Salföldi lombok - pálos imák

Bús düledékeiden Salföld klastromja megállék;
    Csend vala, lombok alól szállt fel a pálos ima.
Hét évszázad titkaiból bont súlyos igéket:
    Jöjjön bármi Gonosz, fogj össze, s ő menekül.

Megáll az ember a százados tölgyek alatt, és ilyen kölcseys tréfára mosolyodik. Odafönt pedig, a felhők között, mosolyog a kék ég, s a nyugovóra készülő júliusi Nap. A romtemplom azonban nem nyugovóra, de ünnepre készül: a 34. Magdolna-búcsú ünnepére.

Hol is járunk? Ezt az erdőt, ezeket a hegynek nevezett dombokat a nagyközönség sokáig nem tartotta számon. Mára azonban Salföld felkerült a Balaton vidékének kulturális és idegenforgalmi térképére. Kár, hogy többnyire csak a látványos majorság és az ínyenc bebírók által példásan ünneplőssé tett faluképe okán. Illő azonban tudni, hogy a Káli-medencében, melynek Salföld délnyugati kapuja, a magyarság már a honfoglalás korában megtelepült, amint ezt az Atyus nembéli Sal (Saul) ispán 1221-ben és 1227-ben írott végrendeletei is igazolják. Ennek a Salföld nevű bájos, pici falunak erdejében, a Dellő-völgy mélyén állunk most, a Szilvádi-hegy és a Csönge-hegy oltalma alatt. Valamikor a tatárjárás éveiben itt építettek maguknak templomot és szállást az esztergomi Boldog Özséb kanonok által rendbe szervezett remeték, hogy a világtól elvonultan imádhassák Istent.

A templom és a kicsiny kolostor eredetéről, történetéről alig akad megbízható forrás. Az egyik forrásgyűjteményből (Somogyi György: A salföldi pálos kolostorrom – Fölfedezett örökségünk, 2019.) mégis megtudhatjuk, hogy Pál veszprémi püspök egyik 1263-ban kiállított oklevelében már szerepel a Szent Mária Magdolnáról elnevezett köveskúti kolostor. Majd egy másik oklevél azt írja le, hogy a veszprémi káptalan egyik jobbágya – talán Barnabás fia Kelemen – 1307-ben a „pálosrendi barátoknak” szőlőbirtokot adományozott. A hely nevének bizonytalanságát az magyarázza, hogy annak idején a Burnót-patak mentén ma ismert falvak, Salföld, Kékkút, Ábrahámhegy és Kisörspuszta egyetlen helységként, de változatos névalakokkal, mint Alsokewkwth, Salkeweskwth vagy Salkewkwth szerepelt. A kolostorrom azonban egyetlen, és elnémít minden kételkedést.

A történelem tudósai vitatkoznak, s keresik a további forrásokat. Mi hétszáz évvel a történtek után itt, a fák alatt mosolygunk ezen a gyönge fél évszázadnyi distancián, s nekünk már a hely szellemének, mint „lebegő rémalaknak” az érintése is elég. Azt azonban dokumentum bizonyítja, hogy a kolostor 1475-ben búcsúengedélyt kapott. A folytatás azonban homályos. A pálosok történetének monográfiája (Török–Szacsvay–P. Máthé: Pálosok – Mikes Kiadó, Budapest, 1996) szerint 1487-ben már alig voltak itt szerzetesek, s a kolostor további sorsáról a rendi hagyomány sem tud. Gyöngyösi Gergely pálos generálisnak az 1520-as években készült Inventáriumában a kőkúti monostor már nem szerepel, és feltehető, hogy a mohácsi csata után a Dunántúlt is végigdúló török hadak végleg lerombolták Isten szelíd népének ezt a hajlékát.

Szédül a vándor, ahogy a felhőkkel az évszázadok is röpülnek a feje fölött. A törökdúlás után fél évezrednek kellett elmúlnia, míg a kőkúti monostor ismét beléphetett a történelembe.

