Remélem, meghalok!

A szemem legelőször a hatalmas betűkkel szedett könyvcímen akadt meg, meghökkentőnek találtam. Igen, tudjuk, hogy meghalunk, a halált senki sem kerülheti el, meghalhatunk hirtelen, belenyugvással és ki tudja még hányféle módon, de hogy bárki is erős várakozással tekintsen erre az eseményre, ahhoz legalábbis kibírhatatlan szenvedés állapotában kell lennie. De még a szenvedőkre is inkább az jellemző, hogy az élethez ragaszkodnak – ezt kódolta belénk a Teremtő.

Majd kezembe véve a könyvet, az alcím megvilágította, hogy a szerzők – Scott Hahn és Emily Stimpson Chapman – szándéka mi volt könyvük megírásával: A halál és a test feltámadásának keresztény értelme – szól az alcím magyarázatul.

Az evangélium nélkül valóban magunkra hagyatottak lennénk, de az Újszövetség jó híre kiseperheti a keresztény ember fejéből a halálos aggodalmat, vagyis azt, hogy evilági halálunk után miként lesz tovább. Főleg, mi történik majd romlandó – és számos esetben fogyatékossággal vagy mondjuk örökletes betegséggel terhelt – testünkkel, annál inkább, mert hitvallásunk imádkozása során hitet teszünk a holtak feltámadása mellett.

Nekünk, keresztényeknek az Üdvözítő halálával és feltámadásával páratlan tanúság adatott. A vallások színes választékában kiváltságosok vagyunk: az Isten Fiát követjük, aki maga Isten, és aki emberi alakban volt jelen közöttünk. Azáltal, hogy Jézus emberként jött közénk, megszentelte a testet és ő maga volt Isten képe. Szenvedett, a leggonoszabb módon megkínozták, meghalt és feltámadt – ugyanabban a testben.

A Teremtés könyvéből tudjuk, hogyan lett az ember élőlénnyé a föld porából. A Szentlélektől kaptuk fizikai életünket, ezt a görög szöveg a biosz szóval jelöli, de van egy másik görög kifejezés is, amely többet mond a puszta fizikai létezésnél: a dzóé. Ez lelki életet, örök életet, Isten saját lelkét jelenti, Ő ezt ajándékozta az embernek.

János evangéliumának elején a dzóé kifejezést használja nem is egyszer, mert az emberi életnél magasztosabb létet kaptunk a bennünk lakozó Lélek által. Ha e két görög szót egybe vetjük, megértjük, hogy amint kétféle élet van, úgy kétféle halál is van. Az első ember, Ádám történetében mutatkozik meg, hogy engedetlensége – bűnbe esése – lelki halált okozott, s a bűn következménye maga után vonta a testi halált. Az emberiség leginkább ez utóbbitól fél, pedig hányan vannak, akik nem a teremtéskor nekik szánt életet élik, akiknek a lelkében nincs ott Isten élete – figyelmeztetnek a szerzők.

Mindennek ellenére csapdába esünk, ha úgy gondoljuk, hogy testünk nem egyéb, mint eldobható anyag, a valódi énünktől függetlenül létezik és nincs kapcsolata a lelkünkkel. Az egyház a test és lélek egységét hirdeti, így vagyunk személyek, mert ha a testet megfosztjuk az isteni értelmezéstől, akkor nincs korlát számára, akármit megtehet.

Mielőtt azonban Jézus feltámadás utáni, üdvözült testének jellemvonásait sorra vennénk, kövessük a szerzők észjárását, akik világosan utalnak arra – a mű tulajdonképpeni szándékára –, hogy figyelmünket felhívják: igenis számít, hogyan bánunk az elhunytak testével.

Az ókor népe, bármerre tekintünk, meg volt győződve arról, hogy élete valami módon folytatódik a fizikai halál után, azaz az örök életet osztályrészül kapja, bár a szó szoros értelmében a test feltámadásáról nincs szó. Vajon Izrael népe e kérdésben hogyan vélekedett? Mózes könyveiben kifejezett tanítás nincs a holtak feltámadását illetően, de hogy mégis hitték, azt cselekedeteik és nem utolsósorban temetkezési szokásaik bizonyítják. Ahogyan a pátriárkák testével bántak, az világosan érzékelteti, hogy vártak valamire. A szerzők kiváló példákat hoznak erre. Jákob holttestét gyermekei Egyiptomból visszaszállítják Kánaán földjére, hogy a közös sírboltban nyugodjék ősei, rokonai és feleségei mellett. A többi temetkezési megoldás is azt bizonyítja, hogy az élők közösséget vállaltak az elhunytakkal és kitartóan reménykedtek egy jobb hazában, mivel tudták, hogy az Ígéret földje nem a végső ígéret földje: Várták ugyanis azt a szilárd alapokon nyugvó várost, amelyet majd az Isten tervez és épít (Zsid 11,10).

