Részesei lehessünk az örök életnek!

Az egyházi év legnagyobb ünnepe maga a húsvét, Jézus Krisztus szenvedésének, halálának és feltámadásának, az ember megváltásának ünnepe. A karácsony a megváltás kezdetének, azaz Jézus Krisztus születésének az ünnepe. A megváltás csak abban az esetben lehet az ember számára is hatékony, amennyiben – szabad akaratából kifolyólag – elfogadja mindazon isteni kegyelmeket, amelyek a Megváltó érdemeiből fakadnak.

Teremtés és teremtmények

„Minden megismerésben adva van egy gondolat, illetve az, amit gondolunk. S ez a valami, ami a megismerő alannyal szemben úgy szerepel, mint vele szemben álló, számára adott valami, ez: a lét, ens, a szónak legegyetemesebb értelmében.”* Így határozza meg a létet a bölcselet. A soron következő kérdések elsősorban Schütz Antalnak, a kiváló hittudósnak Dogmatika című műve alapján kerülnek elemzésre. A teremtés szó latinul kreáció, az alkotás produkció. A teremtés az alkotás egyedi esete, ami nem definiálható, mert egyedül Isten tudja ezt az aktust végrehajtani. Senkire és semmire nincsen szüksége ahhoz, hogy létrehozzon valamit, míg az embernek szüksége van egy megelőző hordozóra, amiből alkot valamit: az első természetre, hogy abból csináljon egy második természetet. Istennek tehát akaratán kívül semmire sem volt szüksége. A világ teremtése nem tartozik a természettudományos vizsgálatok körébe, ez a teológia tárgyköre. Jáki Szaniszló Templeton-díjas fizikus–teológus ezt így fogalmazta meg: amit Isten szétválasztott, azt az ember ne próbálja egybekötni. Természettudomány és teológia – jellegükből adódóan – azonban nem mondhatnak ellent egymásnak. A világ teremtésekor Isten élettelen és élő világot teremtett. Az élet olyan tevékenység, amely bent marad a tevékenykedőben (actio immanens). Ha elkészítek egy bútort, az a tevékenység nem marad bennem, kikerül belőlem. Az élet jellemzője tehát e bennmaradás (immanencia). Minél nagyobb a bennmaradás, annál magasabb rendű a lét. Az emberi létnél pedig nemcsak az alanyban, hanem az alany képességében is bennmarad a tevékenység. Isten pedig a magától való lét (ens a se), azaz minden léttartalom birtokosa. Ez annyit jelent, mint abszolút önállósággal létező teljes tartalmú való. A világot Isten teremtette a törvényeivel együtt. Ezeket a törvényeket az ember nem alkotja, hanem felfedezi (Ter 1,28).

Öröknek mondható-e a teremtett világ? A világ olyan értelemben örök, hogy csak kezdete van, de vége nincs. A világ nem lehet egyidős az Istennel, mert akkor teremtetlen volna. (Az angyalok is örökké élnek – teremtésük óta.) A világ vég nélküli (időben), terjedelmében pedig véges, de határtalan. (Az anyagi nem végtelen, mint a számsor, de véghetetlen, mivel mindig lehet hozzátenni.) Minél inkább ellenkezik egy kijelentés a kézzelfogható látszattal vagy az ember érdekeivel, annál kevésbé hajlandó azt elhinni, és annál inkább van szüksége akaraterejére, hogy mégis elfogadja. Márpedig a hitigazságokat nem támogatja a látszat, sőt azok sokszor éppen ellenkezőjét mutatják a felületes szemlélőnek. Valaminek a létezéséről nemcsak látásból, hanem következtetés útján is meg lehet győződni. Ezen alapul minden: a gondolkodás, a tudományos kutatás, az egész lét. Például a teremtett világból a teremtő Istenre is ilyen módon lehet következtetni. Az ész ugyanis fölismeri, hogy van magától való lény, és hogy az nem azonos a világgal. Az eszes teremtmény azzal, hogy a létnek magasabb fokát képviseli, nem kevésbé van Isten számára alkotva, és nem lehet el inkább Isten nélkül, mint a tökéletlenebb, létben szegényebb lények; hanem ellenkezőleg: életigényét csak a legmagasabb érték, a teljes igazság és szentség, vagyis közvetlenül Isten elégíthet ki.

