádságokhoz és jócselekedetekhez engedélyezett teljes vagy részleges búcsúkat.

     A II. Vatikáni Zsinat által megindított liturgikus megújulás keretében VI. Pál pápa 1967. január 1-jén kiadta az Indulgentiarum doctrina (Bűnbocsánat és Oltáriszentség) apostoli rendelkezést a búcsúk ügyének újrarendezéséről. Az Egyházi Tanítóhivatallal összhangban az Apostoli Paenitenciária az említett bulla közzététele után egy évvel Rómában kiadta a Búcsúk kézikönyvét.2 A kézikönyv két részből áll: első része az  elvi, tanító rész, második része pedig a búcsúval ellátott imádságok és gyakorlatok felsorolása.3 A konstitúció jónak látta a teljes búcsúk számát csökkenteni azáltal, hogy egy nap csak egy teljes búcsú nyerhető, és csökkentette a búcsúnyerési alkalmakat.

     A részleges búcsúk esetében megszűntek az időmeghatározások (vö. harmincnapi, egy évi búcsú), amelyek a régi, ősegyházi nyilvános vezeklésekre utaltak. A részleges búcsú nagysága pedig a vezeklő cselekedet belső értékétől függ, amely a búcsú által megkétszereződik. Így akarja az egyház a híveket a jócselekedetektől nem elvonni, mint egykor Luther képzelte, hanem inkább serkenteni azok buzgó végzésére. Jelentős újítás, hogy nemcsak imádságokkal lehet búcsút nyerni, hanem jó cselekedetekkel is.

     A teljes búcsú elnyeréséhez nemcsak annak a cselekménynek elvégzése szükséges, ami búcsúval van ellátva, hanem még a következő három feltétel elvégzése is: szentgyónás, szentáldozás, imádság a pápa szándékára, azon felül szükséges még, hogy az illetőegyáltalán „ne vonzódjék semmi bűnhöz, még bocsánatos bűnhöz sem”. Tehát a teljes búcsú elnyerésének komoly, nagyon nehezen teljesíthető feltételei vannak.

     Témánk szempontjából nagyon jelentős II. János Pál pápa, a 2000. jubileumi szent évet meghirdető bullája (Incarnationis mysterium), amely megújult szemléletmódban röviden összefoglalja az egyház tanítását (9–10.p.), és mellékletében közli a jubileumi búcsú elnyerésének lehetőségeit és szabályait.

Az ideig tartó büntetések elengedése

     A búcsú latinul: indulgentia. Az indulgere igébő származik, és a jelentése (elnézek, elengedek) valamiféle büntetés elengedésé re utal. A magyar elnevezés, a „búcsú” szó arra emlékeztet, hogy az egyház jóvoltából nemcsak a bűneinktől, hanem a bűneink következményeitől, az ún. ideig tartó büntetésektől is elbúcsúzhatunk. Nemcsak az irgalmas Isten, hanem az egyház, mint lelkikegyelmi közösség is segít rajtunk, amikor elengedi az ideig tartó büntetéseket, illetve azok egy részét. A búcsú az egyház részéről a megtérő bűnös iránti gondoskodás különleges formája. Az ortodox egyházakban nem fejlődött ki ez a forma.

     Nemcsak a dogmatikák, hanem a konstitúció is először történeti módszerrel világítja meg a búcsú intézményét. A dogmatörténet szerint öt fogalom elemzése szükséges ahhoz, hogy megértsük a búcsú teológiáját.

     1. Az első keresztény századokban maguk a vezeklő bűnösök járultak a hitükért szenvedett hitvallókhoz (confessorok), és kérték közbenjárásukat és ajánló levelüket, hogy az egyház illetékes elöljárói erre való tekintettel engedjék el vezeklésüknek legalább egy részét. Elég hamar kialakult az a meggyőződés, hogy az egyház közbenjárására Isten az ő érdemeiket is beszámíthatja a vezeklés pótlására.

