Szász falu, ahol már csak egy szász van - talán

Homoróddarócról, vagy ahogy ők nevezték, Daraasról 1944. szeptember 8-án indultak útnak a szászok, amikor már látszott, hogy hétszáz esztendő után nem lesz maradásuk. Vagy 600 ember pakolta mindenét ekkor szekerekre, és jutott el hat hét veszélyes és keserves utazás után az ausztriai Amstettenbe.

A daróci szászoknak még 1224-ben a Szentföldre keresztes hadat is vezető II. András királyunk adott kiváltságokat. Az oklevélben a Szászváros és Barót között letelepültek jogait foglalja össze a jó király, és talán éppen Daróc lett eme területi egység legészakibb, tisztán szász települése. Már csak azért is, mert itt őrizték az egyik kardot azok közül, amelyeket a hagyomány szerint bejövetelük során hordoztak a szászok előtt. Eme két kard máig ott van Nagyszeben címerében, a Darócon őrzöttről pedig több fotó is fennmaradt a templomi kiállításon. (Ránézésre a harmincéves háború idején is használt nagy, seregbontó, kétkezes pallost tiszteltek meg így a daróci szászok, amit aztán biztosan magukkal is vittek, amikor a visszavonuló német csapatok között ők is elhagyták Erdély földjét.)

Darócot – ahogy más szászok által felvirágoztatott településeket is – korábban székelyek lakhatták. Kicsiny, 12. századi kőtemplomuknak az alapjait meg is találták annak a háromhajós, tekintélyes „bazilikának” az északi falánál, amit a szászok emeltek ide az 1220-as években, rögtön a betelepedésük után. A homokkő építmény aztán 1494-ben tűzvész áldozata lett, az újjáépítés során dongaboltozatot kapott a szentély, a két oldalhajót pedig egyszerűen elbontották. A templom fő ékessége az 1375-re datált, de már csak nagyon haloványan látszó, Szent Katalin életét feldolgozó freskósorozat mellett talán az a kétszer tízoszlopos, bélletes kapu, amivel a kutatások szerint 1250 körül készültek el a mesterek. A bimbós faragású oszlopfők, a közös lábazat előzményét egyes vélemények szerint egyenesen a jáki templomnál kell keresni.

A román stílust máig őrzik a szentély félkörívekkel összefogott, oszlopos ikerablakai is. A nyugati homlokzatra épített vaskos, négyemeletes torony már védelmi célzattal készült. Az emeletekről lőrések nyílnak, a toronysisak alatt pedig körfolyosó fut. A torony alatt, a bélletes kapun belépve az eredeti, bordás keresztboltozatú előcsarnokban gyönyörködhetünk. A régészeti feltárások szerint (már 1972-ben elkezdődtek, és ottjártunkkor is tartottak) az erődtemplommá alakulás következő fázisa az volt, hogy az új fallal körülvett szentély két oldalára és a négyemeletes torony mellé is még újabb tornyokat emeltek. Így egy négy sarokbástyás, de eléggé szűkös erődítmény jött létre, amit aztán idővel el is bontottak. Hogy aztán az 1600-as évek elején ezeket a köveket felhasználva egy szabálytalan sokszög alakú, hat, négyszögletes bástyával megerősített, 8–9 méter magas falat emeljenek a daróciak templomuk köré.

Ez már olyan igazi, „szászos” erődtemplom lett, ami most is dacol az idővel. Ahogy a szászok itteni közössége is túlélt tatárt, törököt, fosztogató hajdút és német zsoldost. A falut a török kétszer is elpusztította, és a kuruc időkben is sokat szenvedtek, de a mára már málló homokkőből épült vár és a hitük megóvta őket. A II. bécsi döntés után, határfaluként visszatér Daróc Magyarországhoz, a „kicsiny magyar időben” tartott népszámlálás 723 szászt és 134 magyart talál itt. Aztán három esztendő múltán eljön az a szomorú, szeptember eleji nap, és amit lehet, szekérre raknak a szászok. Magukkal hajtják az állataikat is, üresen maradt házaikba idővel székelyek, aztán cigányok költöztek.

Egy 1966-os adat szerint a magyarok már 612-en vannak Darócon a 28 szász mellett. Jórészt magyar gyerekek járnak már a déli erődfalba 1841-ben épített, tekintélyes, emeletes elemi iskolába is. A templom oltárát és az 1638-ra elkészülő, festett fa karzatot, no és a padokat is a hetvenes években a nagycsűri evangélikus templomba szállították el. A daróci nagyharangot a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzik, a templom orgonáját pedig Kőhalom lutheránus templomába telepítették át. Üresen áll tehát a daróci szászok „bazilikája”, a falakon lévő hevenyészett fotókiállítás mutatja csak egykori dicsőségét. Itt láthatjuk azt a csoportképet is, amelyen kalapos, csizmás, hosszú, fehér kabátos férfiak vagy tucatnyian néznek bele a kamerába. A középen álló kezében pedig ott van az a „seregbontó” pallos, ami a hétszáz éves szász jelenlétre utal.

Szálegyenes, tömött, jobbára őszülő bajuszú, ezüstgombos ünnepi zekébe öltözött férfiak néznek ránk a valamikor az 1800-as évek vége felé készült fotóról. Vélhetően egyikük sem érte meg azt a szeptemberi, szomorú napot. A daróci szászok, ahogy úgy általában az erdélyi szászok „exodusa” aztán a múlt század második felében tovább folytatódott. Ki Németországba ment a Ceausescu-diktatúrának fizetett fejpénz fejében, ki pedig a temetőbe. 2023 őszén már csak a 85 éves Kósa Ellát találtuk közülük életben, aki büszkén mutogatta, magyarázta nekünk a romos falak alatt a szászok régi dicsőségének nyomait. Ha még velünk van, innen is kívánunk neki erőt, egészséget!