Részesei lehessünk az örök életnek

Jelen írás első része a világ teremtésével, annak törvényeivel, angyal és ember bűnbeesésével, ezek következményeivel, továbbá az ember megváltásával foglalkozott. A második részben szó lesz hitünk forrásairól, azok hitelességéről, a vallásos hit előzményeiről és indítékairól, az isteni kegyelem és az emberi szabad akarat együttműködésének mikéntjéről.

Elemzésre kerül továbbá – elsősorban Schütz Antal Dogmatikája nyomán – a hitehagyás problematikája, a rossz misztériuma, valamint a hithirdetés mint a vallási műveletlenség felszámolásának alapfeltétele.

Isteni kinyilatkozatás, Szentírás és Szent Hagyomány

Isten megismerése (és ebből következően akaratának teljesítése) rendes körülmények között elsősorban Isten önközlésének, azaz a kinyilatkoztatásnak a megismerésén és hiteles magyarázatán keresztül válik lehetségessé. Az ó- és újszövetségi Szentírásnak az egyház által kanonizált (azaz hitelesnek elismert) könyvei – történettudományi módszerekkel igazoltan – hitelesek. A Szentírás nem a természettudományos, ha nem a teológiai igazságok közlésében tévmentes. A Szent írással egyenértékű forrás a Szent Hagyomány; magának a Szent írásnak a könyveit is a Szent Hagyományból ismerjük. Annak, hogy az isteni parancsokat és törvényeket teljesíteni lehessen, isteni garanciával biztosítottan kell tévmentesnek lennie mindannak a leírt tanításnak, amely az igaz vallásos hit alapját képezi. Az alábbiakban hitünk két forrásának tartalmáról, a Szent írásról és a Szent Hagyományról, az azokhoz való igazodás módjáról tájékozódhatunk. A kinyilatkoztatás, amely a teológiai megismerés forrása, így határozható meg: Istennek természetfölötti tanítása, mely az embereknek vallási igazságokat jelent ki. Kinyilatkoztatás (revelatio) általában azonban minden megnyilvánulás, mely mások megismerésének hozzáférhetővé tesz olyat, ami előbb rejtve volt; ezért tágabb értelemben isteni kinyilatkoztatásnak lehet mondani Istennek azt a megnyilatkozását is, mellyel a teremtés műve, azaz a természet és történelem útján jelent ki isteni gondolatokat, sőt azt is, mellyel az üdvözülteknek az örök dicsőségben teljes közvetlenséggel jelenik meg. Ez Istennek természetfölötti kinyilatkoztatása, amelyet a hittől megvilágosított értelemmel lehet elfogadni.[1] A Szentírás az isteni kinyilatkoztatás kódexe, a hit eszköze, aminek célja az emberiséget Isten-közösségre vezetni. Az Ó- és Újszövetség kanonizált könyvei a Szentlélek által sugalmazott írások, amelyek hit- és erkölcstani igazságokat tartalmaznak, ezek közlésében tévedhetetlenek. Isten az egyházra bízta ennek hiteles értelmezését. A Szent Hagyomány (traditio) pedig teológiai értelemben az az isteni hagyomány, vagyis az a kinyilatkoztatás, amelyet Isten nem Szentírás formájában adott át megőrzés és terjesztés végett az apostoloknak (és azt követően az egyháznak). A Szent Hagyomány a Szentírástól független és vele egyenlő rangú hitforrás (ez hittétel is egyben). Az apostoli utódlás (successio apostolica) hézagtalan nemzedéklánccal köti össze a jelenlegi tanító egyházat a hagyományi kinyilatkozatás első szerveivel, azaz az apostoli kollégiummal, ezért a hagyományt elsősorban az egyház élő tanításából lehet meríteni. Ennek fő forrásai a következők:

a) Okmányok – hitvallások, a tévedhetetlen egyházi definíciók (egyetemes zsinatok határozatai és a pápai ex cathedra nyilatkozatok), egyéb hiteles egyházi tanítások (nem egyetemes zsinatok határozatai, pápák nem ex cathedra, hanem egyéb nyilatkozatai, kongregációk határozatai), egyházi írók írásai, valamint a hittudósok munkái.