     2. Már az ősegyházban kialakult az a szokás is, hogy azok, akik az egyházban lelki hatalmat gyakoroltak (a pápa és püspökök) – azért, hogy feloldozást adjanak a bűnadósság terhétől – éppen erre a lelki hatalomra támaszkodva feloldozást (absolutio) adtak a bűnbánat szentségében kirótt penitenciák alól is. A büntetéseket azonban nem engedték el teljes egészében és teljesen ingyen, hanem inkább felcserélték más vezeklő jellegű cselekedetekkel (vö. átváltás – commutatio). Szokássá vált a vezeklés „megváltás” (redemptio) is, mely  alamilyen jócselekedet volt. A kora középkorban a bűnbánók Rómába zarándokoltak, s ott a pápák elengedték a hátralévő penitenciát a zarándoklaton való részvétel miatt.

     3. A teológiai megalapozásban igen jelentős mozzanat volt az egyház kegyelmi kincstáráról szóló tanítás (thesaurus ecclesiae) kidolgozása. Ez a kifejezés a 13.században jelenik meg. Cheri Hugó teológusnál olvashatunk róla először 1230-ban. Az egyház kegyelmi kincstárának gazdagságát Jézus alapozta meg megváltó szenvedésével és halálával, amelynek végtelen értékű érdemeit egyházára hagyta. Megváltó Istenünk azt is kiérdemelte számunkra, hogy „őáltala, ővele és őbenne” azok is érdemeket szerezhetnek, akik a hit által hozzá csatlakoznak.„Az egyház kincsestára nem más, mint Isten üdvözítő akarata – végeredményben Isten maga –, amennyiben ez az akarat Krisztusban, a Főben győztesként van jelen a világban” (K.Rahner: Hit, remény, szeretet. Egyházfórum 1991, 180).

     Az Úr Jézus érdemeihez hozzájárulnak a Boldogságos Szűz és a szentek érdemei, amelyek Krisztus érdemeivel együtt összefolynak mintegy az egyház kegyelmi kincstárában, és az egyház ezeket felajánlhatja Istennek elégtételül tagjainak büntetés-adósságáért. Az egyház ennek fejében bizonyos áldozatot (imádság, vezeklés, anyagi javak stb.) kér azoktól, akik részesedni kívánnak a kegyelmi kincstárból.

     Krisztus érdemeit (a szentek érdemeivel együtt) a késő középkor túlzottan mennyiségi értelemben fogta fel, mint egy kimeríthetetlen értékű kincstárat, amelyből – bizonyos feltételek teljesítése esetén – az egyház a szentségek és a búcsúk révén „kifizeti” Istennek a bűnös tartozását, elégtételt ajánl fel a bűnökért és a megérdemelt ideig tartó büntetésért. Elfelejtették, hogy Krisztus érdemeit nem szabad anyagi szolgáltatás mintájára felfogni. Krisztus érdemei az Atya iránti szeretetét jelentik, amit az Atyának a bűnösökért felajánl. E szeretetnek az Atya előtt végtelen értéke van. A szenteknek pedig annyiban vannak érdemeik, amennyiben a maguk szeretete által Jézus szeretetében valóságosan részesednek.

     4. A búcsú megértéséhez fontos hitigazság a szentek „egyessége”, a szentek közösségének (communio sanctorum) dogmája. Ez alapján hittel valljuk, hogy az egyház, Krisztus titokzatos teste, amelyben az élő és elhunyt (de nem elkárhozott) tagok összetartoznak, kegyelmi kapcsolatban állnak egymással, és érdemeket szerezhetnek egymás számára. Mi közbenjárhatunk a tisztuló lelkekért, és az Isten színe látására jutott szentek közbenjárnak értünk. Ellenkeznék a tagoknak a  megdicsőült Krisztussal való egységével (vö. Róm 6,5; 2Tim 2,11), ha nem könyörögnének a többiekért;  ellenkeznék Krisztussal való egységünkkel, ha közbenjárásunk hatástalan volna, hiszen írva van: „igen hathatós az igaz ember buzgó könyörgése” (Jak 5,16).

