Személytelen tájkép
Béke legyen!
Hatalmas Ég Ura! –
parányi lény vagyok,
sötétbe zárva,
lelkektől távol,
betonmagányban!
Fényre rezgő szárny-zene,
motoszkáló utcazaj,
csöndben a csendre sivító
sziréna!
Tilalmi autók suhanása,
egyenruhák kézmozdulata,
hátívek hajlása-tartása.
Te voltál akkor csak
igazán Egyedül.
Az érzet és nyugalom
egyképp kifejezhetetlen –
mint a háború vége:
Legyen végre Béke!
Személytelen tájkép
Akkora delej tépázta a partot,
hogy földre terültek a fűzfaágak,
az ember mindenhatóságot képzelt
s a csillagokig emelte föl önmagát.
A vihar csitult, összeforrt az ég a tájjal:
hűség keletje, elmúlás tele, s rá
a különválás habókos éjszakája.
Derékig lombban áll már az idő.
Egymáshoz viszonyult pontjaink távola
a világegyetem törvényeivel hatott,
s most búban, a megbánás csendjével
szembesül a tegnapozó holnap: mi lesz?
Mi lesz a lélek testbe zárt förgetegével?
A szétbombázott hold kertkapuját
ki szögeli újra egybe, hogy vendég legyen,
s a vendég rendes asztalhoz szívesen üljön le?
Ki sürög-forog, térül, hogy a sértett
sértődékenységén túltegye magát,
s száját a megértett rend szavai hagyják
el, s a szólás ne legyen porhintés, sószórás.
A régmúltak ritmusképlete mára ez –
évek találkozása, ha összeborul,
az eszme ki akar örökkön teljesedni,
s a teremtés dús termést tudhat hozni hamar.
Gyógyerő
Gyűjtsd arcodról az esőcseppek szomorúságát,
a hajnal tenyere összefogja mind.
S hogy Napod, a belülről ható,
áldásos szivárványt varázsol
az Éj árny-, s neszkalapjából?
Bízd csak bátran a sóhaj-felhőkre,
szíved-lelked mélyen mély tengerére,
hogy szólítson meg végre a cet,
belőled egy Jónást kivet,
és szórja könnyeidet
Isten mindent-tudó homloka elé.
És ne pusztítson tovább magányod!
Sodorjon partra az emberiség…
Hol lelheted helyed? Még nem
a sírverem, de a Szeretet vár.
Újíts magadon, hisz a világkirályság
végső transzparációja: ISTEN!
Lélegezz mélyeket.
Tüdőd tiszta lebenyei: életszeretet.
S máris kiterebélyesül a Szentlélek lombja,
édes hitet gyümölcsöz az édenfény,
elmorzsolva az átok megkövült hegy-tekintetét.
Válts rögvest kitartásra; – szemre, ami szép
és legkivált’, aranyat komponál aurádba;
rubintló szférai zenék szitárhúrja zeng-nggg:
játssz, ébredj tudatára, mondd:
– Itt és most
(a halálon inneni időtartományban):
gyógyulás-zápor!
Miért?
Temetőben az árnyam
egy sírhant mögé elbújt.
Anya! Miért bújócskázom?
Hisz én vagyok a hunyó.
Vasi Ferenc Zoltán
A rovat további írásai
A Hármashatár hídja
