Szatmári csuhások

A háború után hatalomra jutott Magyarországon a kommunista diktatúra. Fő célja az egyház (főleg a katolikus egyház) megsemmisítése volt. Miután rátette kezét az egyházi birtokokra, 1948-ban Pócspetriben mutatta ki a foga fehérjét az ott megrendezett vérengzésben és az azt követő kirakatperben. Ugyanebben az évben az egyház is megmutatta erejét a Mária-év leírhatatlan sikereivel.
Ez után még nagyobb atrocitásokra ragadtatta magát az ateista kormányzat: iskolák államosítása, Mindszenty-per, a szerzetesrendek feloszlatása, Állami Egyházügyi Hivatal létrehozása, és ami ennek a működésébe belefért. A katolikus papság sokat szenvedett ebben az időben. A csonka Szatmárban (a Szatmári Egyházmegye azon részén, mely a trianoni döntés nyomán Magyarország határain belülre került, és ma a Debrecen-nyíregyházi Egyházmegye részét képezi) működő néhány pap sorsát szeretném felvillantani, egyikét pedig részletesebben bemutatni.
László (Franzen) Károlyt (1914–1989) Aporligetről hurcolták el a mérki és vállaji svábokkal „malenkij robotra.” Alig volt harmincéves. Két és fél év múlva jött haza. Mint pópa működött (szakállát haza is hozta), és mint egészségügyi nacsalnik sokak hazatérését segítette. Többek között a szintén elhurcolt vállaji papnövendéket, Homoki Jánost (*1925) is hazaküldte saját maga helyett. Maradandó emlékként tüdővérzést hozott haza magával.
Gyulai Mihályt (1891–1964) Fehérgyarmatról vitték el 1948 májusában a Buda-déli internáló táborba, majd Kistarcsára. Innen szabadult 1949. május 16-án. Juhász Ferenc mérki plébánost (1904–1974) a Nyugati pályaudvaron 1951 őszén „tetten érték egy szalámi lopáson”, amiért hét évet kapott.
Gyarmati (Hirják) Károly Csanádapácán született 1913. november 15-én, szülei parasztok voltak. 1940. június 23-án szentelték pappá a Szatmári Egyházmegye szolgálatára. Nagyecseden, Fehérgyarmaton, Mérken volt segédlelkész, 1942-ben pedig Tyukodon szervező lelkész. Innen internálták. Nyíregyházán és Kistarcsán raboskodott 1951–52-ben. Szabadulása után Mérken volt segédlelkész, majd Nyírmadán, Szatmárcsekén és Csengerben plébános.
Tyukodon a megfélemlítések után az emberek beléptek az első téeszbe, de aztán tömegesen ki is akartak iratkozni. A kommunista hatalom a papot vádolta felbujtással, ezért Csengerben hat ávós kihallgatta, majd hazaengedték. 1948-ban karácsony és újév között levelet hozott, de nem a postás, hanem a jegyző. Alá kellett volna írnia. Az állt benne, hogy egyetért mindazzal, amivel Mindszenty bíborost vádolják, s ha a vád igaznak bizonyul, akkor ő is elítéli. „Ha meghalok, ezt akkor sem írom alá” – mondta. „Akkor internáljuk!” – fenyegették. „Kibírom” – válaszolta. Édesanyja az újságban olvasta, hogy sok pap aláírta. Aggódott és imádkozott a fiáért. Rögtön írt neki: „Bármi történjen veled, az Egyház ellen ne tégy semmit!” Tyukodon nála lakott családjával együtt a bátyja, aki Csalándapácán iskolaigazgató volt és az esti tagozaton is tanított, ahol a felnőtt kommunista káderek a nyolc osztályról bizonyítványt szerezhettek. Egyikük bevádolta tanárát, hogy „fenével szidta a demokráciát”. Ezért a Népbíróság, ott helyben, még aznap két és fél év börtönre és a faluból való kitiltásra ítélte. Szegeden a Csillag börtönben töltött 14 hónapot, de haza nem mehetett. Így került Tyukodra.
1951 márciusában a Porcsalmaiak is fellázadtak a téesz ellen. A hangulat átterjedt Tyukodra is. Megint a papot találták bűnösnek. Estefelé sok ávós érkezett a faluba, és jutott belőlük a plébániára is. A főnök, aki civilben volt, de magas rangja lehetett, „tudta a bátyámról, hogy börtönös volt, és kifogásolta, hogy nem tette hátra a kezét – olvasom feljegyzéseiben. – Ezért pofozni kezdte, ami ellen én tiltakoztam, de a szuronyerdő ellenállt. Azután az irodában kinyitotta szekrényt, és zsebelni kezdte a jószagú szappant, amit a bátyám egy kivándorolt paptól kapott.”