b) Emlékek – az egyház rendes tanító tevékenysége (katekézisek, prédikációk, hívek kifejeződő hite), valamint a hivatalos istentiszteletek. Milyen tekintetben nevezhető egyenértékűnek a Szentírás és Szent Hagyomány? A Szentírás és a Szent Hagyomány tévedésmentességet tekintve (infallibilitásra) egyenértékűek. A Szentírás is a hagyomány egy részét rögzítette, azaz az apostolok prédikációit. (Tehát a Szentírás is a Szent Hagyománynak egy része – ezért hitünk forrása nem „csak a Szentírás”.) A dogmatikai tételek igazolásánál azért a Szentírás kerül előbbre, mert az konkrétabb, foghatóbb.[2]

Hitelőzmények, hitindíték

Hittani meghatározás szerint a vallás Isten megismerése és akaratának teljesítése. Tehát nem vallásos az, aki csak ismeri az Isten akaratát, de nem teljesíti azt, illetve az sem vallásos, aki nem ismeri az Isten akaratát, csupán természetes jósággal teljesíti.[3] A hit ésszerű meghódolás. Mely tulajdonságok és akarati tényezők befolyásolják az isteni tekintély és ebből következően a kinyilatkoztatás elfogadását, amely hitindítékot és végső soron vallásos hitet eredményezhet? A kinyilatkoztatás elfogadása (a hittény, actus fidei), melyet a Szentírás és a Szent Hagyomány tartalmaz, és az egyház köteles tanítása előterjeszt, a kinyilatkoztató Isten tekintélye (auctoritas) alapján, az isteni kegyelemnek a segítségével történik. A hit pedig az a természetfölötti erény, amely a hitténynek gyakorlására állandó készséget ad. A hit közvetlen indítéka (motivum formale) tehát a kinyilatkoztató Isten tekintélye, és egyben formai tárgya (obiectum formale) is, miként például a látás formai tárgya a világosság. (Az egyházi előterjesztés tehát nem tartozik hozzá a közvetlen hitindítékhoz.)

Miképp viszonylik a hitindíték a hihetőség indítékaihoz? Az erre adható választ a hitelemzésben találjuk meg. A hitindítékot (a kinyilatkoztató isteni tekintélyt) ugyanazzal a következetességgel kell elfogadni, mint a hittárgyat. A kinyilatkoztatás tartalmát (például Krisztus jelen van az Oltáriszentségben) hisszük a hitindíték miatt, közvetett hittel, és a hitindítékot magát pedig hisszük önmagáért, közvetlen hittel. A hittény lefolyásának mozzanatai a következők: ha hittel elfogadunk egy állítást, akkor egyrészt tudnunk kell, hogy azt a kinyilatkoztató Isten tekintélye támogatja, aki nem téved (tehát jól tudja, amit tud) és nem téveszt (azaz úgy mondja, ahogy tudja). Ugyanakkor meg kell győződni arról, hogy az adott tételt ő jelentette ki. E kettős meggyőződést nem lehet másképpen megszerezni, mint a hihetőségi érvek (apologetika, illetve emberi tekintélyek) segítségével. A fentebb bemutatott két hitelőzmény (tehát az Isten igazmondása, valamint a kinyilatkoztatás tényének igazságként történő elfogadása, az egyház előterjesztésében) megismerése alapján az értelem két gyakorlati ítéletet alkot, a hitelre méltóság és a hitkötelezettség ítéletét, és ezek befolyásolják az akaratot abba az irányba, hogy hajlamossá és készségessé teszik az előadott hitigazság elfogadására. Az így hajlamossá tett akarat elé az értelem odaállítja a két hitelőzményben és a hitre késztető gyakorlati ítéletekben kifejeződő isteni tekintélyt, mely előtt az akarat meghódol és az értelemre „ráparancsolja” az előterjesztett tétel elfogadását.

