Székely főpap máig ismeretlen sírban

Mártírsorsú egyházi vezetőinknek és papjainknak sajnálatos módon se szeri se száma a kommunizmus idején, amivel a világtörténelem két évezrede alatt hitükért meghurcoltak dicsőséges sorát gyarapítják. Közülük számosan megkapták már posztumusz a jól megérdemelt elismeréseiket, boldoggá, illetve szentté avatták őket, mindazonáltal még mindig vannak olyanok is közöttük, akiket méltatlanul elfeledett a szélesebb közvélemény, pedig megérdemelnék, hogy többet beszéljünk róluk. Közéjük tartozik Boga Alajos, aki Márton Áron bebörtönzése után és megbízásából 1945-től általános helynökként irányította a Gyulafehérvári Egyházmegyét, mígnem 1950-ben őt is utolérte sorsa, letartóztatták, majd 1954-ben belehalt a máramarosszigeti börtön embertelen körülményeibe.

Az egyik szerkesztő, Kassai Ildikó – társa ebben a munkában Kassai Alexandra – rámutat a Boga Alajos, a székely főpap című kötet Előszavában a döbbenetes tényre, miszerint a kereszténység kétezer éves történetében a mártírok kétharmadát a XX. század adta. Ez az adat mindamellett, hogy szívbe markoló, és az emberi gonoszság vég nélküliségére hívja fel a figyelmet, nagyon kézzelfoghatóan rávilágít arra, hogy a technikai fejlődés vívmányait rossz célokra is fel tudja használni az emberiség egy része, ha Isten által neki adományozott szabad akaratából úgy dönt. Elegendő, ha csak a koncentrációs táborokra vagy a lehallgatókészülékekre és a kínzóeszközökre gondolunk, ami magyarázatot adhat arra, miért szaporodott el a vértanúk sora a legutóbbi időkben. Boga Alajos éppen ennek a vérzivataros évszázadnak a gyermekeként élt Istennek tetsző életet, aki – ahogy a könyvből megtudjuk – az első világháború hőse, a filozófia doktora, magyarországi felsőházi képviselő, a második világháború idején embermentő, kanonok, pápai prelátus is volt. Mint befolyásos személyiséget már a húszas évektől megfigyeltette a román titkosrendőrség, amit rögtön átvett a szovjet megszállás után a Román Kommunista Párt, így a második világháború utáni időszakban csak fokozták az ellene zajló titkos nyomozást, ami egyenes úton vezetett az 1950-es letartóztatásához.

A kötet első, terjedelmesebb fele mindazokat az 1945-től kezdődő kommunista állambiztonsági jelentéseket szedi egy csokorba a Securitate iratanyagából, amelyek Boga Alajos személyiségéről és tevékenységéről szólnak, természetesen erőteljesen tendenciózus módon, negatív színben beállítva őt, a második fele pedig az ezek mind jobb megértését célzó háttértanulmányokat tartalmaz. Olyan megfogalmazások szerepelnek a belügyi jelentésekben, mint „Papi köntösbe bújtatva kommunista-, bolsevikellenes tevékenységet folytat” vagy „dr. Boga Alajos (…) mind a magyarországi, mind az erdélyi reakciós körökkel kapcsolatban van”. Persze, tehetnénk fel a kérdést keserűen, milyennek is láttak volna egy papot a kommunisták, ha nem reakciósnak, amikor ez a szélsőbaloldali törpe minoritás, amely Sztálin és szövetségesei jóvoltából szabad kezet kapott a keleti blokk országaiban a politikai élet vezetésére, saját magát tartotta – nem kis, ámde hazug, egyben önbecsapó módon meghirdetett küldetéstudattól áthatva – az akció megtestesítőjének, amitől a világ kereke előrefordul? 

