Requiem előtt

Régi temető a város szélén, amelynek közepén évszázadok óta áll őrt egy kis templom. A toronyban három harang lakik, a legkisebb a lélekharang. Olyan, mint egy család legapróbb tagja, aki szelíden húzódik a sarokba. Amikor éles, csilingelő hangon megszólal, mindenki figyelmét felhívja, még a „z” generáció is ennek hallatán tudja, új halott van. A régiek úgy emlegetik; imára hív, mert egy lélek kiröppent ebből a világból. Amikor a vékony harangnyelv megütötte az őt körülvevő ólomtestet, hirtelen minden szív másképpen vert.

A templomtorony a töltést nézte, hogy húzott határt a folyó ártere és a város közé. Régi rozsdás vasúti híd szaladt a folyó felett. A sínek hosszan haladtak, mint végtelen egyenesek. A tavasz borús, ködös kora délelőttöt hozott. A köd, mint valami gonosz marok, kezdte egyre sűrűbben szorítani a fákkal borított környéket. Az iskola tíz percre gyalog, míg a többiek az öltözőben, addig egy szőkésbarna hajú fiú a híd tövében összegubózva vacog.

Korához képest éretlen, mint ilyenkor a legények bármely honban, de ő különösen is vézna és az arca is túl rémült zsenge férfinak. A város irányába néz, a harangtorony felé, amerre egyre sűrűsödik a köd. Várakozik, majd végre feltűnik a magas szőke lány, akinek hajfürtjei ápolatlanul, hanyagul majdnem a derekáig lógnak. A tavaszi kabát még korai, de gondtenger fejében, amiért nem gombolja be, így a szellő hanyagul csapkodja a szétbontott zöld kapucnis dzsekit. A fiú egy kicsit megnyugszik, ahogy közelít. Mivel a pulykatelepen reggel óta szellőztetnek, a hűvös levegőbe így még kellemetlen szagok is keverednek.

− Nem hittem volna, hogy eljössz – áll meg a magas lány, kicsit távolabb.

Nem beszélgettek még egy mondatnál többet soha. A földön guggoló fiúcska a telefonját veszi elő, megnyitja a hajnalban kapott üzenetet. Felolvassa tárgyilagosan és egyszerre magyarázóan.

− Elegem van belőlük. Találkozzunk holnap a töltési hídon, hozd el, amiről egyszer beszéltél! Maradjunk abban, hogy torna előtt lelépünk az iskolából. Miki bácsi az ügyeletes. A szünetben, rendszerint a hátsó kapunál cigarettázik. Találkozzunk Józsi, ez így nem mehet tovább. Elegem van… – zárja le az idézetet, majd néz fel üveges szemekkel, melyek elárulják, hogy sok este sírta tele párnáját a reménytelenség könnyeivel.

– Itt van akkor? – tesz két ingatag lépést a lány a fiú mellett karnyújtásnyira lévő hátizsák irányába, de Józsi megálljt parancsolóan felmutatja tenyerét.

Lili torkában dobogott a szíve az őrült idegességtől. Válltáskáját könnyedén leemelte, és két kezében szorította, mint ragadozó a prédát. Jobb lába türelmetlenség ritmusát kezdte dobolni. A fiú prózai hangra váltott.

– Azt hiszem, eléggé furcsa látványt nyújtana a külső szemlélőnek a mi találkozásunk. Én a suli fő vesztese, akit imádtak kidekázni az öltözőben. – Megdönti a fejét, halkabban folytatja: – Láttad milyen képeket töltöttek fel rólam?

Lili egy éve dohányzik, ennek megfelelően már mélyebb, öblösebb, nem természetes hangon kérdezi:

– Hogyan is hagyhattad, hogy lehúzzák a nadrágodat?

– Mégis, mit tehettem volna? – néz fel Józsi, aki úgy fest, mint a fájdalmak fiúja.

– Akkor most te is azt mondtad, hogy elég már – keresi bizonytalanul a szavakat Lili.

Megkezdődött a testnevelésóra, a kezdő köröket futják az osztálytársak. Zsolti bácsi pedig bekörmöli a hiányzók nevét a naplóba. Úgy gondolja, ráér óra után jelezni az eltűnt diákokat, akik amúgy is nyolcadikosok. Mi is történhetne két nyolcadikossal egy álmos kisvárosban ilyen szürke ködös napon? A diákoknak fel sem tűntek a hiányzók, csak a szekálódás hiánya okozott egyesekben elvonási tüneteket.

– Lili, az ügyeletes tanárok inkább elfordítják a fejüket, ha sikítást hallanak. A folyosón két tanár is inkább a tegnapi sorozatról trécsel, mint a valódi problémákról. A gyengék kiáltása nem hallatszik az iskolában. Te miért nem röhögsz a többiekkel most az iskolában? Te is mindig csak röhögtél rajtam.

A hídon üldögélő immár nem megtört képet mutat, hanem egyre inkább elszánt kezd lenni.

– Csigavér Józsika, lazíts egy kicsit! – guggol elé, miközben barátságosan int a kezével.

– Miért is akarod ezt? Pont te, aki rajtam kívül minden osztálytársunkkal csókolóztál már. – Kicsit szkeptikussá kezd válni a fiú. – Netán most jöttél rá, hogy a hátad mögött mindenki minek tart. Még a saját udvarhölgyeid is úgy beszélnek rólad. Fúj!

– Józsi! Tudod, mi történt a múlt pénteken? – törli le az első könnycseppet a lány a szeme sarkából.