     Ilyen egyháztörténeti és teológiai alapokon alakult ki a búcsú intézménye, amelyet így határozhatunk meg: „A búcsú Isten színe előtt a már megbocsátott bűnökért járó, ideig tartó büntetések elengedése részben vagy teljesen, melyeket a katolikus hívő, aki megfelelően felkészült és teljesítette a kiszabott feltételeket, elnyer az egyház segítségével, amely mint a megváltás szolgálója Krisztus és a szentek elégtételt nyújtó érdemeinek kincstárát hivatalosan kezeli, és abban részesítheti tagjait.”

     5. A történetileg kialakult fogalmak (thesaurus ecclesiae, a hitvallók közbenjárása, a feloldozás és a penitencia átváltoztatás joga) megadják a búcsúk megértéséhez szükséges elvi szempontokat. De ennek ellenére is fontos kérdés, hogy milyen alapon engedélyezi az egyház a búcsúkat? A feleletet erre a kérdésre „az oldó és kötő hatalom” (Mt 16,18; Mt 18,18) és a „thesaurus ecclesiae” fogalma adja meg: Isten Egyszülött Fia ezt a kincstárat rábízta Szent Péterre, valamint az ő utódaira, hogy üdvös módon osszák szét a hívek között.

     A szétosztás módját a Tridenti Zsinat a feloldozásban jelölte meg, vagyis olyan ténykedésben, mint maga a szentségi feloldozás, legalábbis az élők számára, mert a holtakért felajánlott búcsúknál csak hatékony közbenjárásról lehet szó (per modum suffragii), hiszen a halottakkal kapcsolatban megszűnik az egyház joghatósága. Az újabb teológusok elutasítják azt a megközelítést, amely a kulcsok hatalmának szigorúan jogi értelmezéséből indul ki, hiszen akkor úgy tűnne, hogy az egyház a szentségen kívül szinte ex opere operato tudná elengedni az ideig tartó büntetéseket, amelyeket a szentségben nem tud megbocsátani annak ellenére, hogy ott Krisztus nevében sokkal jelentősebb hatalommal rendelkezik a bűn és az örök büntetés megbocsátására. Az élők esetében sem beszélnek absolutióról, legfeljebb solutióról vagy hatékony közbenjárásról, amennyiben nemcsak kirótt vagy ki sem rótt földi penitenciáról van szó, hanem túlvilági büntetésekről is. G. L. Müller, a Hittani Kongregáció prefektusa szerint „a búcsú alapja inkább az egyháznak a meghallgatás bizonyosságával végzett, hatékony közbenjáró imája a bűnbánó bűnösért, amely láthatóvá teszi, hogy az egyház tagjai szolidárisak egymással az üdvösségben, és így a bűnnek, a bűnbocsánatnak és a megtérésnek mindig van egyháztani vonatkozása is”.4  Ezt a megközelítést még néhány evangélikus teológus is el tudja fogadni.5

A bűn következményeinek orvoslása

     Az új szempontok megjelenését a búcsúk teológiájában Karl Rahnernek köszönhetjük.6 Már a II. Vatikáni Zsinat előtt írt egy nagy tanulmányt, amelyben a búcsú teológiájának újragondolását sürgette, és szempontokat is adott hozzá, mert ő is látta azt, amit mi: a búcsú olyan igazság, amely egzisztenciálisan nem él a hívő köztudatban.

     A hagyományos teológiai megfogalmazás szerint a búcsú az ideig tartó büntetés elengedése. A halálos bűn és a vele szükségszerűen kapcsolódó örök büntetés elengedése és a bocsánatos bűn megbocsátása után is rászorul a bocsánatot nyert bűnös a tisztulásra, azaz bizonyos ideig tartó büntetése van, amit le kell róni, akár e földi életben, akár odaát, a tisztító tűzben, illetve a tisztulás állapotában. A mai ember számára nehezen érthető ez a megközelítés, mert nem nagyon érti, hogy miféle ideig tartó büntetésről van szó. Hiszen ha Isten megbocsátotta bűneinket, akkor hogyan beszélhetünk ezekről az ideig tartó büntetésekről?