A világ jó – ez hittétel. A legjobb világ fogalma viszont ellentmondás. A legjobb világ ugyanis az, melynél jobbat nem lehet gondolni. A világ pedig minden tekintetben végtelen tartalmú és magától való világ; mihelyt nem ilyen, lehet nála különbet gondolni. Ámde ilyen csak akkor lehetne a világ, ha azonos volna az Istennel, vagy ha második Isten volna. Mindkettő képtelenség. Következésképp a legjobb világ épp úgy nem valósítható meg, mint a négyszögletű kör. Ha a legjobb világ lehetetlen, akkor a jelen világ nem is a legjobb. S csakugyan a tapasztalat és a megfontolás sok tökéletlenségre bukkan a jelen világban, melyekről nem tudjuk belátni, hogy ez a világ nem lehetne el nélkülük. De a jelen világ mindenképp méltó Istenhez, vagyis a világ nem föltétlenül, hanem igenis viszonylag a legjobb. Csak a teremtő tevékenység eredménye, maga a mű jóllehet Istenhez teljesen méltó, mégsem a legtökéletesebb, hanem minden tekintetben magán hordja a föltétlen szabad választás bélyegét. Isten alkothatott volna más világot, kevesebb bajjal, több boldogsággal. Legjobbnak találjuk azonban a világot, mint művet is, ha azt vesszük fontolóra, hogy ezt a világot méltatta Isten a megtestesülés nagy titka által a vele való legbensőbb létközösségre. Istent mi indította teremtésre? Szuverén akarata, saját tökéletességének a szeretete, jó-volta indította teremtésre; azért teremtett, mert tetszett neki kinyilvánítani a jóságát.

Isten szellemi teremtményei

Isten az embert a maga képére alkotta. A képmást az jellemzi, hogy valami másnak utánzatául van készítve, és hasonlít rá faj vagy sajátos jelleg (accidens proprium) szerint. Minthogy Isten faji mivolta a szellemiség, azért nem férhet kétség hozzá, hogy az ember istenképisége a szellemiségben van. Azonban az ember szellemi volta nem meríti ki az isteni képmás jellegét. Hiszen az angyalok is szellemek és a kinyilatkoztatás mégsem nevezi őket Isten képmásának. Következésképp Isten-hasonlóságában a szellemiség mellett van egy különös emberi vonás. Az ember Isten képmása, mint olyan szellem, kinek rendeltetése szubsztanciás egységet alkotni a testtel, s a testben és a testen keresztül uralmat gyakorolni az anyagvilágon, s így bizonyságot tenni a szellem felsőbbségéről az anyaggal szemben, az anyagra rányomni a szellem bélyegét. Az embernek Istenhez való képmási hasonlósága tehát a szellemiségében gyökerezik.

Az emberi lélek szellem – ez hittétel. A szellem olyan való, mely létmódját tekintve anyagtalan, azaz nem áll fizikai részekből, nincs alávetve fizikai bomlásnak és változásnak. Léttartalmát tekintve pedig az igazság befogadására és léttartalomként való földolgozására képes, ezért az ön- és fajfenntartáson, vagyis az anyagi élettevékenységeken felülemelkedő, abszolút értékű élettartalommal és életfeladattal rendelkezik. Az anyagi valók (a szervesek is) az anyagcsere folyamatának csak átmeneti állomásai: az anyagot beépítik a szervezetbe, azt szaporodás útján folytonosítják, biztosítják a fajt, és bomlás (halál) útján visszasüllyednek az anyagforgalomba. A szellem ellenben azzal, hogy az időtlen és abszolút értékű igazságot veszi magába, kitör az anyagcsere forgásából, s az időtlen és abszolút léttel kerül közvetlen kapcsolatba. A Szentírás szemléletesen írja le az ember eredetét, de nem hagy kétséget az emberi lélek felsőbb eredete és a testtől lényegesen különböző természete felől: Isten közvetlenül leheli bele az emberbe az élet leheletét, akit az állatokkal ellentétben a maga képére teremtett, ezért az állatok közt nincs hozzá hasonló; szellemi lelke egyedül az embernek van. A pszichológia megállapította, hogy a léleknek vannak szellemi, az anyaggal ellentétben álló tevékenységei. Az értelem oldaláról az emberi lélek képes megismerni az igazságot. Az igazság megismerése logikai ítélet alakjában zajlik le, amelynek pszichológiai mivolta szellemi jelleget mutat. Az ítélet ugyanis tárgyaknak (ítéletalanyok) és tárgyra vonatkoztatott gondolatoknak (ítélet–állítmányok) egymásra vonatkoztatása (pl. az ember meg fog halni). Ám a tárgy és a gondolat szembesítése nincs adva az anyagvilágban, mely ezt az ellentétet egyáltalán nem is ismeri, és belőle sem vezethető le. A tárgy és gondolat egyesítése úgy, hogy mindkét elem megőrzi külön jellegét, nem anyagi tevékenység. Az ítélet igazság–jellege („ez így van”), vagyis az ismeret egy egyetemes kritériumhoz való hozzámérése az anyagvilágban nem adott. A tudat–alany és tárgyi valóság szembeállítása az anyagvilággal új létrendet jelent. Ha azonban az emberben vannak szellemi képességek és tevékenységek, akkor az emberben van szellemi önálló valóság (szubsztancialitás) is. A tevékenység ugyanis nem egyéb, mint a lét kivirágzása. S ezt a szellemi valóságot nevezi az emberiség közös nyelvhasználata emberi szellemnek vagy léleknek.

