Százötvenezer ügynök országa
Az „ügynökkérdés” a rendszerváltás óta időről időre az érdeklődés középpontjába kerül, kampányszerűen vetődik fel egy-egy közéleti személyiség érintettsége, miközben a Dunagate-botrány óta azt is tudja a közvélemény, hogy számos erre vonatkozó iratot maga az állambiztonság semmisített meg, így közel sem teljes a kép azokról, akik a kommunizmusban jelentettek a környezetükben élőkről. Takáts Tibor legújabb, Ügynökök, informátorok, jelentések – Az állambiztonsági besúgóhálózat történetei című könyve tudományos alapokra helyezkedve, a történészi eszköztárat felvonultatva, közérthetően tovább bővíti a témában az ismereteinket, miközben a történeteken keresztül mi magunk is állást foglalhatunk vagy akár erkölcsi dilemma elé kerülhetünk.
A történeti források sajátságából fakadóan a körülményekhez képest a lehető legpontosabb adatokat közli a szerző a Jaffa Kiadó által megjelentetett könyvben az ügynökhálózat nagyságáról, amelynek alapján még az összehasonlítás is elvégezhető a keleti blokk többi országával. E szerint 1945 és 1989 között a politikai rendőrség ügynökhálózata mintegy százötvenezer személyt foglalkoztatott, akik közül egyszerre nyilván nem dolgoztak ennyien, hiszen a természetes fluktuáció itt is szerepet játszott, akárcsak a mindennapi életben: sokaknak a haláluk vetett véget belügyi karrierjüknek, mások nyugdíjba mentek, kiléptek a hálózatból, dekonspirálódtak, vagy éppen olyannyira megváltozott a helyzetük, hogy az állambiztonság a továbbiakban nem tartott igényt a munkájukra, és persze még számtalan más oka lehetett annak, hogy valakit kizártak a besúgók közül. Takáts Tibor azt is számba veszi, hogy a Kádár-rendszerben 48 065 beszervezést hajtottak végre, ezen felül hozzáadja az 1957-ben reaktiváltak számát, így jön ki erre vonatkozóan az 55 455 fős létszám. Az 1945 és 1956 közötti időszakot kettéválasztva kiderül a kötetből, hogy 1945 és 1953 között a statisztikai lapok alapján 81 520, az ezt követő években 1956-ig bezáróan pedig 21 861 delikvenst sikerült behálóznia az államvédelemnek. Elmondható tehát, hogy a Rákosi-rendszerben annak ellenére, hogy csak harmadannyi ideig tartott, kétszer annyian lettek beszervezve, mint a Kádár-rendszerben, ami a közállapotokat és a társadalom közérzetét is nagyban meghatározta.
A szerző egy nagyon divatos témához is hozzányúl, amikor a Besúgó című filmsorozatról ír kritikát, kifejezetten a történettudományi hűség alapján állva. Az 1985-ben játszódó alkotásról kiderül, hogy bármennyire is játékfilmnek készült, történeti szempontból a szakmaisággal itt-ott bajok voltak, és bár Takáts Tibor megfelelőképpen megértő hozzáállásról tesz tanúbizonyságot ezen a téren, azért érezni a soraiból, hogy bizony ezt a filmet több helyütt is lehetett volna korhűbben forgatni. Példaként hozza fel, hogy egy annyira nyilvános helyszínen, mint egy vonat étkezőkocsija, nem lett volna szabad ábrázolni a beszervezést, mert ez nem úgy működött, ahogy a filmben láthatjuk. Mindenesetre a tényeket kontextusba helyezve állapítja meg a tévedéseket, amely némiképp elveszi az élét a kritikájának, ugyanakkor némi malíciával jegyzi meg, hogy egy állambiztonsági operatív tiszt nem fedi fel kilétét „csak úgy”, egy négyperces beszélgetés után egy vadidegen, éppen az egyetem első évfolyamára beiratkozni induló fiatalembernek, ez inkább a CIA-re volt jellemző. Ugyanígy probléma van a beszervezés módjával is, hiszen azt nem lehetett egyik pillanatról a másikra közölni valakivel, mert ezt az aktust a valóságban így vagy úgy, de hosszabb-rövidebb győzködés előzte meg, ahogy beszervezési nyilatkozatot is alá kellett volna íratni a főhőssel ezzel egy időben a helyszínen, ám ez elmaradt – mutat rá a szerző, aki még megállapítja többek között azt is, hogy egy állambiztonsági ügynök bizony nem leskelődhetett a kulcslyukon keresztül egy forgalmas kollégiumi folyosó ajtaján, ahogy autót sem törhetett fel fényes nappal, és lehallgatókészüléket sem helyezhetett fel egy kocsmai asztal aljára szigetelőszalaggal, vagy éppenséggel nem követhetett senkit sem a nyílt utcán, ugyanis ez külön szakértők feladata volt a kádári titkosszolgálatnál (is). Sorolja még jó néhány mozzanatot felelevenítve a filmből a történész, miket lehetett volna másként előadni a filmben, a fejezet végére érve pedig már csak reménykedhetünk, hogy a rendező elolvassa a hibajegyzéket a kötetben, és ezen – illetve az alkotási vágytól – felbuzdulva leforgat majd egy második, cselekményében legalább ilyen izgalmas, ámde történetileg precízebb sorozatot a Besúgóból.
