JEL újság

Senki és mindenki

Simon István2024.01.30

Az új esztendő olyan, mint „az írástudó, aki ismeri a mennyek országának titkait, vagy a házigazda, aki újat és régit hoz elő a kincses házából”. Az új év új köntösbe, az ismeretlenség köntösébe öltözik, miközben minden a régi, hiszen nincsen új a nap alatt.

Éjfélkor szinte mindenki megrendül egy kicsit, némelyek fogadalmakat is tesznek, de senki sem gondolja, hogy a régi helyett egy teljesen új élet következik majd. Szóval az új a régivel együtt jelenik meg, hogy útitársunk legyen, amikor átlépjük az új esztendő küszöbét. Az új bizonyára új kihívásokat, a régi pedig bevett megoldásokat jelent számunkra.

Emberlétünk alfája és ómegája a kereszt-, illetve teherhordozás, mely testi-lelki értelemben egyaránt igaz. Már a csecsemőknek is vannak terhei, „nehézségei”, ezért tudnak olyan szívszorítóan, keservesen sírni, miként az idősek is igencsak panaszosak tudnak lenni. Természetesen az ifjak és a fölnőttek sem kivételek a nehézségek, a teherhordozás tekintetében. Senki nem vonhatja ki magát ez alól, még a gazdagság sem mentesítheti az illetőt, mert „mindenki a maga terhét hordozza” – ahogy Pál apostol írja a galatáknak. Előtte azonban ezt írta nekik: „egymás terhét hordozzátok, így töltsétek be a Krisztus törvényét!” (vö. Gal 6, 2–5)

Tehát senki sem bújhat ki a teherhordozás alól, mindenki hordoz terheket és nemcsak a magáét, de másokét is. Anélkül, hogy a bölcsek kövét a zsebünkben rejtegetnénk, jó előre kimondhatjuk, hogy az új esztendőben sem lesz ez másként, a magunk és egymás terhét is hordoznunk kell. Természetesen vannak olyanok, akik még a magukét sem akarják, tudják hordozni, nemhogy a másokét, de vannak olyanok is, akik mások terhét is a vállukra veszik, de többnyire mindenki a maga terhét hordozza, és abba is bele lehet fáradni.

A hegymászóknak vannak úgynevezett serpáik, akik a terhüket hordozzák, amíg lehet, de a végén, a csúcstámadáskor mindenki a maga terhét veszi a vállára. Sokan félnek mások terhét is magukra venni mondván, hogy elég a maguké is, így előbb utóbb magukra maradnak, magányos farkasokká válnak. A Lesz ez még így se című amerikai film hősei kezdetben ugyancsak magányosak, maguk hordozzák a terhüket. Malvin, az író kényszeres beteg (Jack Nicholson), tisztaságmániás, ezért messzire elkerüli az embereket, egyedül próbál megküzdeni az élettel. Simon, a saját neméhez vonzódó szomszédja festőművész, aki rablótámadás áldozata lesz, Carol, a pincérnő (Helen Hunt) beteg kisfiáért aggódik szüntelen. Először a minden emberi kapcsolatot nélkülöző író hagyja el a maga elefántcsonttornyát, amikor kénytelen a kórházban fekvő szomszéd igencsak utált apró kutyusát befogadni saját hajlékába. Ahogy telik az idő, egyre jobban összebarátkozik a gazdátlanul maradt kis ebbel, akitől alig akar majd megválni. Közben Carol, a pincérnő gyermekén is kénytelen segíteni, hogy a mindennapi betevője meglegyen, mivel számára az egyetlen étterem egyetlen pincére ez a hölgy, akitől elviseli, hogy az ebédjét fölszolgálja.

Ahogy ez lenni szokott, a helyzet fokozódik, Simon, a szomszéd anyagi csődbe jutván kénytelen rég nem látott szüleit meglátogatni Baltimore-ban. Barátja szelíd erőszakkal ráveszi az írót, hogy vigye el a jobb sorsra érdemes, tehetetlen festőt szüleihez. A hiábavaló tiltakozás után Malvin nekilát a nagy utazás megszervezésének, és a számára egyre szimpatikusabb pincérnőt is magával szeretné vinni. Carol először hallani sem akar az utazásról, aztán mégiscsak kötélnek áll, és útra kel a triumvirátus Baltimore-ba. Anélkül, hogy észrevennék, egymás terhét hordozzák immár, miként a barátok teszik, amikor egymáson igyekeznek segíteni. Közben az író egyre szerelmesebb lesz és a maga bumfordi módján szerelmet is vall a pincérnőnek, aki az első sikertelen próbálkozás után faképnél hagyja egy étteremben.

Visszatér a szállodába, ahol a szépségével sikerül a maga alatt lévő festőt újra alkotásra bírnia, aki tucatnyi rajzot készít róla. Később beszél ugyan az édesanyjával, de már nincs szüksége segítségre, ismét a saját lábára akar állni. Igaz közben elvesztette az otthonát, de az író még távollétükben berendeztetett számára egy szobát a saját lakásában. Hazatérésük után már csak egy kérdés marad megválaszolatlan, nevezetesen, hogy viszonozzák-e az új szerepében csetlő-botló, gyógyulófélben lévő író szerelmét vagy sem. Minden jó, ha a vége jó, Simon tanácsára még éjjel fölkeresi szerelmét, aki végül is elfogadja őt mindenestől.