A kápolna a szomszédos szobában volt. Az ávós benézett, és kérte, hogy Károly atya nyissa ki a szentségházat. Nem tette. Akkor erőszakkal elvette a tabernákulum kulcsát. „Féltem, hogy meggyalázza az Oltáriszentséget, de nem tette.” Akkor átkísérték őt és bátyját a rendőrségre, ahol már voltak egy néhányan. „Kezeinket hátra tétették, így a kalapomat nem tudtam levenni. Egyikük dühösen leütötte a fejemről, és azt mondta: »Te büdös gazember, majd találkozni fogsz Mindszentyvel!« Én ennek magamban nagyon örültem, hiszen azt a szent embert még látni is jó volt Pócson. A szentség csak úgy sugárzott az arcáról.”
A letartóztatottakat átvitték Porcsalmára, és ott imádkozni kényszerítették a lelkipásztort, amit nem tett meg. A többieket pofozni kezdték. Amikor a bátyjához értek, az valami szépet akart mondani nekik, és így köszönt ökölbe szorított felemelt kézzel: Szabadság! Ezt gúnyolódásnak vették, és véresre verték. Aztán összeverve továbbvitték őket Nyíregyházára. A plébánostól elvették a reverendáját, és kezdődtek a kihallgatások. „Ezek rendszerint ütlegelésekkel párosultak. Engem először egy hitehagyott százados hallgatott ki. Azzal vádolt, hogy én is ott voltam a tüntetésen. De bizonyítani nem tudta. Aztán meg azt mondta, hogy jó, de oda kellett volna mennem, hogy lecsillapítsam a tömeget. Bevittek egy cellába. Örültem, hogy megpihenhetek. De azonnal ismét jöttek értem, és kezdődött elölről: kihallgatás, ütleg, jajgatás. Odáig jutottam, hogy kértem: írják meg, ahogy csak akarják azt a jegyzőkönyvet, és én el sem olvasom, hanem aláírom.” Ezt nem vették tőle jó néven. Nekik az kellett volna, hogy megalázva könyörögjön az életéért.
Egy orvossal került egy cellába, de beszélgetni nem volt szabad. Végre elvitték őket zuhanyozni, jéghideg vízzel. Őt ez nem zavarta, az orvos meg egyenesen kérte, hogy mindennap mehessen. Azzal büntették, hogy többé nem zuhanyozhatott hetente. Enni valami mosogatólé félét adtak, amiben csontok voltak. Egy csajkából ketten ettek. „Nekem akkor még jó fogam volt, így egyedül ehettem meg a csontot.”
A kalapját állandóan viselnie kellett, ezzel kapcsolatban ezt jegyezte fel: „Nem tiltakoztam ellene. Jézus se tiltakozott a töviskoronáért, amit szintén gúnyból viselt. Sose mondta, hogy vegyék le a fejéről. Az én fejemről egyszer mégis csak levették. Egyik pénteken elvittek és falhoz állítottak, egészen vasárnap délig. Amikor egyszer a falnak dültem és elaludtam, az a komisz őr szörnyen pofozni kezdett, és nagyon csúnyán káromolta Jézusunkat és Máriát. Parancsolta, hogy mondjam utána. Nem tettem. Többször felszólított, aztán még jobban ütött. Ez a virrasztás kétszer fordult elő. Ilyenkor szörnyen megdagadt a lábam.” Volt úgy, hogy mindenféle erőpróbának vetették alá a végső kimerülésig. Akkor zihált mellel énekelnie kellett. Ilyenkor latinul énekelt a prefációból. Máskor meg guggoló állásban a két kézfejére egy-egy kenyérmorzsát tettek, s azt mondták, ha le meri ejteni, jön a gumibot. Közben imádkoznia kellett. A Miatyánkot mondta. Az őr magára vette azt, hogy „szabadíts meg a gonosztól”. Kérdőre vonta, de tisztázták, hogy ez az imádságban van így. A cellába engedte, hogy pihenjen. De nem tudott, mert fázott. Háttal összefeküdt egy fiatal volt kommunistával, így tudott kissé felmelegedni. Megjegyezte azt is, hogy „voltak könyörületesebb őrök is.”