Takáts Tibor egy további érzékeny témát is boncolgat, mégpedig azt, hogyan is maradt ránk, az utókorra a kommunista pártállam állambiztonságának iratanyaga. Ha valaki nem ismerte volna, most megtudhatja, milyen körülmények között és hatásokra hívták életre a Történeti Hivatalt, hogy kezelje és kutathatóvá tegye ezeket az iratokat, illetve hogyan lett ebből a hivatalból Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL), ahol – a közhiedelemmel és a makacs legendákkal ellentétben – a kutatók alapvetően igenis megkapják a kért iratanyagot, ami ezen felül van, az színtiszta hisztériakeltés – hívja fel a figyelmet az „ügynöklisták” és „ügynökakták” körüli nem éppen pozitív végkicsengésű politikai közbeszédre a tudományos kutató. Ebben a fejezetben tisztázza azt is, hogy intézményük – merthogy ő is az ÁBTL-ben dolgozik – az itt őrzött iratanyag egy iratfolyóméteréhez viszonyítva a leglátogatottabb levéltárrá vált Magyarországon, az ügyfélforgalom, a kutatók és a kutatási események számát illetően is. Hozzáteszi, hogy a 2010-es évek elején egy trendforduló volt megfigyelhető az ÁBTL ügyfélszolgálatát állampolgári betekintés céljából felkeresők összetételét illetően, ami teljesen természetes folyamatnak tudható be, ugyanis addig maguk az érintettek, tehát az üldözöttek, megfigyeltek és joghátrányt szenvedettek keresték fel a levéltárat, míg ezután már a leszármazottjaik, gyermekeik és unokáik teszik meg ugyanezt, hogy informálódjanak a már nem is élő vagy a fizikailag kiszolgáltatott állapotban lévő felmenőikről. Ezzel kapcsolatban arra a jogi anomáliára is figyelmeztet, hogy a történésznek nagyon kell vigyáznia, hogy kiről állítja azt, hogy ügynök volt, ugyanis az erről szóló 2003-as törvény kifejezetten rigorózusan szabja meg az erre vonatkozó kategóriát. Így előfordult már nagyon sokszor, hogy az a történész, aki hitelt érdemlően bebizonyította valakiről, hogy hálózati személy volt, elvesztette a pert az ügynökkel szemben, mert az általa bemutatott személyre nem illett tökéletesen a jogszabály által kimondott meghatározás.
A kötet persze aprópénzre váltja az állambiztonsági aktákban található információzuhatagot, és olyan történetek kerekednek ki ezekből, amelyek meglephetik az érdeklődőket. Ide tartozik egyebek mellett annak a kisvárdai középkorú hölgynek az esete, aki zongoraleckéket adván mindössze egy hónapig (!) szolgálta az állambiztonságot, és akinek a tevékenységéről ugyan nem állnak rendelkezésre a munka- és beszervezési dossziék, de az ellene lefolytatott vizsgálat iratai alapján rekonstruálható, mit is csinált valójában. A kisváros mellett a nagyváros is terítékre kerül a kötetben, amennyiben Budapest VII. kerületén belül vizsgálja a szerző, hogyan zajlott a megtorlás 1956 után, illetve ezzel párhuzamosan miként építették újra a forradalom és szabadságharc alatt szétszóródott hálózatot. Egy elvileg egyszerű történet is szerepel a könyvben, egy olyan emberé, akit 1959-ben szerveztek be ügynöknek, de a rá következő évben, 1960-ban már szélnek is eresztették. Ennél azért hosszabb időt, valamivel több mint egy évtizedet töltött az állambiztonság szolgálatában a Hegyalja és a Sánc utca sarkán álló panzió és éjszakai mulatóhely, amelyet elsősorban olasz diplomaták és üzletemberek, valamint üzlettársaik ellenőrzésére tartottak fenn. Itt még az is előfordult – tudható meg a könyvből –, hogy a titkosszolgálat által kreált embereknek lett benne tulajdonrésze. Az 1968-ban 42 éves Szabó István – ami egy kitalált név volt, éppen ezért volt közhelyes – ugyanis 1980-ban, amikor eladta lakását, bejelentette a postánál, hogy a telefonállomás jogáról lemond, s ezzel a léte is megszűnt, mintha elnyelte volna a föld. A kitalált személy csak arra kellett, hogy olajozottabban folyjon a célszemélyek megfigyelése.
A kötet zárásaként azt az izgalmas kérdést igyekszik megválaszolni a szerző, hogy a rendszerváltás idején az állambiztonság hogyan működtette hálózatát, és ügynökei segítségével tudta-e befolyásolni az egyre gyorsuló történéseket, ami az utókor szemszögéből is erkölcsi dilemmákat vet fel. Ezeket, és persze a többi „ügynökügyet” igyekszik felvillantani és mintegy megválaszolni – ha lehetséges – szakszerű leírásaival, esettanulmányaival és elemzéseivel Takáts Tibor, akinek – biztosak lehetünk benne – nem ez lesz az utolsó kötete a témában.
(Takáts Tibor: Ügynökök, informátorok, jelentések – Az állambiztonsági besúgóhálózat történetei. Jaffa Kiadó, 2024)