Mindez Jézus földre érkezése és feltámadása előtt történt, amikor az emberiség még csak homályosan érzékelte, de nem tudta, mi Isten szándéka a testtel. A testi feltámadás vitatott dolog volt. Miután azonban megtörtént, az első apostolok szinte csak ezt hirdették. Azóta már a keresztény világ sem bizonyítandó történelmi tényként, hanem Jézus küldetésének legfontosabb mozzanataként kezeli. Egy ókeresztény író, Szent Atanáz pontosan fogalmaz: „A test feltámadására volt a legnagyobb gondja az Úrnak, azt akarta megvalósítani.” Az Ádámban meghalt emberiséget Krisztusban keltette életre.

Jézus azért jött, hogy mindkét halált, a lelkit és a fizikait is legyőzze. Az egyik azonban a másik előtt jár. Először lelkileg támadunk fel, hogy a fizikai halálból az utolsó napon testileg is feltámadhassunk. És amikor eljön a végső feltámadás, a testnek lépést kell tartania a lélekkel.

A Krisztusban való feltámadás ígéretét kapják meg azok, akik Krisztusban halnak meg. De mégis, mit jelent az övéhez hasonló feltámadás? – teszik fel a kérdést a szerzők.

Az Üdvözítő megdicsőült testben tér vissza az új életbe. Megannyi jelenet ad hírt erről: egyszer szenvedésének nyomai tapinthatóak, másszor nem ismerik fel sem közeli, sem távolabbi térben még barátai, az apostolok sem. A megdicsőült testet meg lehet érinteni, tud enni, inni, de nincs a tér és idő kötelékeibe zárva. Vagyis nem szellem Ő, de mégsem ugyanaz, amilyen egykor volt. Ami azonban csakis rá vonatkozik, az egyedülálló: az Eucharisztiában örökké közölheti önmagát számunkra.

S mi történik velünk? Harmadnapon biztosan nem fogunk feltámadni, akármilyen jók vagyunk. Halálunk pillanatában lelkünk elhagyja testünket, s lelkünk azonnal átesik az első ítéleten. Ezt egyházunk katekizmusa különítéletnek nevezi. Nincs tovább, ezután nincs mód korrigálni. Sorsunk üdvözülés, ha Isten mellett, kárhozat, ha Isten ellen döntöttünk. Az ítélet végleges és igazságos, hiszen mi választottuk. Ha ítéletünk pokol, az azért van, mert azt választottuk. Azok, akik igent mondtak Istenre, megkapják a teljes tisztulás lehetőségét, amit purgatóriumnak, tisztítótűznek hívunk.

S mi vár ránk a végítélet napján, amikor a testi feltámadás pillanata elérkezik? Akkor minden, amit valaha is tettünk, jót vagy rosszat, mindenki számára láthatóvá válik, semmi nem marad rejtve, mindenki látja, mindenki tud majd róla.

A katolikus tanítás szerint ekkor Isten ítéletére feltámadnak jók és rosszak egyaránt, az üdvözültek és az elkárhozottak is visszakapják testüket. Az üdvözültek teste fokozni fogja örömüket, a kárhozottak számára viszont testük szomorúságukat és fájdalmukat fogja növelni.

Hogy technikailag miként fog ez bekövetkezni, rejtély. Kérdések tömkelege tolul ajkunkra ezzel kapcsolatban: milyen lesz az eljövendő test, hogy fog kinézni, mit fog tenni, hány éves lesz? És így tovább. Katekizmusunk nagyon kevés választ ad, például ezt: azzal a testtel támadunk fel, amelyet most birtoklunk és ez az utolsó napon fog történni. Isten mindenhatósága garantálja, hogy újjáteremti azt, amit egyszer már megalkotott. A test a te tested lesz, csak más.

Szerzőink Aquinói Szent Tamás reflexióit hívták segítségül. Szerinte minden feltámadt testnek három azonosítható vonása lesz.

Első a minőség: a nők nők maradnak, a férfiak pedig férfiak (Isten az embert nőnek és férfinak teremtette); testünk a természet legtökéletesebb szakaszában fog feltámadni.

Második, az azonosság: ugyanazok leszünk, mint most, ráismerünk majd egymásra akkor is, ha külsőleg esetleg meg is változunk.

