Szavak, mik égbe kiáltanak,
miértek, mikre nincsen válasz.
Napok, miket elsodor a végtelen,
s az itt hagyottnak ki nyújt támaszt?

Kérdések, miket nem mond ki senki,
mert feltenni tán felesleges.
Kétségek szőtte felismerések,
miket a halál lopva les.

Pillanatok, boldog álma,
melyből felráz a rút való.
Zokog a lélek, és vádlón kérdez:
Itt ez az élet, kinek való...?!

Vigasztalnál, de ki hallgatná,
hangosabb most a veszteség.
Elmerengsz inkább a néma csendben,
mert jót szólni most, nagyon nehéz.

Merre vagy angyal, és merre jártál,
leolvadtak a szárnyaid?
Akikre pont ma nem vigyáztál,
kiknek az élet ma búcsút int.

Súgj valamit a mentségedre,
mi nem öl meg minden hitet.
Mondj valamit, kik választ várnak,
mi adhatna most ihletet.

Jó lenne most bölcsnek lenni,
de tartok tőle, kevés vagyok.
Kérem az Istent, oda küldjön,
hol elfáradtak az angyalok.

Mint a gyertyaláng

Egy új világot építettél bennem,
és szebb világ ez, minden réginél.
Leromboltad, aki falat állít,
hogy ne álljon többet miközénk.

Hosszú út volt, kanyargós és sáros,
olykor azt hittem, hogy elveszek.
De te jöttél, és utat mutattál,
s lemostad a sáros hitemet.

Engem is ért szégyen és gyalázat,
voltam gyenge, bűntől szenvedő.
Egykor én is társamat keresve,
szerető voltam, s nem szerethető.

Nemcsak mást, de magam is becsaptam,
mikor mondtam, hogy boldog vagyok.
Amit sokszor boldogságnak hívunk,
nem egyéb, mint vad, futó homok.

Hányszor téved, s botlik el az ember,
és te hányszor jössz, hogy felsegítsd.
Hogy ne bántsák, s magát ne alázza,
és a bűntől, hogy megszabadítsd.

De a szóból nem tanul az ember,
és az Isten tőle távol áll.
Mígnem egyszer valami hiányzik,
és a lélek hangosan kiált.

S te meghallod, pedig nem érdemli,
de tudod, hogy téged keresett.
Amióta csak az eszét tudja,
akkor is, ha százszor elesett.

Így szereted, gyengén, esendőnek,
s majd te benned erőre talál.
Bűn palástját szárnyakra cseréled,
hogy szárnyaljon, mint a sasmadár.

Ki még nem szállt, az sohasem tudja,
milyen szép a kéklő végtelen.
Amikor a nyughatatlan lélek
Isten békéjében megpihen.

Szép világot építettél bennem,
s én majd veled építem tovább.
Szeretettel átszőtt igazságod,
úgy ragyog fel, mint a gyertyaláng.

Jelenlét

Imádkozom.
És nem azért, mert gyenge vagyok.
Hanem azért, mert amikor hozzád szólok,
az a legcsodálatosabb beszélgetés,
ami csak létezik a világon.

Aki beszélgetett már így, az tudja,
hogy az ima a szívek titkos nyitja.
Szüntelen varázslat van benne,
ezért hát, imádkozom egyre.

Pedig nem látlak, de mindig érzem,
hogy velem vagy ma is, egészen.
Nem beszélsz, de úgy szólsz, hogy halljam,
s átjár valami égi dallam.

Nincs más, aki engem így hallgat,
úgy kérdez, hogy sohasem faggat.
Meg nem un panaszt, folyvást kérést,
meghallgat minden meg nem értést.

Holnap is várja, nem fordít hátat,
amikor én hívom, ő sosem várat.
Örül, ha eljövök, boldog, ha láthat,
és ahogy ő szeret, mindent áthat.

Most én akarom, hogy örülni lássam
a kedves, égi beszélgetőtársam.
S nem kérek ma egyebet tőle,
Csak, hogy minden nap halljak felőle.

Ki csak él

Bárhol jársz, és bármit teszel,
Isten nélkül magad leszel.
Nem számít, hogy ki vesz körül,
tátongó űr maradsz belül.
De, ahogy őt megismered,
elkezdődik az életed.

Téged hív most, kezdj el élni,
hogy ne kelljen többé félni!
Ne vesztegess még több időt,
fogd karon az eltévedőt.
Hogy a világ el ne vesszen!
Ki csak él, Istent keressen.

Antal Szilvia költészetét itt mutatjuk be.