Mivel léttartalom tekintetében az emberi lélek szellem, ezért vannak az érzékeléstől elvont, de egészen érzékfeletti tartalmai (az ítéletek, eszmék, vallás-erkölcsi eszmények, különösen a merőben elvontak: vonatkozás-fogalmak, például alárendeltség, szellem). Ez más szóval annyit jelent, hogy a lélek tevékenységeinek akkor is lehet tartalma, ha az idegrendszer „nem szállít neki anyagot”. Az igazságban és erkölcsben abszolút időtlen élettartalma van. Következésképp van hivatottsága vég nélküli létre. Az emberi lélek halhatatlan – ez is hittétel. Az emberi léleknek azzal, hogy az időtlen igazság és szentség szolgálatára tudja adni magát, „van mit csinálnia” egy örökkévalóságon keresztül.

Ezzel kapcsolatban felmerül egy érdekes kérdés, amelynek értelmezését következőképpen lehet megadni, ha a lelket Isten teremti, akkor miképp magyarázható a lelki átöröklés tagadhatatlan ténye? A lelki átöröklések kielégítően megmagyarázhatók abból a tényből, hogy az emberben a test és a lélek nem valamilyen laza kapcsolatban van egymás mellé fogva, hanem szubsztanciális egységet alkotnak. Ez azonban azt is jelenti, hogy a léleknek nem merőben szellemi, hanem test-szellemi megnyilvánulásai (ilyen lelki életünk tartalmának túlnyomó része) a testi szervezet alkata szerint színeződik. A test a lélek anyagszállítója és eszköze, és ebben a kölcsönös tevékenységben a legfinomabban össze van hangolva. Következésképp bizonyos testi diszpozíciók átöröklésével együtt jár egy meghatározott lelki jelleg, tehát bizonyos lelki átöröklés. Ámde a test a szülőktől ered, nemcsak ősanyagában, hanem a lélek fölvételére alkalmas végső fölkészültségében is, s Isten, aki a lelket lényegesen szubsztanciás formának szánta, olyan lelket teremt minden egyes esetben, amely egészen hozzásimul a neki szánt testhez.

A bűnbeesés

Az első emberpár bűne az Istennel szembeni engedetlenség volt. A bűnbeeséskor a bűn már kész birodalmat alkotott (a bukott angyalokét), mely hatalma kiterjesztésének szándékéval közeledett a még érintetlen alsóbb rendű eszes teremtményhez, az emberhez (bár az is igaz, hogy minden erkölcsi állásfoglalás végelemzésben a lélek mélyén megy végbe, s a vétkező embernek legegyénibb tette). Ezzel kapcsolatban felmerülhet a kérdés: mi szükség volt arra, hogy Isten próbára tegye az embert? Ha egyszer megajándékozta a Szentírásban jelzett kiválóságokkal, miért nem tetézte adományait azzal, hogy azokat véglegesítette bennük? Isten azt akarja, hogy amit ajándékul szánt az értelmes teremtménynek, azt a teremtmény a maga tevékenységével is kiérdemelje. Próbára tette az angyalokat, próba elé állít minden egyes embert. Próbára tett volna mindenkit akkor is, ha az eredeti szentség (ősbűn nélküliség) átöröklődött volna az egész emberi nemre. Isten ugyanis önállóságra alkotta az eszes valókat, akik csak úgy lesznek Isten méltó utánzatai, ha önállóan sajátítják el és dolgozzák fel, amit ajándékként kapnak. Így elégül ki hálaérzésük mellett nemes önérzetük is.