Harmadik, az integritás: tökéletes testet kapunk, amely a természethez és nem sérüléseinkhez lesz visszaállítva; vagyis feltámadt testünk felismerhetően a mi saját, teljes és ép testünk lesz.

További négy vonást jelöl még teológusunk. Jellemző lesz majd
–    az érzékiség hiánya,
–    a finomság, légies könnyedség,
–    a mozgékonyság, a gondolat sebességéhez hasonló (lényünk egész valóját közölni tudjuk másokkal),
–     a világosság (a szeretet fog ragyogóvá tenni bennünket, ránézésre mindenki tökéletesen ismerni fogja a másikat).

A kötet utolsó harmada igyekszik meggyőzni olvasóit a hagyományos keresztény temetkezési módról, vagyis az elhantolásról, a koporsós temetésről. Arra biztat bennünket, hogy amennyiben lehet, térjünk vissza ehhez a megoldáshoz. Bizonyos pogány temetkezési szokások csak azt bizonyították, hogy az emberek féltek a haláltól. A keresztények azonban nem, hiszen ismerjük megannyi elhunyt mártír áldozatát, s azt is, miként tisztelték csontjaikat ereklyeként elhelyezve különböző templomokban, s azt is, miként emeltek oltárokat csontjaik fölé.

Aztán irányváltás következett, a pogány szokások egyike, a hamvasztás újra feléledt a XIX. században. Addig ez a temetési mód keresztény körökben egyáltalán nem volt megengedett. A hamvasztás gyakorlatában közegészségügyi kérdések is felmerültek, de az indíttatás az egyház elleni gyűlölet volt, az egyház tanításának aláaknázása, a testtel való tiszteletteljes bánásmód megszüntetése. A hamvasztás legkorábbi támogatói a francia forradalmárok, szabadkőművesek, szocialisták, materialisták, ateisták voltak. A kereszténységgel folytatott vitáknál sokkal hatékonyabbnak tartották a temetkezési szokások felforgatását, annak ösztönzését.

A hamvasztásos temetés a XVIII. század végén kezdett gyakorlattá válni, holott ezer éven át nem is létezett. Egy amerikai történész, Thomas W. Laquer erről így vélekedett: „A hamvasztást arra szánták, hogy csapást mérjenek a megszentelt földbe temetettek ezeréves közösségére és történelmileg megalapozott alternatívát kínáljanak.” Az emberi holttest nem hulladék, az iszlám és az ortodox zsidóság ma is tiltja a hamvasztást. A modernizmus és a posztmodern kor középpontjában az egyén áll a közösség helyett, s egyúttal Isten is kikerül a képből, csak az számít, amit az én akar, s ez a temetésre is vonatkozik. Miért ne szórattathatná szét hamvait valaki akárhol, kertben, tóban, utcán, folyóban, túraösvényen, ha úgy tetszik neki? Sajnos, ez sokak számára vonzóbb is, mint a megszentelt föld…

Mára egyházunk vonakodva bár, de engedélyezte a hamvasztást, mivel ez esetben nem hitigazságról, hanem egyházfegyelemről van szó. E szabályokon változtathat az egyház a kultúrák változó igényeihez igazodva. A cél továbbra is az életszentség. Az egyházatyák és a püspökök már a római keresztények elégetése után tisztázták: a hamvasztás nem akadálya a feltámadásnak, Isten képes feltámasztani testünket akkor is, ha a világ négy égtája felé szórják szét.

A hamvasztással foglalkozó legújabb egyházi dokumentum (Vatikán, 2016) leszögezi, hogy a keresztények számára mégis az elhantolás jelenti a legméltóbb temetési módot, mert „kiemeli a test magasztos méltóságát, mint a személy integráns alkotórészét (…) minthogy a test és a személy története közös”. Leszögezi, hogy a hamvakat egyben kell megőrizni és megszentelt helyen kell nyugalomra helyezni.

S mi, akik még a földi élet szépségeit élvezzük és harcait vívjuk, imádkozzunk elhunytjainkért, kérjünk értük szentmisét, hiszen ez a legtökéletesebb ima, bármely módon kísértük is utolsó útjukra őket. Vigaszul szolgálhat nekünk, ha közvetlenül tehetünk értük valamit, azokért, akik talán végső megtisztulásuk útján haladnak a tisztítótűzben üdvösségük felé.
S a végső feltámadásig forduljunk gyakran Istenhez az egyház hagyományos imádságával: Adj, Uram, örök nyugodalmat a megholt híveknek, és az örök világosság fényeskedjék nekik!

(Scott Hahn – Emily Stimpson Chapman: Remélem, meghalok! – Szent István Társulat, Budapest, 2021)