Sarlós Boldogasszony napja
Egyházi ünnepek a képzőművészetben
Az ünnep, melynek latin neve Visitatio Beatae Mariae Virginis, a várandós Szűz Máriának szintén várandós rokonánál, Erzsébetnél, a Keresztelő Szent János születése körüli időkben tett látogatásáról emlékezik meg.
A jeles nap sajátos magyar neve a mezőgazdasági év erre az időszakra eső teendőivel függ össze: ekkoriban kezdődik ugyanis a beérett gabona aratása. Sarlós Boldogasszony napján – egykoron – az aratók misét hallgattak (szerszámaikat eközben a templom falához támasztották), a pap megáldotta az aratókat és a munkaeszközöket, ezután a falu népe kivonult, hogy tiszta, ünnepi ruhában vágjon a búzatáblában egy rendet, majd hazatértek ünnepelni, és másnap fogtak hozzá igazán a nagy munkához. A népnyelvben használatban volt még az ünnep két másik elnevezése: Látogató Mária, illetve Rokonlátogató Szűz ünnepe. A vizitáció eredetileg a ferencesek egy rendi ünnepe volt, amelyet 1263-ban rendi generálisként még Szent Bonaventúra vezetett be a ferences liturgikus naptárba Szent Anna, illetve Mária Szeplőtelen Fogantatásának (Immaculata conceptio) ünnepével együtt. A vizitáció ünnepét 1389-ben VI. Orbán pápa vette fel az egyetemes liturgikus naptárba, az utána következő egyházfő, IX. Bonifác pápa volt, aki július 2-át jelölte ki az ünnep napjaként. A hagyomány szerint az ünnep bevezetésének apropóját az adta, hogy VI. Orbán pápa a Szűzanya különleges közbenjárását kérte az egyház számára a nyugati egyházszakadás megszűnéséért. A bázeli zsinat 1441-ben megerősítette az ünnepet, amelyet végül a II. vatikáni zsinat áthelyezett május 31-ére, de német nyelvterületen, a szlovákoknál és nálunk, magyaroknál is a népi ájtatosságban való mély gyökerezése miatt megmaradt július 2-án. A nyugati keresztény egyházak közül az evangélikus és az anglikán egyházban ünnepnap még Sarlós Boldogasszony. Jóllehet a keleti egyházból ered, és a korai ünnep-ciklusokban még megjelenik, ott különálló ünnepe nincs. A vizitáció szerepel az örvendetes rózsafüzér titkai között is, valamint egyike Mária hét örömének.
Az ünnepet megjelenítő képi ábrázolások elsődleges szövegforrása a Lukács evangélium (Lk 1,39–56), valamint a Szűz Mária életéről szóló legendás történetek, apokrif iratok, mint például a Jakab ősevangélium, amely a 2. században Kis-Ázsiában keletkezett Tamás protoevangélium alapján íródott; valamint a Legenda Aureának az előbbiekből merítő, Keresztelő Szent János születéséről szóló fejezete. Létezik még két fontos késő-középkori forrás: Svéd Szent Brigitta látomásai és a Meditationes Vitae Christi. Ezek a későbbi szövegek a Lukács evangéliumból ismertekhez képest azonban alig hoznak új mozzanatokat. Külön érdekesség ebben az evangéliumi fejezetben, hogy nem elbeszélés formájában van előadva a történet, hanem dialógusokból épül fel a szöveg.
A legkorábbi (fennmaradt) vizitációábrázolások a 6. századból származnak. Ezek általában az angyali üdvözlet pendantjaként mutatják a jelenetet (1. kép). Később alakult ki annak hagyománya, hogy Mária, vagy Jézus életét (2. kép), illetve Keresztelő Szent János életét bemutató képciklusok részeként látható a vizitáció. Keresztelő Szent János életében fontos mozzanat Mária látogatása, ugyanis Mária üdvözlő szavai úgy interpretálhatók, mint amelyek megszabadítják Jánost az eredendő bűntől, illetve felkenik őt prófétává. Az ünnep bevezetése előmozdította a jelenet népszerűbbé válását, de csak a 15. századtól jelennek meg a ciklusoktól függetlenedett, önálló ábrázolások, például oltárfestményeken (3. kép).