Kegyelem és szabad akarat

A tudományos hit (fides scientifica) indítéka a tanú szavahihetőségéről alkotott meggyőződésünk (amennyiben igazszólásáról meg vagyunk győződve; megesik, hogy tévedést is elhiszünk), a teológiai hit (fides theologica, fides dogmatica) indítéka pedig a kinyilatkoztató isteni tekintély. Az Isten iránti hódolat pedig akarati tény. Ezért utóbbi esetben nem a tekintélyről való meggyőződés, hanem pontosan maga a tekintély indít az adott tanítás elfogadására. A tudás állapotával megfér-e a hit ténye, azaz, amit közvetett nyilvánossággal tudok (következtetés útján), azt vallhatom-e igaznak a kinyilatkoztató Isten tekintélye alapján is? A tomisták felelete erre a következő: amit lehet bizonyítani, még az is szerepelhet a hit tárgyai között; részint, mert velük összefügg, részint mert van, aki nem tudja bizonyítani, és annak hinni kell; Isten létét lehet tudni, de Szentháromságát hinni kell. A tapasztalat azt mutatja, hogy az ember ugyanazt az igazságot vallhatja két indítékból is: egyrészt, mert átlátja tartalmát, másrészt, mert szavahihetően tanúsítják. A hittényben szerepet visz az értelem, az akarat és a kegyelem. Az értelemnek a hittényben kétféle szerepe van: előkészítő és végrehajtó. Az előkészítő szerep abban áll, hogy a lélek elé állítja a hitnek mind formai, mind anyagi tárgyát (mind indítékát, mind tartalmát). Hittény csak akkor jöhet létre, ha egyfelől meg vagyunk győződve, hogy egyáltalán van isteni kinyilatkoztató tekintély (ami azonos Isten létének és mivoltának legalább homályos ismeretével), és hogy Isten a kérdéses esetben adott kinyilatkoztatást (formai tárgy), másfelől pedig tudomásunkra jutnak az egyes kinyilatkoztatott igazságok (tartalom, anyagi tárgy). A bizonyosságoknak két alapvető formája létezik: a fizikai bizonyosság (például a természettudományokban – ez úgynevezett kényszer bizonyosság) és az erkölcsi bizonyosság. A kinyilatkoztatás tényének megismerése tekintetében elegendő az erkölcsi bizonyosság, mely az erkölcsi tényezőknek, nevezetesen az embernek viselkedését irányító törvényszerűségre támaszkodik (például: jellemes ember igazat mond). Vallásos hit előtt pedig azt is tudni kell, hogy a hit végett előadott tétel ki van nyilatkoztatva. Az értelem hittényben való végrehajtó szerepe abban áll, hogy a hittény közvetlenül az elméből fakad, a hittény közvetlen alanyi elve az értelem.

Az akaratnak a hittényben szintén jut előkészítő és végrehajtó szerep. Előkészítő szerepe például abban áll, hogy egyrészt elhárítja azokat a lelki és erkölcsi akadályokat, amelyek az értelemnek útját állják az „ésszerű meghódolás” (rationale obse quium) terén (például kevélység, kegyetlenség, hitetlen olvasmányok és társaság), másrészt a kinyilatkoztatás hihetőségének megállapításához segít hozzá (például a nem közönséges logikai nehézségek szigorú gondolatmenettel történő áthidalásához, megoldásához). Az akarat hitben való végrehajtó szerepe pedig abban nyilvánul meg, hogy az akarat parancsszava hajlítja az értelmet a kinyilatkoztatott igazság elfogadására, mégpedig úgy, hogy a hívő állásfoglalás szabad elhatározás következménye, azaz a hittény szabad tett. Az akarat viszont nem parancsolhat rá az értelemre abban a tekintetben, hogy lássa be egy igazságnak tartalmi (belső) nyilvánvalóságát (itt is van jelentős szerepe, amennyiben az értelmet állandóbban ráirányítja a kérdéses igazság szemléletére), a tétel elfogadásának tekintetében viszont ezt megteheti. Továbbá, ha az értelem világosan látja egy tétel nyilvánvalóságát, nincs az akaratnak hatalma eltiltani a hozzájárulástól (például a természettudományos tételeknél; általában a tudományos hit legtöbb megállapításánál).

