Sorskérdés
„Áldjon vagy verjen sors keze, / itt élned, halnod kell” – írja Vörösmarty Mihály gyönyörű testamentumában, a Szózatban. Eszerint a sorsunk, az emberi sors áldás, de átok is lehet.
Mégis mitől függ, hogy melyikből jut több életünk során? Mi az a sors, van-e keze, vagy csak mi ruháztuk föl efféle antropomorf tulajdonsággal? A hívő ember gondviselésnek gondolja azt, amit a nem hívő fátumnak nevez. Kinek a kezében van a sorsunk, a miénkben vagy Istenében, netán mi vagyunk a sors kezében? Sokszor úgy tűnik, hogy ki vagyunk szolgáltatva a sorsnak, mely „kénye-kedve szerint lökdös idébb s odább”, máskor meg úgy érezzük, hogy kezünkben a sorsunk. A rakodópart alsó kövén ülve elnézem, mint József Attila, hogy mennyi minden úszik a Dunán a dinnyehéjon kívül. A letört faágak, a kisebb-nagyobb fadarabok tehetetlenül sodródnak az árral, mígnem zátonyra futnak valahol. Velük szemben a hajók, uszályok és vontatók úsznak, vagyis tudják, mit akarnak és merre tartanak.
Az ember is lehet a sorsával tehetetlenül sodródó, azzal szembeforduló vagy vele együtt haladó. A sorsát senki sem kerülheti el, de sokat tehet azért, hogy az elviselhető, sőt élhető legyen számára. Sára Sándor: Mementó című filmjében egy fehér hajú asszony mesél, a háború véget nem érő borzalmairól. Terus nagyanyjának állít szavaival szobrot, aki igazi nagyasszonyként élt és küzdött a sorssal az életért, a családjáért, mígnem egy gyilkos golyó halálra nem sebezte. Leánya és unokája csodával határos módon életben maradtak, de a háború után is sorsüldözöttek lettek. Sok hasonló történet van, melyek a sors könyvében rendre megírattak. Ám ki írja a sors könyvét? Rajtunk kívül álló hatalmak, vagy mi magunk? Ha jobban meggondoljuk, pl. a háborúkat is mi, emberek írjuk a sors könyvébe, miként a száz éve kirobbantott első világháborút. Mert tele vagyunk sérelemmel, keserűséggel, hatalomvággyal és gyilkos indulattal, melyeket meggondolatlanul szabadjára engedünk, aztán sorsnak nevezünk.
Sorsunk nem független tőlünk és a környezetünktől. Adatik nekünk, akár az életünk, de rajtunk is múlik, hogyan sáfárkodunk vele. Gúzsba kötve is lehet táncolni – mondja Babits Mihály a műfordításról, de ez a sorsunkra nézve is igaz. A nekünk adatott sors: az, hogy magyarnak születtünk, nők, férfiak lettünk, hogy itt és most élünk, mindez megváltozhatatlan, ezeket csak elfogadni lehet. Elfogadni, sőt szeretni, miként a házat és a hazát, amelyben élünk, és a családot, a népet, nemzetet, melynek tagjai vagyunk. Ha mindehhez ragaszkodunk, a sorsunkba belesimulunk, a sorsunk is hozzánk simul majd, mint egy kényelmes köntös.
Az említett filmben Terus nagymama úgy tudta elviselni a háború borzalmait, hogy minden este hálát adott mindenért, amiért csak lehetett: az életért, a szeretteiért, a betevő falatért és az eljövendő békéért. Belesimult a sorsába, mely így elviselhetővé vált. „Aki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl a keresztjét, és úgy kövessen” – mondja Jézus. Maga is így cselekedett, amikor a Getsemáne kertben vért verejtékezve vállalta a mártírsorsot. Amikor Péter le akarta beszélni erről, imigyen utasította vissza: távozz tőlem sátán, mert nem gondolsz az Isten dolgaira, más sorsot szánsz nekem, mint ami nekem adatott. Lehet, hogy könnyebbet és szebbet, de az nem az én sorsom, hanem valaki másé.
„Balsors, akit régen tép” – énekeljük gyönyörű himnuszunkban népünkről, nemzetünkről. Azonban el lehet-e fogadni a balsorsot is? El lehet és el is kell, ha az a mi sorsunk, de nem azért, hogy egészen elmerüljünk benne, hanem azért, hogy kilábaljunk belőle. A Mementó című film hőse, mindössze tizenkét éves volt, amikor a háború apokaliptikus szörnyűségeit egy tanyán átélte, s majdnem belepusztult. Évtizedek teltek el, mire Terus nagyanyja gyilkosainak meg tudott bocsájtani, és a sorsát is el tudta fogadni. Végül is a sok borzalom nem „sorstalanságot” jelentett neki, hanem sorsot, egy fájdalmas és nehéz magyar sorsot, amely neki jutott, mert ide született a Kárpát-medencébe.
Szerinte magyarnak lenni nem kiváltság, hanem sors, néha balsors, amit vállalni kell. Ő is vállalja, vállalta a sorsát, amikor Sára Sándor filmjében elmesélte a történetét. Nemcsak neki és nekünk, embereknek, de a könyveknek is megvan a maguk sorsa (Fata sua libelli). Mi kell ahhoz, hogy jó sorunk, jó sorsunk legyen az életben? „Sors bona nihil aliud” – jó szerencse, semmi más – mondja Zrínyi. Petőfi szerint „Ha férfi vagy, légy férfi, / S ne hitvány gyönge báb, / Mit kény és kedv szerint lök / A sors idébb-odább.”
Minden a szerencsén múlik hát, vagy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa? A sors kezében vagyunk, vagy a kezünkbe vesszük a sorsunkat, s átadjuk annak, akinél igazán jó helyen van, miként Jézus tette ezt, mondván: Atyám, a kezedbe teszem az életem. A sorsukkal tehetetlenül sodródóknak rabszolgasors jut, melyből nincs szabadulás. Aki megbarátkozik a sorsával, mintha Isten tenyerében lenne, annak tágas teret nyit a sors.
„Sors nyiss nekem tért, hadd tehessek valamit az emberiségért” (Petőfi Sándor). Egy fiatal lelkész házaspár sokáig gyermekáldásra várt. Az évek során kiderült, hogy valamiért nem lehet gyermekük, ezért úgy döntöttek, hogy örökbe fogadnak három testvért, így ma már nagycsaládnak számítanak. Nem adták meg magukat, Isten kezébe tették a sorsukat, mire ajándékba kaptak három gyermeket. Mert az Isten kezébe tett sors olyan, mint a kagylóba került homokszem: előbb-utóbb igazgyöngyöt terem.
Simon István
lelkész
Fotó: Rochlitz István