Ez a hamis logika az, amire hivatkozva mindig is reakciósnak bélyegezték az egyházi személyiségeket és rajtuk keresztül a cselekedeteiket, és ez szolgáltatott ürügyet arra, hogy megalapozatlan és törvénytelen büntetőeljárások sokaságát zúdítsák a papság fejére. Nem lehet erről eleget beszélni, főleg annak fényében, hogy a kommunizmus által széles e világban meggyilkolt mintegy százmillió áldozatot számos, önmagát mértéktartónak és függetlennek tekintő médium és a körülöttük, illetve velük azonosan gondolkodó értelmiségi holdudvar világszerte igyekszik relativizálni, jól sejthetően mindössze abból a megfontolásból, hogy más típusú érzékenyítésre viszont fussa erejükből. Ennek ékes bizonyítéka, hogy a sarló-kalapáccsal vagy ötágú vörös csillaggal díszített öltözékben megjelenő embereket legtöbbször nem vonják büntetőeljárás alá, valahogy mintha ez nem volna eléggé fontos a világ számos szegletében. Abba már belegondolni sem merhetünk, hogy mi lenne, ha ugyancsak ruhaipari termékeken másféle diktatúrák szimbólumai jelennének meg.

Boga Alajos mindenesetre nagyon is megérdemli, hogy megemlékezzünk róla, és ez a Hittel a Nemzetért Alapítvány által kiadott 373 oldalas könyv ennek méltó eszköze. A román kommunista titkosszolgálat a kanonok minden lépését követte, még azt is tudták, mikor töltötte Márton Áron az ő lakásán az éjszakát, és persze tudomást szereztek arról is, amikor informális egyeztetéseken vett részt az erdélyi magyar antikommunista közszereplők társaságában. Több jelentésben szerepel, hogy 1947-ben kapcsolatban állt a kolozsvári angol konzullal, továbbá mások mellett Teleki Gézával, és az úgynevezett Ellenállási Csoportnak is aktív résztvevője volt, amely ellenzékből támadta volna egy folyóirat segítségével a román pártállamot. Nincs új a Nap alatt – mondhatnánk, amikor a kötetben egy 1948-ban keletkezett informatív feljegyzésben olvashatjuk mindazt, amit a korabeli sajtó már 1941-ben megírt, jelesül, hogy miket is mondott Boga Alajos egy csíkkozmási – egyébként ez volt a szülőfaluja – országzászló-avatáson. A történelem ismétli önmagát, ugyanez megtörtént a kádári állambiztonsággal is, teljesen más vonatkozásban, de ugyanazzal a módszerrel, kivéve azt, hogy Boga Alajos esetében a jelentéstevő nyíltan bevallotta, hogy az újságból szerezte az információkat a nagy tekintélyű egyházvezetőről. Szintén egy 1948-as jelentésben olvashatjuk róla azt, ami miatt valójában a pártállami rezsim félt tőle: „Márton Áron püspök általános helyettese és a Katolikus Akció nevű szervezet egyik szervezője mind kulturális, mind társadalmi szempontból olyan munkát fejt ki, amiben dominál a soviniszta lelkület és az antidemokratikus rendszerellenesség.” Érthető, ha a román állami rendőrség tartott az általa megfigyelt személytől, hiszen olyan szervezet egyik vezetője volt, amelyre akkoriban még történelmi okokból érthető módon vajmi kevés ráhatása volt a kommunistáknak, ráadásul magyarként nem volt nehéz rásütni a soviniszta bélyeget, hiszen minden, a közösségéért valamit is tevő magyar emberre ezt a hazug állítást alkalmazták, ami alapján még akár az államellenes összeesküvés galád vádját is megfogalmazhatták. Az pedig különösen irritáló, ahogy a demokráciát éppen a kommunisták kérték számon egy paptól, jóllehet pontosan ők voltak azok, akik nem tűrtek meg más véleményt maguk mellett, és ők álltak a legtávolabb a demokratikus eszményektől. Az más kérdés, hogy ők fordítva ültek a lovon, és valami egészen elképesztő, titokzatos oknál fogva saját magukat tartották demokratikusnak. Egyetlen szó volt, amiben nem hazudott ez a jelentés: az igazán következetes egyháziak valóban soha nem lehettek az egypártrendszer hívei, így elmondhatták róluk, hogy rendszerellenesek voltak.