Az ősbűn következményei

Az ősszülők elvesztették az eredeti szentséget, a megszentelő kegyelmet, és magukra vonták Isten haragját. A halál és szenvedés törvénye alá kerültek. Ezt a Szentírás nyíltan kimondja. Mindkét ősszülő ugyanis nemének és állapotának megfelelő módon bűnhődött. „Aznap kezdtek meghalni, mikor a halál törvényét vették.” Bűnük legsúlyosabb következménye az volt, hogy a bűn büntetés tartalmával együtt átszállt az egész emberi nemre. Így a lázadás, melyet a lélek legteteje, a kegyelemben álló értelmi lélek kezdett Isten ellen, lefelé terjed, és végül átcsap az egész természetre. A bűnre való hajlandóság is átszállt Ádám utódaira. De rögtön ott a vigasztalás: aki saját hibáján kívül Ádám bűnének részese lett, saját érdeme nélkül Jézus Krisztus megváltásának is részesévé lett. Ha Ádám nem vétkezett volna, akkor mindjárt örök élet lett volna a sorsa a földi élet lezárása után. Ádám volt a „főbűnös”; ha csak Éva vétkezik, akkor nincs eredeti bűn, mert az ígéret Ádámnak szólt. A következőkben tárgyalt megváltás értékileg (és nem logikailag) előbbre való a bűnbeesésnél.

Az ember megváltása

Jézus Krisztus a második isteni személy; egy személy két természettel. Emberségével elválaszthatatlan metafizikai (tehát nem csupán erkölcsi) egységet alkot istensége – így az ember Krisztust embersége szerint is azonos vallási tisztelet (imádás) illeti meg, mint istensége szerint. A Szentírás a Megváltó megjelenéséről úgy beszél, mint Isten hajlékáról az emberek között (Jel 21,3). A megváltás művét és a megváltó tevékenységet külön-külön tekintve (mit és milyen tevékenységgel vitt végbe az Üdvözítő) kapunk teljes fogalmat a megváltás dogmájáról. A megváltás katolikus meghatározása a következő: a megváltás abban áll, hogy Jézus Krisztus mint az emberiség természetszerű közvetítője és feje érdemszerző tevékenységével, főként kereszthalálával Istennek eleget tett az emberiség bűnadósságáért, és kiérdemelte a természetfölötti Isten-közösségnek helyreállítását így, úgyhogy módot adott minden embernek újra Isten fogadott fiává lenni.

Az Üdvözítő érdeme, és ennél fogva elégtétele is belső értékességénél fogva, s nem csupán isteni beszámítás alapján végtelen; ennek következtében belső értékességénél fogva megfelelő, sőt túláradó. Ennek a hivatalos jellegű megállapításnak közvetlenül kínálkozó értelme: az Üdvözítő megváltó tevékenysége magában tekintve, belső értékénél fogva végtelen erejű. A teológiai megfontolás azt találja, hogy az érdem mértéke a belső elv; s ez a belső elv, melytől az érdemszerző tettek értéke ered, a személy. A tettek ugyanis a cselekvő alanynak metafizikai birtokai, jóllehet, az Örök Ige, Jézus a megváltói tetteket az emberi természet által viszi végbe. A tisztelet értékét a tisztelő személy méltósága szabja meg; a sértés nagysága pedig a sértett személy méltóságán fordul. Ezt az elégtételt a sértett, ebben az esetben Isten nem utasíthatja vissza, mert öröktől elhatározta, hogy a megváltást ezen a módon viszi végbe, és az Üdvözítő közvetítő és helyettesítő szerepét elfogadja. Ebbe az elfogadásba beletartozik, hogy az Üdvözítő mint jogi fő és helyettes, hivatalos közvetítőként helyettesíti azt, aki voltaképpen köteles az elégtételadásra, nevezetesen a bűnös emberi nemet.

A megváltás Isten teljesen ingyenes kegyelmi ténye. Egyedül a keresztény megváltástan az, mely szuverén biztonsággal rámutat a bűnre, az Istentől való elpártolásra, mint a bajok eredetére. Ennek mását hiába keressük még az Ószövetségben is. Miért kívánta Isten, hogy az Üdvözítő a kereszt véres áldozatával mutassa ki engedelmes lelkületét; miért választotta a kiengesztelésnek a legnehezebb módját?