A környék népe persze tudott róla, s falait alkalomadtán építőanyagként el is hordták, de 1880 körül még a templomnak és a kolostornak is álltak emeletes falai. Ám 1959-re, mikor dr. Sági Károly vezetésével végre elkezdődött a szabályos régészeti feltárás, a templom romlott falai még álltak, de a rendháznak már csak térdig érő falcsonkjai maradtak.
A kolostor feltámadása 1990-ben kezdődött. Ismét egy vers ötlik eszünkbe:

Egy kápolna romban ott áll,
Régi fényét visszakapja.
Zendül a kar, kész az oltár.
Díszruhában elhunyt papja.
Ezer lámpa, gyertya csillog.
(Arany János: Bor vitéz)

Ugyan ki gyújtja meg ezeket a fényeket? Döntő szerepe van ebben Somogyi Györgynek és lelkes családjának, akik azóta is őrzik ennek az immár szinte mozgalommá nőtt összefogásnak a lángját. Ők kezdeményezték, és első alkalommal 1990-ben meg is szervezték, hogy a régi templom védőszentjének, Szent Mária Magdolnának júliusi emléknapján Salföld és Ábrahámhegy hívő népe a pálos hagyományok szerint búcsúi misével és szeretetvendégséggel ünnepeljen az ősi romok között.

Könnyű elképzelni, hogy az erdő mélyén, a magasan feszülő égbolt alatt miként rejtőztek az évszázadok óta gazdátlan falak, tölgy- és kőriscsemetékkel, gyomvirágokkal, szederindákkal benőve. Aki a 80-as években itt ünnepelni készült, annak legelőbb rendet kellett csinálnia. S a bénaságból éledező Káli-medence, mindenekelőtt Salföld helybéli és bevándorló lakói verítékes munkával, sok áldozattal rendet teremtettek. Idővel az egész völgykatlant kitisztították a környék lakói és az erdészet munkásai, és az mára közkedvelt kirándulóhely lett, ahol falunapot lehet tartani, ahová lovas és fogatos túrákat szerveznek a közeli majorból. Az erdő és a kolostorrom az állam tulajdonában van, s az erdészet gondozza a területet. 2008-ban pedig végre megvalósult a romok konzerválása is, az eredetihez hasonló, új elemeket megkülönböztetésül téglából alakítva ki.
Így került sor 1475 után első alkalommal 1990-ben a búcsú megünneplésére. A szervezők konok és kitartó munkája és ünnepteremtő fáradsága révén azóta minden évben, idén immár harmincnegyedszer újra összegyűlt a hívők egy csoportja, hogy imával, énekkel részt vegyen az ünnepi áldozatban. A kis csoport pedig az évek során olyan tömeggé gyarapodott, hogy már alig fér a templomhajóba, s a misét követő szeretetlakoma gyerekzsivajtól is hangos. Ez a búcsú mára Salföld, a Káli-medence és a Balaton-felvidék egyik legjelentősebb vallási eseményévé érett.

A szertartásokat többnyire vendég papok mutatják be, akik maguk is beleszédültek a hely bűvöletébe, és szeretettel járnak vissza az ünnepre. Jöttek már pálosok, bencések és egyházmegyés atyák is. Az idei szentmisét Kovács Ervin Gellért premontrei szerzetes mutatta be négy kiváló fiatal ministráns szolgálatával, és a budapest-belvárosi Szt. Mihály-templom szkólája közreműködésével. (Sajnálattal kell megemlíteni, hogy Navratil Andrea, aki gyönyörű csángó népénekeivel szintén állandó résztvevőnek számít, ez alkalommal nem tudott eljönni.)