A hittény az isteni kegyelem segítségével jön létre, mégpedig minden mozzanatában. Az isteni kegyelem és az emberi szabad akarat sokszor rejtett együttműködése folyamán alakul ki az a hit, amelynek megszolgált jutalma az örök boldog élet. Az isteni kegyelem minden esetben rendelkezésre áll, így az ember szabadon dönthet a hittényhez való eljutásáról. Az embernek van szabad akarata, amely állítás az alábbi gondolatmenettel igazolható. A Szentírás a szabad akaratról bizonyságot tesz mindenütt ott, ahol Isten parancsokat ad, tilalmakat, jutalmakat, illetőleg büntetéseket helyez kilátásba; hisz ezeknek nincs értelmük akkor, ha az ember nem rendelkezik a parancs teljesítéséhez szükséges képességgel és erkölcsi felelősséggel.

Az akarat szabadsága az ésszel megismerhető igazságok közé tartozik, így az elme az emberi akarat szabadságát az alábbiakból következteti:

a) Az erkölcsi tudat tanúságából. Óriási különbség van erkölcsi jó és rossz, jótett és bűntett között. A kötelesség és felelősség tudata szintén az erkölcsi mérlegelést igazolja. Az érdem és az érdemtelenség erkölcsi tény. Ha az embernek minden állásfoglalása akár külső, akár belső tényezőktől volna előirányozva, sem az érdemnek, sem az érdemtelenségnek nem volna értelme és alapja. Amely állásfoglalásnak nem ura az ember, az nem érdemel erkölcsi elismerést vagy ellenzést.

b) A szabadságtudat bizonyítékából. Öntudatunk tanúsága szerint általában különbséget tudunk tenni azon tetteink közt, amelyekben nem cselekedhettünk volna másképp, és olyanok között, ahol másképp is cselekednénk vagy cselekedhettünk volna. Sok esetben állásfoglalás előtt fontolgatunk, még akkor is, ha szembetűnően erősebb indíték az egyik irányba terel. Mikor pedig állást foglalunk, legtöbbször kísért az a tudat, hogy elhatározásunkat még mindig megmásíthatjuk. E tudat egyetemessége és állandósága nem lehet mindenestül csalódás, hacsak nem akarunk minden öntudat-tanúságot és általában minden ismeretet csalódásnak vagy legalább lehetséges csalódásnak minősíteni, ami viszont teljes szkepticizmus volna. A pszichológiai szabadság tehát tény, amelyhez az egész élet igazodik (érvelünk, másoktól ígéreteket kapunk, szerződéseket kötünk, parancsokat adunk, felelősségre vonunk, gondolkodási időt kérünk és adunk). Az erkölcsi és pszichikai szabadság tényének metafizikai valóság áll a hátterében. Az akarat lényegesen a jóra irányuló képesség, ezért lehetetlen közömbösnek maradnia a jóval szemben.

A szenvedés értelme

„A testi szenvedés nagyon sokszor rendkívüli fizikai fájdalmat jelent, amelyet a szép, de üres szavak vigasza nem könnyít, hanem bagatellizál; ez pedig bűn a szenvedő emberrel szemben. Szenvedni igenis nagyon nehéz, (…) amelyre (…) szenvedélyes miértek sorával reagál az ember.” „Le kell szögeznünk: a szenvedés elkerülhetetlen ténye a keresztény ember számára is érthetetlen, megmagyarázhatatlan, lázító valóság. Nevelhet vele az Isten, de kínzó miértjeinkre ez önmagában nem ad magyarázatot.”[4] Az emberi szenvedés keresztény értelme az egyik legnehezebben értelmezhető misztérium. Ennek során legfeljebb az látható be, hogy a szenvedés problémája ugyan nem oldódik meg, de legalább értelmet kap annak folytán, hogy szabad döntéssel Jézus Krisztus megváltó szenvedéséhez hozzákapcsolható és ezáltal érdemszerzővé válhat. Az erkölcsi rossz tehát azért lehetséges, mert az eszességgel velejár a szabadság, és a nem abszolút jellegű teremtett szabadsággal velejár a vétkezés szabadsága. Adott nehéz helyzetben mindig elég tudnunk az egyetemes törvényt, hogy az Isten erőnkön felül nem tesz próbára minket. Hogyan függhet össze a rossznak, illetve a jónak megtapasztalása az Istenbe vetett hittel? Mi lehet az összefüggés például az anyagi javak és az istenhit között? Jézus azt mondja az evangéliumban: „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába.” (Lk 18,25)

