Segítőként Isten útján

„Meggyőződésem, hogy Isten írja életünk forgatókönyvét” – vallja Révész Szilvia, a Baptista Szeretetszolgálat szóvivője és segélyezési programigazgatója. A Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett négygyermekes édesanyával hitről, a hivatás fontosságáról, országhatárokat átívelő segítő szolgálatról, a krízisek leküzdéséről, s a nemrégiben bemutatott – interjúkönyvéből adaptált – Magasságok és mélységek című mozifilmről beszélgettünk.

– Kondoroson, egy Békés megyei községben nevelkedett. Hogyan emlékszik vissza a gyermekkor hangulatára?

– Egyszerű körülmények között nevelkedtem, mégis fontos értékeket hozok otthonról. Ilyen a becsületesség és a munka szeretete. Áldás ez az örökség számomra, hogy bármilyen munkát is végeztem az életem során, azt örömmel tettem. Bár nagyszüleim baptista emberek voltak, édesanyám és édesapám már nem folytatta a keresztény hit gyakorlásának hagyományát. Ez a kommunizmus rendszerének is „köszönhető”, így kisgyermekkoromban Isten-tudat nélkül éltem. Nyolcéves lehettem, mikor édesanyám egy trauma hatására elkezdte Istent keresni, s a helyi gyülekezetbe engem is magával vitt. Ott találkoztam egy hatgyermekes baptista lelkész házaspárral, akik életre szóló nyomot hagytak bennem. Csodálatos volt látni, ahogy egy házasságban a férj és a feleség teljes szívvel Istent és az embereket szolgálja. Később vendégként többször meghívtak magukhoz, így idővel szinte családtaggá váltam. Felnőttként értettem meg csak igazán, hogy a későbbi életemben az ő családi mintáikat követtem.

– Melyik példa érintette meg életre szólóan?

– A szeretet és az odafigyelés, ami a családjukban élt. Ennek hatására értettem meg már egészen fiatalon azt is, hogy az embereken túl, Valakinek léteznie kell, aki ezt a földi életet mozgatja. Megfogalmazódott bennem az is, hogy szeretnék hozzájuk hasonlóan élni. Otthon más példát láttam. Szüleim nehéz házasságban éltek egymással, ezért már tinédzserként elkezdtem imádkozni Istenhez, hogy ő küldjön nekem hozzám illő férjet. Talán ebben kissé eltértem a diáktársaim felfogásától azzal, hogy nem a romantikus regények világa szerint gondolkodtam. Baptistaként, felnőtt keresztségben köteleződtem el az Úrral, már egy érett és tudatos döntéssel.

– Krisztuskövetőként az embernek egészen közeli mindaz, amiről beszél. Az Isten nélkül élő, ámde kereső lelkek, hogyan találhatnak rá az Úrra?

– A megtalált hit előtt az ember azokhoz kezd el vonzódni, akik példaként szolgálnak előtte. Őket követi, s próbálja megfejteni, hogy mi lehet az erőforrásuk titka. Később ezeket a lelki folyamatokat igyekszik fejtegetni saját magában is, és ezen az úton mindig kap egy újabb lelki felismerést, ami a fejlődését szolgálja. Kiskoromban a nagypapám ajándékozott nekem egy Gyermekbibliát, amit aztán rendszeresen olvastam, így egyre inkább kezdtem megismerni Istent. A Szentírás ma is a mindennapjaim irányadója. Az élő Isten-kapcsolatban az Úr az igén keresztül vezet és szól hozzánk.

– Hivatását tekintve pedagógusként végzett, magyar–könyvtár szakon. Mi indította el a tanítás útján?

– Már gyermekkoromtól vonzott a pedagógusi pálya, erre a legjobb bizonyíték, hogy nyolc évvel fiatalabb öcsémnek rendszeresen tartottam otthon „tanórákat”. Az édesapámtól kapott világirodalom sorozat aztán megpecsételte a sorsomat. Onnantól kezdve egymást követték a nagy klasszikusok. Háború és béke, Anna Karenina, Nyomorultak... A drámai életutak világa nagyon vonzott. Az irodalomnak köszönhetően olyan világokat, sorsokat és lelkületeket ismerhettem meg, amit a saját életemben nem élhettem volna meg. Az olvasás a mai napig az egyik legjobb kikapcsolódás és töltekezés számomra.

– Ezek a lélektani felfedezései a későbbi szolgálataiban is segítették?