A Mária-ciklusokban, amelyek Szűz Mária életének fontosabb eseményeit mutatják be, a vizitáció jelenete az angyali üdvözlet és a mérgezett víz próbája (amikor is a főpap próbára teszi Józsefet, vajon igazat mond-e, hogy a gyermek nem tőle van) vagy Jézus születése jelenetek között kap helyet. Ismertek részletező, többjelenetes, apokrif írásokon alapuló vizitációtörténet-változatok is, ahol a következő sorrendben követik egymást az epizódok: Mária elutazása Erzsébethez a hegyeken keresztül, Erzsébet és Mária üdvözlik egymást, János születése, Búcsúzás Erzsébettől. Ugyancsak apokrif szövegeken alapul az az utazással kapcsolatos epizód, amely szerint, amikor Mária egy kiszáradt csipkebokorerdőn haladt keresztül, a hét éve halott tájék egyszer csak virágba borult. A mély szimbólumokkal teli történet ihletője lett egy, a mai napig népszerű német zarándokéneknek, de kortárs művészek is merítenek belőle témát és inspirációt (4. kép).
Általában véve elmondható, hogy a kompozíciós séma lényegében alig változott a hosszú évszázadok során a legkorábbi előfordulásoktól kezdve egészen a téma újabb, modern feldolgozásáig. A jelenet fő motívuma Mária és Erzsébet találkozása, a kompozíció központi eleme értelemszerűen a két áldott állapotban lévő nőalak. Erzsébet hagyományosan férjezett asszonyhoz illő viseletben, főkötővel a fején jelenik meg, Mária pedig hajadonként, kibontott hajjal. Máriát jellemzően magasabb rangú személyként jelenítik meg mint Erzsébetet – gyakran magasabbnak is van megfestve, ugyanis a Keresztelő Szent Jánost szíve alatt hordozó Erzsébetet általában alázatos, tisztelettel meghajolva, térdet hajtva láthatjuk, mert ezzel a gesztussal fejezi ki az Istengyermek és az őt hordozó Istenanya előtti hódolatát. A buzgó keresztények számára, akik jól akarnak imádkozni, követendő példaként, modellként szolgál a két asszony alázatos, imádságos testtartása. A késő középkori ferences misztikus hagyomány erős hatással volt a vizitáció jelenetére: a korabeli képeken különféle apró gesztusok és kiegészítő képi motívumok egész arzenálja telíti komplex teológiai tartalmakkal a két asszony találkozását bemutató jelenetet. Az egyes képi motívumok mentén – például hogy hol játszódik a jelenet, mi az üdvözlés gesztusa, láthatók-e a jelenethez pluszban hozzáadott vagy a cselekményben asszisztáló mellékfigurák stb. – kialakultak különféle képvariánsok. Fontos megjegyezni, hogy az egyes ikonográfiai típusok nem időbeli fejlődést jelentenek.
