Számvetés

„És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében” – Kisfaludy Károly költőnk érző szívvel elsiratta és sóhajtva köszöntötte egy alkalommal a „hősvértől pirosult gyásztért”, s összegezve a történteket hazafias versében így fogalmazott: „Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!”

Bizony, az volt. S hogy milyen máig elérő következményekkel járt, bizonyítja az is, hogy belenyugodni, feledni nem tudtuk, mindig felmerültek újabb és újabb kérdések, kisebb-nagyobb hasadékok nyíltak meg az idő falán, mígnem a közelmúlt tapintható üzenetet küldött a borzalomról: Mohács közelében tömegsírokat tártak fel, a legyilkolt keresztény foglyok csonthalmaival.

És idén ünnepelni fogjuk őket meg az elhullt katonákat. Mert az ünnep: „Elmerülés az időtlenségben. Hangtalan ujjongás. Mosoly a könnyek között. Könny a mosolyban… Az ünnep az a pillanat, mikor álomnak érezzük a valóságot. És valóságnak azt, ami láthatatlan, megfoghatatlan” – fogalmazott egykor Kodolányi János. Ehhez a negyedik Orbán-kormány valódi segítséget nyújtott: immár törvényben olvashatjuk (2025. évi CXIII. törvény a mohácsi csata hőseinek emlékéről) a következőt: „Az Országgyűlés fejet hajt a magyarság és szövetségeseinek a mohácsi csatasíkon 1526. augusztus 29-én hazánk és Közép-Európa hősies védelmében tanúsított bátor és önfeláldozó helytállása előtt.” A törvény egyúttal azt is kimondja, hogy 2026 a mohácsi csata hőseinek emlékéve. Természetesen eddig is történtek erőfeszítések, hogy a mítoszok helyét a közös emlékezés felelőssége vegye át, és hogy ne Kisfaludy versének legyen igaza: „a feledékenység éje borítja nevök”. Már 1926-ban fogadalmi templom épült Mohácson, a régi trauma az új (Trianon) mellé emelkedett, majd hosszú idő után, Sátorhelyen, a négyszázötvenedik évforduló alkalmával (1976) a feltárt tömegsírok körül emlékhely létesült. 

Az ötszázadik évfordulóhoz érkezve a kutatók újabb módszertani szabályok szerint, járatlan utakon jutottak el olyan kérdésekhez, amelyekre évekkel ezelőtt gondolni sem lehetett. Közben könyvsorozat tárta a nyilvánosság elé a folyamatot, amely szemléletesen mutatja a társadalom érdeklődését múltunk e tragédiája iránt. Temetetlen Mohács címmel jelent meg egy fontos tanulmánykötet, hogy az időközben feltárt sírokról és a benne talált csontmaradványokról adjon hírt. Felkészülésként az újratemetésre és egyben az összegző kutatások bemutatására a Mohács: számvetés. Tanulmányok az 1526. évi mohácsi csatáról című, hatalmas szakirodalmat felölelő kötet látott napvilágot 2025-ben. Szerkesztői, Varga Szabolcs és Kovács István. Mielőtt azonban a számunkra új információkba tekintenénk, elevenítsük fel röviden a Mohács felé vezető rögös utat, ahogyan az iskolában tanultuk. 

Mátyás király ugyan megeskette híveit, az országnagyokat, akik vagyonukat neki köszönhették, hogy halála után kiváló neveltetésben részesült, bár házasságon kívül született fiát, Corvin Jánost (aki hunyadi gróf és liptói herceg volt apja révén) fogják királlyá választani, de a főurak másképp döntöttek. Hunyadi Mátyás halála után fél esztendővel a lengyel Jagelló II. Ulászló cseh király megkapta a magyar koronát is. Nincs mód e helyen követni, hogyan zuhant a jóléti Magyarország az anarchiába, pedig érdemes volna, egészen odáig, amikor már nyakunkon volt a török.