A kötetből kitűnik, hogy 1949-ben egyre sűrűbben jelentettek Boga Alajosról, lassanként szorult körülötte a Securitate által font hurok, ami persze összefüggött azzal, hogy a fogva tartott Márton Áron helyett a gyulafehérvári püspökség élén gyakorlatilag ő állt. Az egyik titkosszolgálati alezredes és hadnagy által aláírt dokumentumból kiderül, hogy egyházjogi értelemben is érvényes módon papokat nevezhetett ki, a személyeket illetően pedig a felügyeletüket ellátó tárca jóváhagyását is megkapta. Külön fejezetet kaptak a könyvben az informátorok, az egyikük egy fogorvostól próbált meg tájékozódni, néhány semmitmondó antikommunista viccen kívül azonban nem kapott egyebet. Mások eléggé sarkosan fogalmaztak a titkosszolgálatnak a püspöki általános helynökről. A gyulafehérvári püspökség 1919 és 1944 közötti ügyvédje például azt állította róla, hogy „megvetekedett ellensége a demokráciának”, ráadásul azt is nehezményezte, hogy megtiltotta papjainak, hogy a bukaresti – nem meglepő módon kommunista kézben lévő – Magyar Szó című lapnak nyilatkozzanak, ezenkívül külön kiemelte, hogy Boga Alajos szerint az a megfelelő állapot, ha az állam nem avatkozik az egyház ügyeibe. Bizonyára megvolt a nyomós oka a nyilvánvalóan eredetileg – vagy talán mindvégig – konzervatív értékrendet valló ügyvédnek arra, hogy mintegy pálfordulás-szerűen befeketítse az egyházi elöljárót, ennek gyökerei azonban nem derülnek ki ezekből az iratokból. Általánosságban azonban elmondható, hogy minden egyes ügynöki jelentés mögött egy-egy emberi dráma – zsarolás, egzisztenciális kényszerpálya vagy egyszerűen csak túlzott személyes ambíciók, kapzsiság, illetve az 1945 előtti politikai rendszerhez való kapcsolódás kompenzációja – húzódott, amelynek lehetőség szerint minden részletre kiterjedő megértését és átérzését nagyon körültekintően kell megtenni, nem szabad ítéletet mondani a megtévedt bárányokra annak ellenére, hogy sokszor készakarva is károkat okoztak egyházuknak.

Boga Alajosról 1950-ben, ha lehet, még több titkosrendőri jelentés született, ami nem csoda, hiszen ezzel készítették elő a letartóztatását. Csak 1950 áprilisából öt feljegyzés áll róla rendelkezésünkre jelenlegi tudásunk szerint, amik szerepelnek a kötetben, ezekből egyebek mellett kiderül, hogy 1950 februárjában olyan körlevelet írt az espereseknek „bizalmi jelleggel,” amit csak szóban lehetett továbbadni a papságnak. Ebben többek között az szerepelt, hogy a békepapi mozgalomtól tartsák távol magukat, sérelmezte, hogy a román állam nem civilizált országot épít, illetve annak a meggyőződésének is hangot adott, hogy „A hitünk dogmái nem változtathatók úgy, ahogy a kormányok változnak”. Az események felgyorsulását tehát dokumentumokkal gazdagon alátámasztva közli a kötet, ahogy félelmetes olvasni azt is, ahogy fény derül arra, milyen körültekintően készítették elő Boga Alajos letartóztatását: tábornoki parancsra, akkurátusan még arra is figyelniük kellett a Securitate alkalmazottainak, hogy mindenkit megmotozzanak a püspöki palotában, a nőket külön erre a célra kivezényelt két elvtársnő vizsgálta át. A letartóztatást széles körű házkutatás kísérte, külön kitérve arra, hogy a drapériák és a faliképek mögé is be kell nézni, ahogy a szekrények kettős aljzatára is oda kell figyelni. Egészen nevetséges – ahogy kiderül ebből a dokumentumból –, hogy robbanószerkezeteket és fegyvereket (!), valamint szexuális tartalmú képeket is kerestek a papi személyzetnél a pártállamot száz százalékosan kiszolgáló kopók, és természetesen a külföldi levelezést is teljes mértékben elkobozták. A parancs végrehajtásáról két nap múlva részletes beszámoló keletkezett Dulgheru ezredes tollából, amiből kiderül, hogy összesen 25 rendőr szállta meg a palotát, és volt, ahol a falat is megbontották, hátha ott találnak rejtegetett tárgyakat, de mint azt előre gondolhatjuk is, gyanújuk nem igazolódott be. Nagy fegyvertényként számolt be ugyanakkor arról, hogy az egyik virágcserépben 76 amerikai dollárt találtak fémcsőben elrejtve. Az akció aktív része egy teljes éjszakát vett igénybe, reggel hatig eltartott, 92 szobát, 18 folyosót, három pincét és két padlásteret kutattak át, miközben a püspöki helynököt elhurcolták. A vizsgálati fogságban lévő Boga Alajost már 1950. május 17-én kihallgatták, ezen a napon a csíksomlyói búcsúról általában véve, illetve annak az évi előkészületeiről faggatták, amit még másnap is folytattak.