Minden bűn hármas tagozódásból fakad: kísértésből, bűnös gyönyörködésből és beleegyezésből. A gazdag ember az anyagi bőség láttán elfordulhat az Istentől, kapzsivá válhat. Ez viszont nem következik közvetlenül a gazdagságból; az ember rosszra hajló természetéből adódóan egyezik bele ebbe az állapotba. Érdemes azonban a kérdést megfordítani: egy gazdag embernek nincsenek anyagi gondjai, tehát nem kell annyi időt fordítania a közvetlen megélhetését előteremtő javak megszerzésére, mint egy szegényebbnek, tehát több ideje jut szellemi, lelki tevékenységekre. Ez viszont Isten iránti hálára kell, hogy indítsa azért, hogy Isten hozzásegítette őt a jobb megélhetéshez (még akkor is, ha ehhez magának az embernek a hozzájárulása is szükséges; minden jónak végső soron az Isten a forrása). Az anyagi javak – hasonlóan a szellemiekhez – ugyanúgy a teremtés részét képezik, jóllehet ezeket értékileg megelőzik a szellemi javak. Ilyen értelemben nem törvényszerű, hogy a jólét bárkit is elfordítson az Isten imádásától. Viszont egy szegény ember is lehet vallástalan, Istentől elfordult állapotban. Sok esetben az is fennáll, hogy szegénységének ő maga is nagymértékben okozója. Így az anyagi javak nyomán fakadó hálaadó imádság is előmozdítója lehet a vallásos lelkület növekedésének.

El lehet-e veszíteni az Istenbe vetett hitet?

Isten minden esetben ad elégséges kegyelmet a súlyos bűnök elkerüléséhez. Adódik a kérdés, hogy akkor miért követ el az ember mégis súlyos bűnöket? Ehhez a következőket kell meggondolnunk. Háromfajta segítő kegyelem létezik; gratia sufficiens (elégséges kegyelem), gratia vere (valóban elégséges kegyelem), illetve gratia mere (éppen elégséges kegyelem). Aki súlyos bűnt követ el, az szabad akaratával ellentmond az Istennek. Ezért az Úr imájában, a Miatyánkban a következőt kérjük: „Ne vígy minket a kísértésbe!”, azaz ne hozzál olyan helyzetbe, hogy elessünk.[5] Hitehagyás, kételkedés (itt nem a nem-értéssel járó, vagy értelemmel nehezen átlátható dolgokkal kapcsolatos kérdésekről van szó), illetve vakmerő bizalom az Isten irgalmát illetően – ezek mind az objektíven súlyos bűnök kategóriájába tartoznak. Az igazi hittény viszont természeténél fogva megingathatatlan és visszavonhatatlan. Szabad akaratánál fogva az embernek arra ugyan van képessége és szabadsága, hogy hitét utóbb visszavonja; de nincs rá erkölcsi joga és nem lehet rá etikai indítéka. Semmi sem indokolhatja ugyanis a föltétlen, isteni igazságtól való elhajlást. Következésképp kísértésként el kell utasítani minden hitellenes nehézséget. A kétségtelenül kinyilatkoztatott igazsággal biztosan ellenkező tételt feltétlenül el kell vetni, ha még annyira nyilvánvalónak tetszenék is. Az egyszer elfogadott hitet nem szabad revízió alá venni, mert formai tárgya, a kinyilatkoztató isteni tekintély nem tűr revíziót. Aki pedig ezt megcselekszi, elveszíti hitét, az csak saját hibájából veszítheti el. Mert aki egyszer természetfölötti hitet vallott, az bírta Isten kegyelmét; örök időkre szóló, visszavonhatatlan tényben hódolt meg Istennek és csatlakozott hozzá Isten hűségével, a kegyelemmel; az Isten pedig senkit el nem hagy, aki őt nem hagyja el.