Ekkor már Ulászló kései fia, II. Lajos ült a magyar trónon. A fiatalember nevelője egy német fejedelemség őrgrófja, Brandenburgi György volt, aki az egyik legnagyobb „magyar” főúrrá vált azáltal, hogy az elhunyt Corvin János hitvesét, Frangepán Beatrixot feleségül vette, és így a kezére került a hatalmas Hunyadi vagyon. (Csepregi Zoltán) 

Európában hatalmi harcok folytak, szövetségek, házasságok (II. Lajos Habsburg Ferdinánd főherceg nővérét, Máriát vette feleségül), törökkel való egyezkedés a hátunk mögött, parasztháborúk, miközben I. Szulejmán készülődött… Nincs-e igaza a költőnek: „a sorvasztó láncz – már ezekkel az eseményekkel is – így készüle árva hazánkra”?

Hunyadi János hatvanöt év haladékot nyert a hazának fényes győzelmével (1456. július 22.), de 1521 nyarán Nándorfehérvár szégyenszemre elveszett (augusztus 29.) Zsigmond, az akkori lengyel király viszont 1525 novemberében tartós békét kötött a szultánnal. Ilyen körülmények között kerültünk mi magyarok szembe Szulejmán hatalmas katonai erejével.

Az 1526-os csata eseményei általában ismertek, a vereség napját ugyancsak augusztus 29-re teszik. Az ütközet után Budára vonuló oszmán sereg csupán „körülnézett”, de azért arra volt idejük, hogy felégessék és kirabolják a várost, s ezek után kivonultak az országból. 1526 késő őszén már nem volt török katona Magyarországon. (Tizenöt évvel később, 1541-ben tértek vissza, csellel elfoglalták Budát, szintén augusztus 29-én, s ez a 145 éves török hódoltság nyitánya volt. Csodálhatjuk-e, hogy számunkra e tragikus dátumokat a szultán saját szerencsenapjának tekintette?) 

Fent említett kötetünk hatalmas lejegyzett kutatási anyaga derít fényt mindarra, amit nem tudunk, illetve, amit nem helyesen tudunk. Huszonnyolc részletes, tudományos igényességgel megalkotott tanulmány teszi ki a kötet anyagát. Varga Szabolcs szerkesztő előszava szerint e hatalmas munkát a kegyelem gondozta: a szerzők egy fillért sem kaptak munkájukért, de a megjelentetés érdekében mindig akadtak támogatók. S milyen jó, hogy mostanáig tarthatott a munka, mert az utóbbi esztendőkben a tudomány által kitárt ajtók is szélesebbre nyíltak, és a tétovázás helyett biztos lábakon áll a legtöbb tétel. Nincs kétség például afelől, hogy a tömegsírokból előkerült csontmaradványok a csata utáni kivégzés keresztény áldozataié, sőt megállapítható, milyen betegségben szenvedtek és az is, hogy a résztvevők honnan származtak.

Az első tanulmány mindjárt szívdobogtató képsorral szolgál: Egy arc és sors a mohácsi III. tömegsírból – A 95. számú egyén biológiai rekonstrukciója. Eljutottunk oda, hogy 2026-ban végre arcot kapnak az ötszáz éve kivégzett áldozatok!

Gondoltuk volna-e, hogy össze lehet állítani egy olyan névsort a csatában részt vett személyekről, amely többet mond, mint amiről eddig tudomásunk volt? Ezek A mohácsi áldozatok listái 1526 őszéről (Neumann Tibor), amelyeket egy adattár követ. 

A korabeli diplomáciával foglalkozó cikkekből kiderül, hogy Mohács hatása, jelentősége túlmutat a magyar szemhatáron. Korábbi tudásunkkal ellentétben mára kiderült, hogy a teljes korabeli közép-európai régió próbált ellenszegülni a hatalmas oszmán túlerőnek, katonai vagy pénzügyi segítséggel. Megtudjuk, hogy Boszniának, a kereszténység akkori kapujának még a miénknél is sanyarúbb sors jutott. 