Annak alapján, hogy milyen üdvözlő gesztussal köszönti egymást Mária és Erzsébet, az alábbi képtípusok különböztethetők meg: 1. Erzsébet és Mária átkarolja, megöleli egymást: erre a gázai Sergius-templomban látható a legkorábbi példa, a 6. századból, de számos későbbi példát is említhetünk (5. kép). 2. Az egymást átölelés gesztusa olykor kiegészül a Mária által adott üdvözlő csókkal, amelyet feltehetően a liturgikus gesztusként is használt békecsók inspirált (6–7. kép). 3. Egy másik variációt képviselnek azok az ábrázolások, amikor a két egymást üdvözlő alak köszöntés gyanánt csak egymás vállára teszi a kezét (8–9. kép), vagy egymás áldott tehertől domborodó pocakját érintik meg (10. kép). 4. MS mester híres festményén, amely több szempontból is különleges ikonográfiával bír, Erzsébet kézcsókkal üdvözli Máriát (11. kép), de ismert olyan ábrázolás, ahol csupán egy kézszorítással történik az üdvözlés (12–13. kép). 5. Erzsébet, mint már említésre került, nem ritkán térdhajtással üdvözli látogatóját és a szíve alatt hordott Istenfiát. Erre a flamand miniatúrafestészetben, illetve 15. századi hóráskönyvekben találni számos példát, de a reneszánsz és a barokk idején is hangsúlyos elem (14. kép). 6. Léteznek azonban az előbbi csoportokba nem sorolható, egészen egyedi ábrázolások is, például amikor mind a két nőalak ül egy trónhoz hasonlatos padon. Egy cseh oltárkép részletén a két nőalak mögött egy ilyen ülőalkalmatosság látható (15. kép), de némely alkotáson egy alacsonyabb kőfal keríti körbe a paradicsomkertecskeként értelmezhető zöld területet (16. kép). 7. Mária mint Istenanya – az emberek közötti kivételes méltóságának megkülönböztető jeleként – olykor koronát visel a fején. Erzsébet figurája pedig néha szibillaszerű megformázást kap, hiszen a vizitáció jelenetében egyfajta prófétai minőség is társul alakjához.
A vizitáció jelenete nemcsak Mária és Erzsébet találkozásáról szól, főszereplője nem is a két asszony, hanem a Mária méhében hordozott Gyermek. Van, hogy diszkréten csak a kidomborodó pocak kerül a kompozíció középpontjába. Voltak azonban művészek, akik igen leleményes megoldást alkalmaztak azért, hogy a még meg nem született gyermekek is látható formában jelen legyenek a képen: egyfajta sajátos realizmus jegyében magzatként ábrázolják Jézust, illetve Keresztelő Szent Jánost. A két apró méretű, de valójában kifejlett csecsemő formájában megjelenő gyermek az őket hordozó szent asszonyok méhén belül látható (17. kép), vagy a két nőalak között, a domború hasuk előtt lebegnek (18. kép). Faragott faszobrokon különösen érzékletesen lehet megjeleníteni a Mária, illetve Erzsébet méhében rejtőző magzatokat: a képen látható szoborpár esetében a hegyikristály berakáson keresztül a figurák „hasába bepillantva” volt látható az odafestett magzat (19. kép). Készítettek olyan faszobrokat is, ahol Mária, illetve Erzsébet hasa üreges kialakítást kapott, itt helyezték el a picike gyermekfigurákat, ráadásul az üregbe egy kis ajtót felnyitva ténylegesen bele lehetett tekinteni. Keresztelő Szent János még magzatként is térdelő pózt vesz fel (20. kép), vagy mély meghajlással üdvözli az Istenfiát (21. kép). A tridenti zsinat utáni időkben azonban eltűnik magzat-gyermekek motívuma a vizitációábrázolásokról és csak a Mária előtt lebegő IHS monogram utal Jézusra, illetve más ábrázolásokon a Szentlélek galamb formájában lebeg a nőalakok fölött.
A vizitációábrázolások annak alapján is sorolhatók különféle ikonográfiai altípusokba, hogy hol játszódik a jelenet: Zakariás házában vagy a ház előtt, esetleg a természetben, a szabad ég alatt, mintegy útközben találkozik a két asszony – ez utóbbi elsősorban cseh területen jellemző, de Raffaello festményén is tájban játszódik a jelenet. Az evangéliumi szöveg szerint Mária „Zakariás házába tért be és üdvözölte Erzsébetet”, így sok esetben Zakariás háza szolgál a jelenethez díszlet gyanánt. Az épület a korai ábrázolásokon látható egyszerű házacskából vagy függönyökkel ellátott antik oszlopcsarnokból (22. kép) komplett városarchitektúrává fejlődik a késő-középkorra, különösen az itáliai ábrázolásokon (23. kép). A tetszetős városlátképnek még a barokkban is tovább él a hagyománya, ahol természetesen látványos lépcsősorokkal és oszlopokkal fokozzák az épületkulissza grandiozitását. Az architektúra azonban nem csupán élettelen háttér. Egyes elemei, mint például a függöny, komoly szimbolikus tartalmak hordozói. A salernoi dóm elefántcsont faragványán egy szolgálólány vonja félre a függönyt – ez a gesztus egyfajta ünnepélyes revelációvá avatja a találkozás jelenetét, tudniillik ekkor történt Krisztus első „nyilvános megmutatkozása” földi élete során. Ez a motívum egyébként már egészen korai ábrázolásokon, a kappadókiai barlangtemplomok falfestményein is megjelenik.