„Egyszer csak vége lett ennek a szörnyűségnek. Engem ötödmagammal Kistarcsára vittek. A többieket meg a Hortobágyra. A bátyámat is. Engem egy jehovistával bilincseltek össze. A cellába érve mondtuk, hogy minket hat hónapra hoztak ide. A többiek ezen csak nevettek…
Itt ért bennünket az öröm, hogy a papi szobából kaptunk Oltáriszentséget. Ott titokban miséztek. Otthonról kaphattak 1 kg kenyeret és fél kiló lekvárt. Ebben szőlőszemek voltak. Kinyomkodták, erjesztették, hogy bor legyen belőle. A pici kenyérdarabokat cigarettapapírba göngyölték, és úgy csempészték hozzánk. Minden reggel áldozhattam. Nagy vigasz volt ez a számomra. Különösen az egyik jezsuita nagy mester volt ebben. P. Mócsynak hívták. Isten áldja meg őt. Attól kellett tartanom, hogy ha megkutatnak, meg is gyalázhatják a Szentséget.
Egyik éjszakán bevittek Pestre, kihallgatásra. Besúgónak akartak megtenni. Nem vállaltam el. Akkor az ismerős papokról minden aljasságot elmondtak nekem, de azt feleltem, hogy nem hiszem, és én akkor sem vállalom, ha minden pap besúgó. Erre a kihallgató ezt mondta: »Na, akkor gondolkodjon ezen még né hány évig«. És rám sóztak még egy évet.”
A cellában egy 28 éves fiatal kommunistával került össze, aki beteg volt. Vért köpött. Örült, hogy pappal lehet. Megegyeztek, hogy majd beszélgetnek a vallásról, az Istenről, de nem került rá sor. Áthelyezték egy öreg rabtárs mellé, akit Emilnek hívtak. Az őrülés határán volt már, mert fogadalmat tett, hogy mindennap elmond háromszáz Miatyánkot és háromszáz Üdvözlégyet, de mindig belezavarodott. „Mondtam neki, hogy én pap vagyok, és hatalmamban áll változtatni a fogadalmán, kevesebb imára. Akkor megnyugodott.”
Velük volt egy detektív, aki nagy dohányos volt. Egyszer az egyik napos rászedte: cigarettát ígért neki, amit elfogadott volna, de nem kapta meg. Ezért kurtavasba tették. Nagyon fáradtan jött vissza, és méltatlankodott, mert ő Péter Gábort is kísérgette a fogsága idején, mert jól bánt vele. A főnök ezt meg is hálálta, mert ettől az incidenstől eltekintve vele is jól bántak.
Egy év elteltével többen szabadultak. Volt, aki azon sajnálkozott, hogy miért nem vállalta, amit kértek tőle. Akkor most ő is szabadulhatna. De 1952-ben számára is elérkezett a szabadulás. Utolsó kihallgatása alkalmával a tiszt azt mondta neki: „Nem tudna maga becsületes pap lenni, s dolgozni (nekik!), mint a többiek?” – Kiszólították a folyosóra, ahol több pap várakozott. Egyik azt súgta neki: „Szabadulunk!” Mire a másik: „Vajon nem tett-e valami engedményt az Egyház?! Mert akkor inkább itt rothadjunk meg!”
Többévi internálással és börtönnel a háta mögött így emlékezett vissza: „Bent mindig abban az elhatározásban éltünk, hogy békepapok nem leszünk, inkább meghalunk. Rómától elszakadni annyi, mint Krisztustól elszakadni.”
Szabaduló levéllel vitték a börtön kijáratához, amit felmutattak, és az őr kinyitotta az ajtót. „Félve indultunk el. Állandóan hátra lestünk, hogy jönnek-e utánunk. Ezeknek még akkor sem tudtunk hinni.” Tyukodra nem mehetett, így a szülőfalujába tért vissza. A börtönben feltűnt neki, hogy mindig csak édesapja írt levelet, de édesanyjáról soha sem írt egy szót sem. Azt gondolta, hogy meghalt. A vonatról leszállva megkérdezett az utcán valakit, hogy meghalt-e az édesanyja, de azt mondta, hogy nem. Mégsem találta otthon. Amikor Gyarmati Károlyt letartóztatták, valaki táviratot küldött Csanádapácára. Édesanyja a hírre elment Tyukodra, ahol akkor már folyt a deportálás. Őt is besorolták. Hiába tiltakozott, hogy ő nem idevalósi, azt mondták, hogy nem baj, majd Debrecenben leszáll és hazamehet. De nem így történt. Elvitték a Hortobágyra. Otthon azt sem tudták, hogy hol van, míg haza nem ment.
Varga János