Rohan az idő

Rohan az idő énekelte annak idején Koncz Zsuzsa. Ha a 60-as években igaz volt, hogy ilyen „izgága időket” élünk, akkor most még inkább igaz. Manapság ugyanis jobban rohan az idő, mint valaha, mi pedig együtt rohanunk vele.

Ma is igaza van Villonnak, amikor így fohászkodik: „az évek szállnak, mint a percek, Véred kiontott harmatával irgalmazz nekünk Jézus herceg.” Kérdés persze, hogy az idő szárnyal, rohan-e, vagy mi magunk, akik érezzük, hogy az idő foglyai vagyunk. Ha meggondoljuk, hogy 4 milliárd éve kezdődött el a földi élet, akkor nem mondhatjuk, hogy olyan sietős lenne az időnek. Sőt inkább olykor megállt az idő, vagy mint ama „négy ökör, mely az országúton végig a szekérrel, lassacskán ballagott”. Bizton állíthatjuk tehát, hogy mi rohanunk és nem az idő. Szeretnénk egyszerre mindenütt jelen lenni, és minden tőlünk telhetőt megtenni, úgymond sikeresek lenni. Ezzel csak az a baj, hogy közben átrohanunk az életen, és igazán sehol sem vagyunk jelen, vagyis a Hosszú távfutó magányosságát éljük át.

Mindig is tudtuk, hogy e földön vándorok, zarándokok vagyunk, de attól nem leszünk előbbre, ha folyton rohanunk. Egyre szűkösebben élünk, egyre szegényebbek vagyunk, de az időnkkel még mindig mi gazdálkodunk. Aki sokat markol, keveset fog mondták a régiek. Mintha előre látták volna a jövőt, hogy aki túl sokat markolja a mobil illetve a maroktelefonját, az kevés igazi kapcsolatot, „köteléket fog teremteni”. Szegényen is gazdagok vagyunk, mert mindenre van időnk, amire csak számítunk. Ily módon van, illetve lehet időnk önmagunkra, egymásra és a közös vándorlásra, hiszen útitársak vagyunk. Először megpróbálhatunk, csak „úgy lenni”, s aztán valamit tenni, netán olykor csendben lenni, s kizárni azt a bábeli hangzavart az életünkből és a lelkünkből, amely nem csak a fülünket hasogatja.

Egy idő után tapasztaljuk majd, hogy megcsendül benne a Csend, s meghallgatjuk azokat a rég elfelejtett szavakat, amelyek egyszer csak a lelkünkben fölhangzanak: „Jó hogy élsz, fontos vagy nekem. Tudom, hogy nem könnyű neked. Ne félj, mert én szeretlek, és megértelek. Veled vagyok, és veled maradok mindig, bármi történjék is ezután.” Ha a Csend ilyen, vagy ehhez hasonló szavakat muzsikál nekünk, akkor többé nem rohanunk, és menekülünk, se önmagunk, se mások elől. Sőt olykor megállunk, megérintjük egymást, azokat, akik közel vannak hozzánk és a szívünkhöz, s elismételjük nekik ezeket az ajándékokba kapott szavakat. „Jó hogy élsz, fontos vagy nekem. Tudom, hogy nem könnyű neked. Ne félj, mert én szeretlek, és megértelek. Veled vagyok és veled maradok bármi történjék is ezután.” Így lehetne valahogy egymást megszelídíteni, vagyis köteléket teremteni, ahogy a róka mondja a Kis hercegnek. Jézus szerint: „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a Földet.”

Mi a boldogság?

Az, hogy jól érezzük magunkat, otthon érezzük magunkat a bőrünkben, és eközben mások sem érzik rosszul magukat a körünkben. Kell-e ennél több? Rohan az idő? Lehetséges, de félő, hogy mi az időnél is jobban rohanunk. Jó lenne, ha 2011-ben nem rohannánk, csak együtt vándorolnánk a közös úton, hiszen Te meg én útitársak vagyunk. Áldásokban gazdag új esztendőt kívánunk.

Áldjon meg téged utadon az Úr, Szegődjön temelléd társadul, Minden lépéshez adjon erőt, Hogy meg ne állhass a cél előtt.

Simon István
református lelkész