Az Alpoktól északra, a németalföldi és a német képeken, különösen a 14. század végétől kezdve egyre több teret kap a szabad természet, a hegyvidéki táj. A jelenetnek a hegyes tájba illesztése az evangélium szövegének egy sajátos értelmezéséből ered: „Mária még ezekben a napokban útnak indult, és a hegyekbe sietett, Júda városába” (Lk 1,39). A szövegben csupán annyi áll, hogy Mária a hegyeken keresztül ment Erzsébethez, arról nem esik szó, hogy a város is, ahol Erzsébet lakott, a hegyekben feküdt volna. A 14. századtól figyelhető meg először, hogy a hegyeken keresztül vezető út mellett egyéb – szimbolikus jelentést hordozó – természeti motívumok is kezdenek megjelenni. A hegy Mária jelképe is – ennek forrása Dániel 2,34: „hegy, amelyről le nem vált egy kő anélkül, hogy hozzáért volna valakinek a keze” –, illetve utal arra a Jakab ősevangéliumban szereplő hegyre is, amely a legenda szerint Erzsébet könyörgésére megnyílt és magába zárta őt a kis Jánossal, hogy el tudjanak rejtőzni a Heródes által a kisgyermekek lemészárlására küldött katonák elől. A hegyes táj ugyanakkor a bibliai Golgota szimbóluma is, tehát emlékeztet a még csak anyja méhében lévő Megváltó földre jövetelének céljára. Mint moralizáló tartalommal töltött képi motívum a hegyvidéki táj, a sziklák között vezető hegyi út az erényes életút jelképe, szemben a könnyen járható völgyben vezető úttal. A hegyeken keresztül utazás látványos természeti motívumok közé ágyazott jelenete sokáig népszerű téma volt a festők körében, ezt igazolja a 19. századi bécsi festő, Joseph Führich képe (24. kép). A hegyi tájkép ábrázolásához társul a természet valósághű részletekkel telefestett, naturalista–realisztikus ábrázolása, és ez nemcsak a természet iránti érdeklődésnek tudható be, hanem a dicsőítő zsoltárokból kölcsönzött motívumok vizuális megjelenítéseként szolgál. Elsősorban 15. századi oltárképeken figyelhető meg, hogy az adott földrajzi területen honos virágok mellett számos Máriához kapcsolható, erényeit és érdemeit, tisztaságát, alázatosságát jelképező virág is megjelenik, mint például ibolya, lóhere, írisz, harangláb, tavaszi tőzike, mezei katáng, orvosi szappanfű stb.
A 15–16. századi ábrázolásokon gyakran tűnik fel forrás, vagy kút is a jelenet részeként, ami nemcsak egy újabb Mária-szimbólumként van jelen, hanem a cselekmény helyszínének autentikus megjelenítésére való törekvés eredményeként is. Júdeában mutogattak ugyanis egy forrást a jámbor zarándokoknak, amely – a hagyomány szerint – Szent Brigittának a vizitációról szóló látomásában is megjelent. Jeruzsálemtől délnyugatra fekszik Ain Karem, ahol a hagyomány szerint Erzsébet és Zakariás lakott, és ahol Keresztelő Szent János született. Már a 6. századból vannak feljegyzések, amelyek azt tanúsítják, hogy keresztény zarándokok látogatnak el oda, ahol egykor Erzsébet háza állt, és már ekkoriban az év egy bizonyos napján Erzsébet emlékére ünnepet tartottak. Van a faluban egy forrás is, amelyet a 14. századtól kezdve a Szent Szűz forrásának neveznek.