A csata helyszínének pontos meghatározása révén azonosíthatóvá vált a két keresztény sereg tábora, a királyi haderőé és a Tomori Pál által vezetett hadtesté. S Tomori nevénél máris meg kell állnunk: újra kell értékelnünk a csata vezéreinek alakját és szerepét. Tomori Pál nem az a büszke vezér volt, aki elhagyta érseki székét, hogy dilettánsként vezesse az egyik sereget. Ellenkezőleg: a főpap harcban edződött, több győztes oszmánellenes csata vezére volt, igaz, életét obszerváns ferencesként (mert az volt), továbbra is jobban szerette volna élni. De őt jelölték fővezérnek, el kellett fogadnia. Szapolyai János is tévhit áldozata, mert úgymond elkésett a csatából. A dolga azonban az volt, hogy védje a Szeged környéki alsó részeket, az őrhelyét nem hagyhatta el, és a mohácsi helyszínre valóban nem ért oda, mert nem volt rá idő. És végül ejtsünk szót „rettentő sorsú királyunkról”, II. Lajosról, akit csupán szórakozásnak élő fiatalemberként mutatott be a történetírás. Más jellemkép rajzolódik ki mára: a realitásokkal tisztában lévő, saját halálát is megsejtő, mélyen hívő királyt veszítettünk el. S „Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt” – búsult királya halálán és népe sorsán Kisfaludy.

A kötet átfogó képet nyújt a csata előzményeiről, lefolyásáról és következményeiről, a földrajzi adottságokról és a régészeti leletekről, beleértve a harci eszközöket is.

Ismertetésünk éppen emiatt nem lehet tökéletes, de említsünk meg néhány olyan témát, amely a közvélemény figyelmét biztosan felkelti majd.

Kezdjük mindjárt a szemtanú Brodarics István kancellár visszaemlékezéseivel (1527) latin nyelven: Verissima historia, amely mind a mai napig a csata leghitelesebb korabeli krónikája. Vagy nézzük a mohácsi harcok akkori ismert egyházi résztvevőit, Klerikusok fegyverben címmel (Fedeles Tamás). Milyen erős hazaszeretet vezethette őket, és persze az a tudat, hogy a kereszténység védelméért szálltak síkra! A Magyar Királyság tizenegy főpapja személyesen harcolt a csatában, közülük heten ott vesztették életüket. De nem csak a püspöki kar vette ki a részét a harcokból, az egyházi bandériumok ugyanis a keresztény sereg húsz százalékát alkották. A megemlékezések sora hosszúra nyúlik: két török költő is megénekelte a csatát és egy indiai eredetű derviskolostor (Hindi baba) legendája is, Szulejmán győzelmét prófétálva (Fóti Miklós), helyet kapott a kötetben. Térképek, festmények, korabeli források és fotók gazdagítják a kiadványt.

Mi kései utódok hajtsunk fejet a temérdek áldozat előtt, mindazok előtt, akik katonaként a csatában vesztették életüket és azok előtt is, akiket vandál módon hadifogolyként meggyilkoltak. 

Ám gondoljuk tovább a történetet: hiszen egészen a XX. századig nyúlt az akkori összeomlás árnyéka. Véres és szánalmas belháború következett Mohács után (két hadakozó király, Habsburg Ferdinánd és I. János, utolsó nemzeti királyunk), majd Buda eleste és az ország három részre szakadása, később betagozódás a Habsburg Birodalomba, s a XX. században a I. világháború, amely után Európa már csak a magyar népességről tudott, de Magyarországról mint államról nem. A háború győztesei létrehoztak egy csonka országot, kiszakítva azt az Osztrák–Magyar Monarchiából (Nemeskürty István), mondván, elégedjetek meg ezzel… 

Ötszáz év távolából is szívfájdalommal ugyan, de a végtisztesség kegyeletét leróva tiszteleghetünk hőseink és akkori összeomlott hazánk emléke előtt.
Véssük emlékezetünkbe Reményik Sándor ihletett szavait:

A király szőke fején a sisak,
Tomory vasmarkában a kereszt
Maroknyi had halálra szánt szíve:
Irgalmat nem találtak.
Mohács felett olyan csillagok álltak.
(…)
Éjszaka jön, százötven éves éj.
S ki éjben születik majd, mit csináljon?
Dolgozzék, imádkozzék, tűrjön, várjon,
 S a sírba is reménysugárral szálljon,
 Ha könnyel sózott kenyerét megette.
Mert változnak a csillagok felette.

(Mohács: számvetés – Tanulmányok az 1526. évi mohácsi csatáról, Martin Opitz Kiadó, Bp., 2025.)