Hitvallás és nevelés

Az ember végső céljának keresése és megfogalmazása során felmerülhet, hogy a jótetteket jutalomért tesszük, végső soron az üdvösség elnyerése érdekében. Erre a következő lehet a válasz: minden törvény akkor ér valamit, ha van velejáró szankció (megtorlás, következmény) is. Egy állami törvény is szankciókat helyez kilátásba annak be nem tartásáért. Egyébként az egész nem érne semmit, nem volna érdemes megtartani. Az írott törvények előbb-utóbb kijátszhatók. Miért így alkotta Isten a maga törvényeit? Azért, mert így a jó, így az igazságos. Isten a szabad akaratot ennyire tiszteli. Ha azokat nem így alkotta volna, akkor lassan kijátszhatók lennének, értelmetlenség volna megtartani őket. Bangha Béla erről a kérdésről a következőket írja hitvédelmi könyvében: „A kereszténység nem arra tanít, hogy csak a jutalom és büntetés szempontjai miatt tegyük a jót és kerüljük a rosszat. Jobb a jutalom és félelem indítékaira is támaszkodni, mint az erkölcsi harcban teljességgel lemaradni. Egyébként a túlvilági jutalom és büntetés szintén Istennel kapcsolódó, természetfölötti indítóok, amely nem állítható egy sorba az önzés motívumával; a jutalom legfőbb foka itt is az Isten szeretete, tehát a legnemesebb indíték, a büntetés pedig az Isten elvesztése. Azért még senki sem cselekszi a jót, mert azt jónak hívják, hacsak nincs a szó mögött reális felsőbb törvény is, isteni akarat, s ami ezzel szükségképp együtt jár: jutalom és büntetés.”[6] Az Isten az embert – az ember közreműködésével – szeretné eljuttatni a földi és örök boldogságra. Ehhez az ember erői is szükségesek. Tudnunk kell hitünket szóban is megvallani (a hitetlenségnek az alapja sok esetben a vallási műveletlenség) – éppen ezért elengedhetetlen a hitismeretek folyamatos gyarapítása – és hitünk szerint élni, szeretettel, áldozattal, imádsággal tanúságot tenni, hogy ezáltal is Krisztushoz vezessük az embereket!

•

Az egyház pünkösdkor született meg és indult el az apostolokkal, mint a hitnek bátor terjesztőivel. „Az apostolok egyszerre minden félelmet letéve, minden ingadozást végleg leküzdve indultak el a Megfeszítettet prédikálni a világnak. (...) A pogányság nem halt meg ugyan egyszerre, de halálra volt sebezve. Helyében lassan, biztosan, sokat ígérően szállt fel a magasba egy új világtörténeti kornak szimbóluma: Krisztus keresztje” – áll A keresztény egyház története[7] című könyvsorozat első kötetében. Az Ijjas Antal és Bangha Béla neves egyháztörténészek szerkesztésében megjelent kiadvány a XI. Pius pápaságának ideje alatt történtekről zárszavában a következőket írja: „1933-ban, Krisztus Urunk kereszthalálának 1900 éve évfordulóján szent évet hirdetett. Ez a szent év óriási tömegeket vonzott Rómába, felragyogtatta az egész világon az egyház dicsőségét, azt a dicsőséget, amely ellen már jelentkeztek a kor, a birodalmak, a világ ama új ellentmondásai, amelyekkel megküzdeni ennek a nemzedéknek a feladata!” Videbimus in patria – majd az örök hazában meglátjuk, mondta Erdős Mátyás atya olyan okfejtések és kérdések tárgyalása végeztével, amelyek az emberi értelem számára – nehézségük és összetettségük folytán – soha nem voltak teljességgel átláthatók. Adja meg a mindenható Isten, hogy az Ő kegyelme által, ismereteink gyarapításával részesei lehessünk az örök életnek!

Krajsovszky Gábor