– Lelkigondozóként, pásztor feleségként, de a segélymunkában is nagy hasznát vettem ennek a tudásnak. Pedagógusként, egy váchartyáni általános iskolában kezdtem tanítani. Ezt követően Szeghalomra hívták a férjemet szolgálni, így a helyi gimnáziumban lettem magyartanár. A középiskolások erősen nyitottak a világra, s ez az érdeklődő közeg engem is inspirált. Sokkal később, már a gyülekezeti tanításaim és előadásaim során a hallgatók visszajelzésein elgondolkodva értettem meg visszanézve, hogy az a több ezer óra tanítás is egyfajta előkészület, gyakorlat volt a mostani szolgálatra. Még ma is rácsodálkozom, ahogyan az Úr megálmodta az életemet, s minden egyes állomás előre vitt az ő útján. Meggyőződésem, hogy Isten írja életünk forgatókönyvét, s idővel minden, ami velünk történik, értelmet nyer.

– Hosszú éveken keresztül a Baptista Szeretetszolgálat kommunikációs igazgatójaként is tevékenykedett. Hogyan került kapcsolatba Magyarország egyik legnagyobb segélyszervezetével?

– A Baptista Szeretetszolgálat alapító elnöke, Szenczy Sándor hívott meg 1999-ben utódjául bennünket Velencére lelkipásztornak, a megnövekedett szeretetszolgálati munka miatt. Sándorral és feleségével már a teológiai éveink óta szoros barátság kötött össze minket. Így a kezdetektől követtük a segélyszervezet életét is, de eleinte csak mint külső szemlélők. Az első igazán közeli élményem a segélyszervezettel a koszovói háborúhoz kötődik. Baráti látogatást tettünk Sándoréknál, akik a háború idején szolgáltak Koszovóban. Ekkor tapasztaltam meg először igazán, hogy egy krízishelyzetben életbevágó lehet egy apró gesztus is. Mélyen megérintett, amikor láttam a menekült édesanyákat a csecsemőikkel a teljes kilátástalanság szélére sodródni. Ez a lelki élmény szólított meg, s indított el a szeretetszolgálati misszió útján. Először önkéntesként, majd a tanítás mellett félállásban segítettem a munkát. Közben elindult a Fogadj örökbe program is.

– A Fogadj örökbe program segítségével magyar támogatók jelképesen örökbe fogadhatnak és támogathatnak egy-egy ínséget szenvedő gyermeket a világ valamely távoli pontján. Hogyan született meg ennek a nemes ügynek a gondolata?

– Kollégám egy kambodzsai magyar építésű árvaházba vitt egyszer egy segélyszállítmányt, és az ottani szükségeket látva fogalmazódott meg a gondolat, hogy ha nincsenek nagy forrásaink, miért ne keresnénk a gyerekek mellé egy-egy támogatót, aki havi rendszerességgel, egy kisebb összeggel segíti az adott gyermek életét. Így született meg a Fogadj örökbe program, ami több harmadik világban lévő országban segítette a gyerekeket.

– A feladatokat említve, lelkipásztor feleségként állandó mozgásban pulzál az élete. A nagy váltásokat hogyan lehet jól megélni?

– Mindig is a követésben gondolkodtam, és nem a saját tervek megvalósításában. Úgy vagyok ezzel, hogy ahová az Úr visz, ott a helyem. Hitben járó emberként többször megéltük a férjemmel, hogy egy új szolgálati helyre szólít az elhívásunk. A váltás leginkább érzelmileg megterhelő, hiszen az ember hátrahagyja a számára fontos kapcsolatait. A barátait, a szomszédjait, a gyülekezetét, a kollégáit, egyszóval mindenkit. Nagy áldás, hogy ezekben az újrakezdésekben ugyanaz a lélek vezet bennünket a férjemmel.

– Hivatásuk és szolgálatuk legkülönlegesebb állomása a Mongóliában töltött időszak. Milyen érzésekkel indultak külszolgálatba, ebbe a számunkra távol eső kultúrába?

– Biztosan furcsának hangzik, ha azt mondom, hogy nem ért teljesen váratlanul. Férjem, még a házasságkötésünk előtt megosztott velem egy különleges lelki élményt, amiben megkapta az Úrtól, hogy egyszer azoknál a nomád népeknél szolgál majd, akik még nem ismerik az evangéliumot. A szívében Mongólia volt ez a nép. Sok év telt el, mire élővé vált Isten elhívása. A bizonyosságunk mellett némi félelemmel indultunk útnak, de megtanultam már az életem során, hogy ha Krisztus útját járjuk, őt a számunkra extrémnek tűnő helyzetekbe is bátran követhetjük. Akkor még három gyermekünkkel és négy bőrönddel indultunk Krisztust képviselni egy nomád országba. A Mongóliába tartó repülőgépen a kislányom talált egy papírt, melyre egy igehely volt írva: Filippi 4,6.