A megváltás ilyen formája lehetővé teszi a legteljesebb személyes elégtételt: módot ad minden egyes embernek, hogy az Üdvözítő erejében felvegye a maga keresztjét és az ő nyomdokain járjon. Jézus a világ bűneinek erkölcsi adósságát vállalta. Halála az önként vállalt megváltásban az önzetlen szeretet és engedelmesség legkiválóbb megnyilatkozása, és ez az (tehát nem a szenvedés, a vér és a halál), amiben az Isten kedvét leli, mely mindent, még a fizikai lét legdrágább javait, vért és életet is hűséggel letesz az Isten kezébe. Az Üdvözítő készséges és fenntartások nélküli önátadása volt az, amelyben Isten kedvét lelte, minthogy az áldozat, az áldozó és a föláldozás módja végtelenül tökéletes. Krisztus áldozata az áldozat célját – hogy törvényes közvetítő érzékelhető dolgot ajánl föl Istennek, legfőbb főségének elismerésére – is a legtökéletesebben valósította meg: Istennek a legteljesebb és abszolút értékű hódolatot adta meg. Isten öröktől fogva számba vette a bűnbeesés és megváltás mozzanatát is, s erre tekintettel szenvedésre tette fogékonnyá Krisztust, akinek küldetését azonban a bűnbeeséstől és a megváltó hivatástól függetlenül is megvalósította volna, tehát a megtestesülés bekövetkezett volna az eredeti bűn nélkül is. Jézus Krisztus szenvedése és kereszthalála után harmadnap halottaiból föltámadt, azaz örök időkre újra egyesítette megdicsőült testét a lelkével, majd a föltámadt Üdvözítő testével és lelkével fölment a mennyekbe, ami teljes és végleges megdicsőülését jelenti. A megváltás tehát az első emberpártól kezdve a történelemben létező utolsó emberig kiterjed (objektív forma). Az ember Isten kegyelmének segítségével, Jézus Krisztus végtelen érdemeiből merítve juthat el halála után az üdvösségre, az Istennel való teljes és végleges közösségre (a megváltás szubjektív része, az Isten színről-színre látása: szem nem látta, fül nem hallotta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt).

Miért nem kaptak az angyalok megváltót?

Az eredeti, ősbűn nélküli állapot nem volt egyenlő a mennyország boldogságával, mivel akkor színről-színre látták volna az Istent, és így nem is tudtak volna vétkezni. Ez áll az angyalokra is: mielőtt még nem buktak el – akik most az elkárhozott angyalok – nem a mennyországban voltak, mivel a mennyországból már nem lehet „kibukni”. Az ember szellemi teremtmény. Istennek azonban vannak más szellemi teremtményei is, az angyalok, akiknek az értelme az emberi értelemnél sokkal kiválóbb. Az angyalok létezése hittétel. Ennek kapcsán felmerül a kérdés a megváltás egyetemességével kapcsolatban. A vétkező angyalok miért nem kaptak megváltót?

Az angyali tudás tárgykörének és módjának részleteire nézve csak teológiai következtetések szolgálnak iránymutatóul. Az angyali tudásnak közvetlen sajátos tárgyai a teremtett lényegek a maguk általános eszmei mivoltukban. Az angyal tisztán szellemi lény, ellentétben az emberrel, akinek szelleme (lelke) és teste van, ezáltal érzéki lény is. Az angyal Istentől – teremtése folyamán – a fent említett eszméket (azaz fogalmakat, a dolgokról való tudást) hozományul, készen kapja (úgynevezett beleöntött tudásként – ezt az ember nem kapja meg). A természet rendjében az angyal nem tévedhet: amiről van készen kapott, vele született tudása, azt helyesen ismeri meg, amiről nincs, arról nem alkot ítéletet. Az angyalok szellemi természetére jellemző, hogy egyetlen akarati aktussal végérvényesen meg tudják határozni magukat, következésképpen számukra a bukás után már nincs lehetőség a döntésük felülbírálatára, a megtérésre. Ezért a megváltás befogadására alkalmatlanok.

* Schütz Antal: A bölcselet elemei. Szent István Társulat Budapest, 1927. 89.

(folytatjuk)

Krajsovszky Gábor