A szervezők kitartó munkája az évek során létrehozta az ünnephez illő állandó dekorációt is. A virágokkal ékesített szentély centrumában hatalmas, fából ácsolt kereszt áll. Ez immár szerves része a romtemplomnak, melyet a 2008. évi konzerváló és rekonstrukciós munkálatok után Márfi Gyula érsek áldott meg. A keletelt szentélyben áll az alkalmi oltár. A kereszt két oldalán egy-egy kárpit függ: balról Szűz Mária a gyermek Jézussal, amire alkotóját talán a nagyvázsonyi Festetich-kódex iniciáléja ihlette, jobbról pedig a fájdalmas Krisztus. Az apszis oldalfalán pedig egy nagy méretű molinó (egy Gdanskból származó középkori minta alapján) azt ábrázolja, amint bűnbánó Szent Mária Magdolnát hét angyal emeli az égbe, s odafönt az Atya várja őt, kezében koronával, hogy megdicsőíthesse. A kép alján az aranycsillagos égbolt elé helyezve a kolostor rekonstruált képét látjuk.
A falak közt felállított széksorok megteltek, s mögöttük további hátizsákos, túraruhás emberek tömege szorong. A szkóla vezetője kiáll elébük, és bemutatja a mise zenei anyagát. Az Esztergomban megőrzött ősi dokumentumoknak hála, ma itt ugyanazokat a középkori dallamokat hallhatjuk-énekelhetjük, amelyekkel azok a régi pálos atyák dicsérték Istent. Aztán megcsendül a csengő, s egy bíborpiros, IHS feliratú fecskefarkú zászló mögött antik miseruhában bevonul Gellért atya és kísérete. Felcsendül az ének: Örvendezzünk mindnyájan az Úrban, / ünnepi napot ülvén Szent Mária Magdolna tiszteletére; / kinek ünnepén örülnek az angyalok, / és magasztalják az Istennek Fiát.

Kezdetét veszi az ünnepi szentmise.

A váltakozva felhangzó latin és magyar könyörgések, a gregorián dallamok, a tömjén illata szinte megszédít. A hűvös szentélyben Dsida Jenővel mi is megdöbbenten, megkövülten, elbűvölten állunk, s bámuljuk a csodát, „a belülről látók fényességét”. Ezt hívták tehát a régiek malasztnak!

Az oltáron lobogó gyertyákról, a pap hátán a kazula súlyos aranyhímzéséről, a csipkés fehérben szolgáló ministránsok karáról a tekintet a csúcsíves ablakokat követve hirtelen a magasba szökken. De hiába keresi a szentély emberkéz építette boltozatát, helyette a falombok, s azon túl a felhők övezik a szemhatárt. A tekintet oda föl röpíti a lelket, mint egy galambot, aki szárnyal, hogy a Szentlélek kíséretéhez csatlakozzék.

A varázst végül, hogy visszatérjünk a magunk korába, Gellért atya szentbeszéde töri meg. De csak azért, hogy annál jobban megismerjük és megértsük az ősi igazságokat és szent értékeket. Bűnbánó Szent Mária Magdolnáról beszél, kiről is beszélhetne itt ma másról? S ahogy azt a Szentírás szövegeinél annyiszor megtapasztalja az ember, a jól ismert mondatok az újabb elmélkedés során ismét újabb és újabb értelmet, más árnyalatokat, eddig észre nem vett összefüggéseket nyernek. Ki volt valójában Mária Magdolna? Lukácsé volt az igazi? Vagy Jánosé? Vagy azt kell benne leginkább tisztelnünk, aki a legenda szerint harminc évig vezekelt?

Ugyan miért is kellene ezek közül választanunk? Hiszen ha netán mindegyikük külön személy lett volna, itt most találkozhatnak, mint Remete Szent Pál és Antal, hogy igazolják számunkra a pálosok jeligéjét: Duplicavit annonam – Duplázódik az ellátmány.

Eltűnődhetünk ezen a mise további folyamán is, mikor az oltáron már a szent misztérium titkai tárulnak elénk, sorban, ahogy az meg van írva, s mi ezek mentén haladunk a beteljesedés felé. Így hirdeti a pap a térdeplő gyülekezetnek:

– Íme hitünk szent titka!

S eggyé olvadt hangon jön a válasz:

– Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk föltámadásodat, amíg el nem jössz.

Akkor a gyülekezet egy sorba rendeződik, s Gellért atya egyenként helyezi a térdeplő hívek nyelvére Krisztus szent testét és vérét.

Végül elhangzik a záróáldás és hálaadás, majd a miséző pap a bíborpiros zászló mögé sorolva kíséretével kivonul a templomból.

A hívek pedig felzsibonganak, s a szomszédos kerengőn, a futó felhők közt felragyogó csillagok alatt, a tágas ciszterna-tető terített asztala körül kezdetét veszi a szeretet-lakoma.