     A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint (1472) ahhoz, hogy megértsük az egyház e gyakorlatát, látni kell, hogy a bűnnek kettős következménye van: elfordulás Istentől, sőt egyes esetekben az Istennel való kegyelmi közösség elvesztése, és az evilági értékekhez való bűnös ragaszkodás. Mindkettő a bűn természetéből következik. Az újabb teológia éppen ezért hangsúlyozza, hogy a búcsú nemcsak az ideig tartó büntetések elengedésére szolgál, hanem arra is, hogy a bűn egyéb következményeitől is megszabaduljunk.

     Az Istennel létrejött kiengesztelődés ugyanis nem zárja ki, hogy a bűn bizonyos következményei visszamaradjanak, melyektől még tisztulni kell. Isten megbocsátja bűneinket,  e ezzel még nem fejeződik be teljesen lelki újjászületésünk. A bűnök következtében megjelenő „lelki sebek” csak lassan gyógyulnak be. Az ember lelki regenerálódása hosszú és összetett folyamat. Ebben  segítségünkre siet az egyház többek között a búcsú intézményével is.

     A búcsú teológiájában jelentős változást hozott II. János Pál pápa szentévi bullája, mely már nem jogi szemléletmódban fogalmazódik meg, hanem a búcsú gyógyító jellegét emeli ki. Éppen ezért a pápai enciklika és a mai teológia7 szívesebben beszél a bűn okozta lelki sebek begyógyulásáról.

     A mai perszonalista szemléletű teológia szerint nemcsak arra szolgál, hogy „elbúcsúzzunk” az ideig tartó büntetésektől, hanem abban is segít, hogy begyógyuljanak lelki sebeink, amit a  bűn ejtett rajtunk. Ilyen károsodások például a bűnök  személyiségünkben visszamaradt nyomai (vö. Jn 8,34), a bűnnek nem mondható, de a bűnből származó rossz szokások. Egyházunk új katekizmusa szerint „minden bűn, még a legkisebb is, a teremtményekhez való rendetlen ragaszkodással jár, ami szükségessé teszi a tisztulást, akár itt a földön, akár a halál után, az  úgynevezett purgatóriumban” (KEK 1472).

     Egy hasonlattal megvilágítva a következőket mondhatjuk: amikor az orvos az eltörött kéz részeit összeilleszti, úgy látszik, hogy már minden rendben van. Nyilvánvaló, hogy az összeillesztett és begipszelt kéznek szüksége van még a gyógyulási folyamatra is. – Az igaz, hogy a bűnbánat szentsége által kiengesztelődünk az Istennel és az egyházzal, vagyis helyreáll az Istennel való kapcsolatunk, de a bűnbánó ember érzi és tudja, hogy ezzel még nincs minden „elintézve”. Meg kell teremnie a bűnbánat méltó gyümölcseit, hogy Istennel való közössége újra a régi és egészséges legyen.

     A gyónás utáni elégtétel a bűnbánó ember vezeklésének  fontosságát emeli ki, a búcsú intézménye pedig arra döbbent rá bennünket, hogy a keresztény ember egy kegyelmi közösség tagja (communio sanctorum), és ez a közösség nagylelkűen segít rajtunk (Krisztus és a szentek érdemei által). Ennek alapja Szent Pál kijelentése: „Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, és ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele” (1Kor 12,26). A keresztény ember tehát nincs magára hagyva megtérése útján. Krisztusban és Krisztus által élete titokzatos kötelékkel kapcsolódik a misztikus test természetfölötti egységében a többi keresztény életéhez. A pápai bulla szerint „a búcsú elnyeréséért imádkozni azt jelenti, hogy belépünk e lelki közösségbe, és egészen megnyílunk a többiek felé. Hiszen a lelki  letet sem éli senki egyedül önmagának… Ez a szentek közösségének valósága – a »helyettesítő tevékenység« misztériuma – és az imádságnak, mint a Krisztussal és az ő szentjeivel való egység útjának valósága” (Incarnationis Mysterium, 10).