„Miattad akarok meggyógyulni és jobb ember lenni” – mondja neki ultima ratioként az író. A kör bezárult, ez a három ember akarva-akaratlanul rájött arra, hogy hiába hordozza ki-ki a maga terhét,

egymás terhét is hordozniuk kell ahhoz, hogy elviselhetőbb, szebb, kerekebb, vagyis örömtelibb legyen az életük.

„Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat” – írja József Attila. Cirénei Simon a közös kereszthordozás jelképe lett, mivel a római katonák arra kényszerítették, hogy a vállára vegye, és vigye Krisztus keresztjét. A közösen cipelt kereszt, egymás terhének hordozása könnyebbé teszi az olykor elviselhetetlenül nehéz létet. Az emberi szolidaritás, az öröm és a bánat megosztása másokkal, komoly muníciót képes kölcsönözni, amely aztán olyan csodákra predesztinálja az embert, amelyekre még álmában sem mert volna gondolni. „Örüljetek az örülőkkel és sírjatok a sírókkal” (Róm 12,15) – biztat Pál apostol az igazi együttérzés gyakorlására.

Egymás terhének hordozása a kommunikáció által valósul meg, ami kommuniót, közösséget teremt két vagy több ember között. Nemrégiben feleségemmel együtt vonatozásra szántuk magunkat, hogy részt vehessünk egyik „messzi” unokánk keresztelőjén. Oda-vissza összesen harminc órát kellett utaznunk, olykor meglehetősen nehéz körülmények között. A várakozás, az átszállások és az utazás terhét jó volt egy-két útitárssal megosztani, egymás terhét, néha bőröndjét hordozni, egymást támogatni. Elég volt néhány szó ahhoz, hogy senki se hordozza egyedül a terhét, hogy egymást segítve, egymást bátorítva, egymással beszélgetve utazzunk tovább.

Erre volna szükségünk akkor is, amikor éppen nem vonatozunk, hiszen az életben akkor is útitársak vagyunk. Idegennek érezzük a másikat, szólni sem szólunk egymáshoz, ettől még magányosabbak leszünk, így mindenki a maga terhét hordozza, és senki a másikét. Az individualizmus korában a közösség, így a család szerepe is leértékelődött, holott a tudomány nem győzi hangsúlyozni annak megtartó erejét. A kapcsolati háló hiánya elszigetel, magányhoz vezet, melyben mindenki a maga terhét hordozza, lehetetlenné válik egymás terhének hordozása. „Be vagy zárva a Hét Toronyba / és már sohasem menekülsz.” (J. A.)

Tehetetlennek érezzük magunkat, amikor arra gondolunk, hogy valamit mégiscsak tenni kellene azért, hogy elviselhetőbb, élhetőbb, hogy jobb legyen ez a világ. Az egész világ terhét senki sem veheti a vállára, különben is,

Krisztus már megtette,

de mindenki hordozhatja a felebarátja terhét, miként az irgalmas szamaritánus, aki a szó szoros értelmében hordozta a rablók kezébe esett embert, hiszen föltette a szamarára, úgy vitte a fogadóba. Ilyenkor mindig fölvetődik a kérdés: de ki a felebarátom? Aki irgalmas, az a felebarát, vagyis kész arra, hogy a másik terhét a vállára vegye és betöltse a krisztusi törvényt.

Szóval te is lehetsz felebarát, én is lehetek, ha irgalmasak tudunk lenni egymáshoz. „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek” (Mt 5,7). Aki irgalmas másokhoz, az magával szemben sem lesz irgalmatlan, magának is meg tud bocsájtani, képes mások és a maga terhét is hordozni. Már csak az a kérdés, hogy mi az irgalom, és hogyan gyakorolhatjuk azt egymással szemben, mint az egymás terhének hordozását. Pilinszky János szavai eligazítanak minket ez ügyben: „Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok. / Csúf, de te gyönyörűnek találtál. / Végig hallgattad mindig, amit mondtam. / Halandóból így lettem halhatatlan.” (Átváltozás)

Senki se hordozhatja egyedül a terhét, mindenkinek szüksége van társra, társakra a teherhordozásban. „Vesd az Úrra a terhedet és ő gondot visel rád” az új esztendőben is! (Zsolt 55,23)

 

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Bástyák vagy világítótornyok?

A szerzetesi iskola fő vonzereje továbbra is a közösség: az életüket Istennek átadó és a tanítványok iránt odaadó szerzetesek jelenléte.

Apostollá válni a Lélek útján

Pünkösd alkalmából újabb epizódokkal jelentkezik a KÉSZ Hitből pajzsot-videósorozata. Ezúttal Kubik Anna Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésszel beszélgettünk.

A Szentlélek közkincs

Az első pünkösd óta tudjuk, hogy a Szentlélek közkincs. Nem titok. Nem bennfentesek előjoga. Kérni kell, és kapni fogod, mert ez megváltásodhoz, örök életedhez tartozik.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!