A téma már csak naptári aktualitása miatt is indokolt volt, de a titkosrendőrség leginkább arra volt kíváncsi, hogy ehhez kapcsolódóan milyen, a kommunista törvényekkel szembemenő cselekedetekre szánja rá magát a hívők közössége. Az ördögi kör ezután egyre szorosabbra zárult, a kihallgatások sora ezután is folytatódott, ami az iratok feltételezett hézagossága ellenére is viszonylag jól nyomon követhető a kötetből. Jogerős ítéletet soha nem mondtak ki felette, de folyamatosan különböző vallomások megtételére kényszerítették. Az egyik hivatalos okirat szerint a „munkatábori rendszerbe” 1951-ben 24 hónapra „sorolták be,” amit 1953-ban újabb 24 hónappal meghosszabbítottak. Ez utóbbi kitöltése azonban soha nem ment végbe, Boga Alajos 1954-ben a máramarosszigeti börtönben elhunyt. Azt, hogy hova temették el, a mai napig nem tudjuk. A kommunista halálgyár slendriánságára, netán cinizmusára mi sem jellemzőbb, hogy a halotti okirata csak 1957. augusztus 13-án kelt, úgy látszik, ekkor már nem volt annyira sürgős az intézkedés. Szívszorító, ahogy a dokumentum száraz tömörséggel közölte a halál okát: keringési, szív- és veseelégtelenség.

Ez a könyv minden kétséget kizáróan nem azért született, hogy öncélúan sebeket tépjen fel és felsorolja a kereszténység egyébként nagyon is valós sérelmeit. A székely főpap kötete azt célozza, hogy az utánunk jövő nemzedékek tanuljanak elődeik hibáiból és bűneiből, hogy még egyszer lehetőleg ne kövessék el azokat, és hogy a különböző társadalmi rétegek békében, harag és gyanakvás nélkül éljenek egymás mellett. Ha valaki végigolvassa ezt a kiadványt – amelynek dokumentumait akár mozaikszerűen is lehet olvasni, mert önmagukban is érdekesek, elgondolkodtatóak –, remélhetőleg nem kizárólag a szomorúság vesz rajta erőt, hanem a remény és az öröm, hogy egyrészt ennek a korszaknak vége és nem következik majd be soha ehhez hasonló helyzet, másrészt azt a tanulságot is levonhatja, hogy mind a szellemi, mind a fizikai-lelki harapófogóba kerülés esetén van kiút, még akkor is, ha a kétezer éves tapasztalatok alapján ezért akár az életünket is kockára kell tenni vagy fel kell áldozni. Álljon itt ehhez kapcsolódóan Boga Alajosnak a könyvben szintén szereplő imájából egy rövid részlet, amit 1950-ben a szent jubileumi év alkalmából mondott el: „Erősítsd meg lelküket azoknak, akik üldözést szenvednek hitük miatt és megtörni akarják őket, maradjanak Krisztus és a Templom egységében. (…) a menekülteknek és foglyoknak add vissza a hazájukat és minden embernek add meg a megbocsátást, az égi boldogság reményét.”