– „Semmi felől ne aggódjatok…”

– Igen, s valóban, az Úr mindvégig elhalmozott a kegyelmeivel. Barátságot kötöttünk egy lengyel katolikus házaspárral is, akikkel szintén a repülőgépen találkoztunk. Egymás mellett ültünk, és megszólítottuk egymást. Kiderült, hogy az a lengyel imakör, amibe tartoztak, hosszú évek óta, a cseh, lengyel és magyar családokért imádkozott és legfőképpen azért, hogy ez a most született új keresztény nép megtapasztalhassa a hívő családok működését. Csodálatos, hogy mi voltunk a válaszok az imáikra. 2003-ban, amikor kiköltöztünk, nagyjából hatezer keresztény élt a belső-ázsiai országban. Érkezésünkkor szentelték fel az első katolikus székesegyházat is. Egyből barátság alakult ki közöttünk a katolikus közösséggel, beleértve a papokat és a püspököt is. Gyakran találkoztunk és imádkoztunk együtt. Elmondhatom, hogy igazi ökumenikus közösség gyűlt össze, felekezeti különbségek nélkül, és életre szóló barátságok születtek, melyek az Isten szeretetének és jelenlétének a tanúságai.

– A Baptista Szeretetszolgálatban végzett tevékenységeiért és az ukrajnai menekültek megsegítését szolgáló munkája elismeréseként augusztus 20-án Magyar Arany Érdemkereszttel tüntették ki. A Harmat Kiadó gondozásában megjelent, Keserűből édeset című könyvében a válsághelyzeteinkből való újrakezdéshez nyújt segítséget. Hogyan lehet jól túlélni a kríziseinket?

– A krízis jó lehetőség a befelé fordulásra és a felfelé tekintésre. Nagy vízválasztó és ugyanakkora lehetőség is. Ilyenkor a traumatizálódott lélek elveszíti a reményét, és nem találja a kiutat. Felszínre kerülnek a rossz beidegződések és akár az őseinktől hozott negatív minták is. A másik választás, a lehetőség útja, ami továbblépésre, növekedésre és váltásra ösztönöz. A krízis megszólít minket, amiben valóságosan szembesülünk a „ki is vagyok én” kérdéskörével. Mélypontjainkon megéljük, hogy esendők és törékenyek vagyunk, a létünk pedig véges. Megtapasztalhatjuk azt is, hogy Isten és önmagunk megismerése kéz a kézben halad. Ha a Teremtő felé fordulunk, aki felette áll a gyengeségeinknek, azoknak a jelmezeknek és díszleteknek, amelyek tartanak, vagy éppen összeomlanak körülöttünk, meggyógyulhatunk a legnagyobb krízisekből is. Jézus a keresőket mindig észrevette, gondoljunk csak Zakeus történetére. A személyes életemet tekintve a legközelebbi Isten-élményeket is mindig a legmélyebb élethelyzeteimben éltem át. Az Úr mindenkit személyesen keres fel, olyan módon, ahogyan azt egyénileg olvasni, érzékelni vagy tapasztalni tudja, ha van benne kellő nyitottság. Ez ad reményt és ez lehet a legnagyobb áldása is a kríziseknek.

– A hetekben mutatták be a mozikban, a Magasságok és mélységek című filmet, amely Erőss Zsolt hegymászó életét dolgozza fel. A film adaptációja, a kiváló sportember özvegyével, Sterczer Hildával készült interjúkötete alapján született. Mi indította el a történet megírásában?

– Hildával, aki szintén hegymászóként 8000 méteres hegycsúcsok egykori meghódítója, egy interjú kapcsán találkoztunk még évekkel ezelőtt. Nagyon erős hívást éreztem, hogy a történetét megosszam az emberekkel, hiszen tudtam, hogy sok embernek nyújthat segítséget. A Hópárduc felesége című könyvet Csoma Sándor filmrendező is elolvasta, és megszületett benne a Magasságok és mélységek című mozifilm ötlete, ami szeptember 22-től látható országszerte a mozikban.

– A jövővel kapcsolatban milyen érzések vannak a lelkében?

– Emberileg nézve és a Bibliát olvasva úgy érzem, nehezebb időszak vár ránk. Ugyanakkor hiszem, hogy Isten ezekben a nehézségekben sokkal közelebb lesz azokhoz, akik őt keresik. Félelemre nincs okunk, hiszen sosem leszünk egyedül. „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” Ez a mi örök reménységünk.

Lonkay Márta

2022-10-12