Mária mint Istenanya előkelő rangra emeltetett, feljebbvalóságát, érdemei és kiválasztottsága révén szerzett előbbre valóságát különféle attribútumok jelzik: hajadonokból, esetleg szolgálólányokból álló kísérete (pl. Ghirlandaio freskóján), sőt olykor József is kísérői-szolga minőségben szerepel (l. Führich festménye), vagy angyalok láthatók füstölőkkel a kezükben, esetleg amint Mária uszályát hordozzák. Az angyalok jelenléte utal a szövetség ládáját őrző kerubokra is. Olyan ábrázolásokat is ismerünk, amelyeken a szolgálólány leveszi a saruját, és a kezében tartja az isteni jelenlét iránti mély hódolata kifejezése gyanánt. A késő középkori ábrázolásokon további szimbolikus képelemek is megjelennek, mint például egy könyv, egy gerlepár stb.
Mária és Erzsébet találkozása napjainkig népszerű téma maradt, számos érdekes, egyéni megfogalmazása született az utóbbi két évszázad során. Külföldi példák között a 19. századi preraffaelita Evelyn Pickering De Morgan festményét (25. kép), a modernebb időkből pedig André Kamba Luesa kongói művész (26. kép), vagy Ivo Gohsmann szobrász alkotását említjük (27. kép), a hazai művészek közül Molnár C. Pál képei mellett Kovács Margit kerámiaalkotását (28. kép).
Ain Karemben, Erzsébet hajdani háza helyén a 11. században templom épült, kettős patrocíniummal. A forrástól pedig nem messze áll az Erzsébetnek és a kis Jánosnak a legenda szerint menedéket adó barlang fölé emelt Látogatás-templom.
Hazai Mária-kegyhelyeink közül több is Sarlós Boldogasszonykor tartja a búcsúját: a csobánkai kegykápolna, a dusnoki szentkúti kápolna, a nógrádi hasznos–szentkúti kápolnája és a vértessomlói plébániatemplom; illetve további templomok, amelyeknek kettős vagy több titulusa között Sarlós Boldogasszony is szerepel: Almás (Horvátországban), Bodajk, Budakeszi–Makkosmária, Gyöngyösön a ferences plébániatemplom, Máriagyűd és Osli temploma. A legrégebbi mind közül a Lőcse feletti Mária-hegy tetején lévő zarándokhely, amely a 13. század óta vigyázza a vidéket. A jelenlegi templomot 1903 és 1914 között építették a lourdes-i bazilika mintájára. A főoltáron az 500 éves faragott kegyszobor áll. A szobor kézmozdulatából – éppen üdvözlésre tárja szét karjait – gondolják, hogy eredetileg volt egy párja is, minden bizonnyal Erzsébet.
Érdekesség, hogy az egyik női szerzetesrend is a vizitációról kapta nevét: a Szűz Mária látogatásáról nevezett rend – vagy vizitációs rend, (Ordo Visitationis Sanctae Mariae – egy szigorú klauzúrás, szemlélődő közösség apostoli tevékenység nélkül, amelyet még 1610-ben alapított Szalézi Szent Ferenc és Chantal Szent Johanna Franciska. A rend 1928-ban telepedett meg Magyarországon. Ennek a rendnek volt tagja a boldoggá avatás előtt álló Bogner Mária Margit nővér. Lelkiségüket a következőképpen fogalmazzák meg: „Mi, vizitációs nővérek életünkkel a Mária és Erzsébet találkozásában gyökerező Találkozás lelkiségét próbáljuk megélni életünk minden napján.”
Sarlós Boldogasszony ünnepéhez népszokások is kapcsolódnak: Magyarország északi vidékein ezen a napon egy virágokkal földíszített széket tettek ki a ház elé, hogy ha arra járna a „nehézkes Mária”, legyen hol megpihennie. Szeged környékén ekkor tették a szobába a búzaborona néven emlegetett összefont kalászcsomót. Az országban több helyen szokásban volt az is, hogy ezen a napon gyógyfüveket vágtak le sarlóval, s megszenteltették a templomban. Német területen a villámcsapás elhárítására mogyoróágat függesztettek ezen a napon az ablakokba.
Mészáros Ágnes
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|