     Találóan fogalmazza meg ugyanezt a gondolatot már VI. Pál pápa is a búcsú intézményét megreformáló konstitúciójában: „amikor ugyanis a hívők búcsút nyernek, megértik, hogy saját erejükből nem lettek volna képesek jóvátenni a bajt, amit bűnükkel magukra és a közösségre hoztak” (Indulgentiarum doctrina, 9) Megállapíthatjuk tehát, hogy egyházunk nem adta és nem adja fel a búcsúk kegyelmi értékéről vallott tanítását, sőt azt akarja, hogy újra élő valóság legyen a keresztények életében. Ehhez az első lépés az, hogy megismerjük az Istennel való kiengesztelődésnek azt a kiváló eszközét, amit búcsúnak nevezünk.
 

Dolhai Lajos

 

1 BÖTTIGHEIMER, Ch., Jubiläumsablass – ein ökumenisches Ärgarnis?, in: Stimmen der Zeit 125 (2000/3) 167–181.

2 Az első magyar részleges fordítás (Diós István) címe: Búcsúk imakönyve, Budapest, SZIT 1984.

3 Az Enchiridion Indulgentiarium negyedik kiadásában egyedüli újdonság, hogy a búcsú lehetőségeit határozott szempontok szerint újracsoportosították. A valóságban nem csökkent a számuk, annak ellenére, hogy a felsorolás rövidebb lett. A búcsúnyerés lehetőségei közé beiktattak egy új engedményt is: el lehet nyerni a búcsút a hitről való nyilvános tanúságtétellel, amelyet valaki a mindennapi élet meghatározott körülményei között tesz. Az imaformulák száma jelentős mértékben megnövekedett az új kiadásban, különös tekintettel a keleti hagyományra (A búcsúk kézikönyve. Szabályok és búcsúengedélyek, SZIT, Budapest, 2000).

4 MÜLLER, G. L., Katolikus dogmatika. Kairosz Kiadó, 2007, 704; lásd még RAHNER, K., Kleiner theologischer Traktat über den Ablass, in: Schriften VIII. (Einsiedeln 1967.) 493

5 LACKMANN, M., Überlegungen zur Lehre vom „Schatz der Kirche”, in: Gespräch über den Ablass, Graz, 1965, 139kk.

6. Később Nicolaus Paulus bűnbánat-történeti kutatásai alapján B. Poschmann, és hozzá kapcsolódva M. Schmaus, B. Häring, O. Semmelroth, J. Finken - zeller, H. Vorgrimler új megközelítést dolgoztak ki.

7 Vö. ELŐD, I., Katolikus dogmatika, SZIT, Budapest, 594

 

 

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

A semmiből érkezett nemzeti hős

A futball Európa-bajnokság június 14-én veszi kezdetét. A tornára kijutott magyar csapat Svájc ellen lép először pályára június 15-én. A magyar részvételt nagyban köszönhető Marco Rossi szövetségi kapitánynak, akiről nemrég egy kötet jelent meg.

A remény zarándokainak – még a jubileumi szentév előtt

A történet egy délközép-franciaországi meseszerű falucskában kezdődik. A kicsiny falu neve Saint-Simon, Aurillac város határától mintegy öt kilométerre. Ennek plébániája őrzi azt a magyar emlékhelyet, amely baráti kapcsot jelenthetne a magyar és a francia katolikusok között.

Három az egyben

Az általunk valóságos Istennek és valóságos embernek vallott Jézus Krisztus végső soron urunk, barátunk, testvérünk, örököstársunk, ítélő bíránk… Hogyan lehet ez mind igaz? Nem tudjuk, és mégis valljuk, hogy igaz.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!