– Ezért nem jöttél egész héten és ez a magyarázat arra, hogy nem feleltél senkinek az üzeneteire? A diszkóban pedig még a tanároknak is beszóltál, te táncoltál a legkihívóbban, meg kisfiúkkal kezdtél csókpartiba. Ezt is egész héten gúnyolták. Egy gyereket ki is vettek az iskolából. Az ötödikesekkel ez meredek, Lili.

– Maradj már! Az az utolsó Renáta pedig kérte, küldjek egy fotót magamról after bath címmel. Megmondta a beállításokat is. Este már a rendőrség jött hozzánk. Ország-világ előtt megaláztak. Mindenki az én képemet osztja meg és küldi tovább – szipogja Lili.

– Egy meztelen képet magadról elküldeni, igazán csodálkozol, hogy ez lett a vége? Még az osztályfőnök is azt mondta, csak azért nem rúgnak ki, mert valami fejkvótát fizet az állam és azért tudnak fűteni és villanyt kapcsolni – magyaráz az iskola vesztese, aki kicsit feláll, mert fázik már a sínek mellett.

– Ennyit érek csak? Áruló barátokat? Fejkvóta vagyok csupán? Ne tudd meg, miket írogatnak rólam kommentekben! Ez embertelen. Érted? – emelkedik fel Lili, miközben a táskáját lecsapja a földre.

– Hónapok óta minden este lefekvés előtt azt kérdezem magamtól: minek élek? Nem tudhatod, milyen érzés úgy bemenni azon a kapun minden egyes nap, hogy nem tudod, mi vár majd rád. A menzára sem járok, mert félek, hogy hol ugranak nekem. Az anyám meg csak azon hisztizik velem, hogy miért nem teljesítek jobban, mikor állandóan tanulok – fordul a folyó felé a fiú, aki rátámaszkodva a korlátra könnyeit próbálja elrejteni, nyaka vörös, akár a róka.

– A héten otthon voltam, senkit nem érdekelt, miért vagyok otthon. A nevelőapám azt mondta, ha valaki szemtelenkedne velem, azt elintézi. Senki nem jön el hozzám, hogy személyesen mondja el, mi a baja velem. Névtelenek írogatnak. Tegnap jött valami keresztény árus, színes füzetekkel. Az ajtóban azt kérdezte tőlem, hogy mi értelme az életemnek?

Erre Józsi érdeklődő ábrázattal fordult meg.

– Mit mondtál?

– Semmit. Becsuktam az ajtót – biggyed le a szája.

– Én sem tudnék mit mondani, Lili. Senki nem köt ide, nem akarok élni! – dühös lett.

Éppen olyan, aki kész arra, hogy kárt tegyen másban is. Néhanapján, amikor hárman-négyen püfölték a szünetben, ha bemérgedett, alapos kárt tudott okozni az ellenfelekben, de a túlerő végül mindig diadalmaskodott ellene. A lányok meg kacagtak rajta, amint piros foltokkal szégyenkezett ott, lerángatott pólóját lopva visszahúzva. A szégyengőz félelmetes erőt fújt lelkébe.

– Itt van mind a kettő? – sohasem látott higgadtsággal és finomsággal kérdezett Lili.

Közben mindketten a szakadt fülű sporthátizsákra néztek. Ott árválkodott a sín mentén a lucskos kövek körül. A levegő egyre fojtogatóbb lett, miközben a köd vastag páncélt kezdett képezni mindenütt a városban. A megfojtott reménytelenség így telepedett a két lógós szívére is.

– Igazad van Lili, ők ne éljenek! – mondta, azzal letérdelt és széthúzta a táskán a zipzárt.

– Szóval az apád légiós volt, és ma is hoz ezt-azt franciából. Nem fog feltűnni neki, hogy tegnap este eltűnt. Egyáltalán, hogy váratlanul meglátogattad.

– Ne félj, az új barátnővel jól elvannak. Tessék! Ki is van biztosítva. Két kézzel markold! Úgy a biztos találat. Te mész a lány öltözőbe, én a fiúba. Bejelentem, hogy ma utoljára… – magabiztos mosoly és sohasem látott győzelmes ábrázat ült ki Józsira.

– Csak annyit akartam, hogy szeressenek – veszi el a fegyvert Lili.

– Én azzal is megelégedtem volna, ha nem piszkálnak. Minden más maradhat itt. A táskádra sem lesz szükséged többé. Innentől nem vagyunk kis csicskák, akikkel mindent megtehetnek. A mai naptól következménye van az ártatlanok bántásának.

Elindultak, a fiú szavára.

Ott hagyták a vasúti hidat, nem kellett beszélniük többé egy szót sem. A köd velük együtt növekedett a városban. Megszólalt a kis harang. Döbbenten álltak meg, amikor a ködfelhő lopva szállt fel előttük. Láthatták gyászmisére érkezni a feketébe öltözött embereket.

– Lili, nincs fél év vissza a nyolcadikból. Lesz még idő, amikor fognak szeretni téged, engem pedig nem szekálnak. – Józsi e kijelentéssel hátrált meg, a harangot hallva.

– Ezeket vigyük haza, aztán hétfőig szerezzünk igazolást – zárta le tragédia nélkül a kalandot Lili, miközben a két vesztes hazaindult, később tudták meg, győztesen.

A harangnyelv megszokottan végezte kötelességét, miközben az ólomtesthez ütődve öblös hangon hívta imára a híveket, életre a holtakat. És megtörve a gonosz viharokat.