Szemenszedett hazugság

„Digitálisnak születtünk” – rivall ránk úton-útfélen most már hónapok óta egy reklámfelirat nagy, óriási és gigaposztereken, mindenhol, ahol csak lehet. Nyilvánvalóan a karácsony ünnepének nem jelentéktelen félreértelmezésén alapuló vásárlásiláz- cunamiját igyekezett meglovagolni ez a hivalkodó kijelentés azáltal, hogy valamilyen elektromos szerkezetet ránk, a gyanútlan és potenciális vásárlójelöltre sózzon. De tényleg digitálisnak születtünk-e vagy ez már a technokrácia ágyúgolyóként való elszabadulása, amely mindent elsöpör maga elől?

Manapság, amikor már kifejezetten ciki „buta” telefonnal a zsebünkben járni-kelni (hozzáteszem: ez „csak” az emberek többségének véleménye, egy nagyon jól körültapintható réteg igenis megelégszik a mobiltelefonok régebbi verziójával, az ország első számú vezetőjétől kezdve sok százezer nyugdíjason és valamennyi tudatos vásárlóként működő fiatalon át jelen sorok írójáig bezárólag), és a műszaki fejlesztések életünk szinte valamennyi területén megjelentek, az emberek egyre inkább elhiszik, hogy a technika minden problémájukat megoldja, minden kérdésre választ ad, egyenesen kiszolgálja őket. Szó se róla, lényegesen könnyebb és egyszerűbb a legnagyobb internetes keresőprogramba beírni egy számunkra ismeretlen szót, hogy megtudjuk, mit jelent, mint elmenni egy könyvtárba vagy akár csak otthon leemelni egy lexikont a polcról, hogy onnan tudjuk meg a keresett információt. De ezáltal elveszik vagy legalábbis jelentősen megváltozik a keresés-kutatás élménye, ugyanis nem ugyanaz megtudni valamit egy ódon illatú, tekintélyt parancsoló vaskos kötetből, mint a világhálón szörfözve ráakadni a megoldásra. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ki kellene zárnunk a technikát az életünkből, de megfontolandó, hogy valamiféle gátat szabjunk a másik végletnek, annak, hogy mindig mindent a gépek oldjanak meg helyettünk.

Manapság egyre többet lehet hallani azt a diákoktól, hogy minek egyik vagy másik tantárgy leckéit megtanulni, hiszen az interneten úgyis utána tudnak nézni mindennek. Ezzel a véleménnyel legalább két gond van (persze lehet, hogy van több is): egyrészt nem lehet mindig a saját kútfőnk helyett másokra, jelen esetben a gépekre hagyatkozni, mert egy idő után azt vesszük észre, hogy ők gondolkodnak helyettünk. Másrészt, ha nem használjuk az agyunkat, végtelenül leegyszerűsítve a helyzetet, elbutulunk, s a végén eljuthatunk akár oda is, hogy nem leszünk képesek elraktározni a memóriánkban szinte semmit. Kétségtelen, ilyen szempontból válságos időszakot élünk, de előfordult már az emberiség történetében ehhez hasonló, elegendő, ha csak a Római Birodalom hosszú hanyatlására gondolunk. De olyan okfejtéseket is lehet hallani, hogy Mózes a két táblára azért kellett, hogy felírja a Tízparancsolatot, hogy azt senki ne felejtse el, „kőbe legyen vésve”, s ezáltal mindig szem előtt lebegjen az örökérvényű erkölcsi törvény. Tehát az írásbeliség a felejtés ellen van, ám nem mindegy, hogy milyen minőségű szöveget kell emiatt megörökíteni: egy egész törvénykönyvet, amelynek bebiflázása még a jogászoknak sem egyszerű feladat, igazából nem is kivitelezhető, vagy mindössze néhány egyszerű, szlogenszerű mondatot, amit a kultúra virágkoraiban az emberek úgyis megjegyeztek maguktól. A klasszikus műveltséghez ezért is járulhat hozzá a memoriterek sokasága, amelyek sajnálatos módon többféle iskolatípusból is kezdenek kikopni.

Nem mondható ugyanakkor túlságosan bonyolult üzenetnek a „Digitálisnak születtünk” kitétel, amely csak úgy zeng a kivagyiságtól és a fölényeskedéstől. Könnyű megjegyezni, szlogennek kiváló – egy marketing cég egészen biztosan sokat keresett rajta –, csak éppen az a baj vele, hogy nem igaz. (Persze lehet úgy értelmezni, hogy ez a kijelentés csak a mai tizen-huszonéves generációkra vonatkozik, de az általánosító alak mégsem ezt sugallja, ráadásul a fiatalokra nézve sem állja meg a helyét.) A digitalizáció ugyanis olyan messze van az ember eredeti természetétől, mint Makó Jeruzsálemtől. Persze okosan használva minden technikai vívmány előnyére válhat az emberiségnek, de azt senki nem mondhatja, hogy egy okostelefonon naphosszat kell „lógni”, mert minden fontos üzenetet meg akarunk tudni és osztani.

Mostanában időnként szórakozom azzal, hogy figyelem az embereket a metrón, hányan olvasnak könyvet, illetve beszélgetnek vagy nyomkodják a telefonjaikat. Az eredmény legtöbbször lesújtó: az utasok döntő többsége a mobilját piszkálja, lehetőleg a legutolsó pillanatig, amíg ki nem szállnak az utastérből, bár az eredmény szempontjából kétségkívül nem mindegy, hogy ezt a rögtönzött szociológiai felmérést a Széll Kálmán térnél vagy Kőbánya-Kispestnél végezzük. Ennek alapján mondhatnánk azt is, hogy „tízmillió fontos ember” országa vagyunk, de ez is csak porhintés lenne, hiszen nincs az az elfoglalt polgár, akinek kötelező lenne magát a világhálóval egyfolytában befonni. Néha elnéző félmosollyal az arcomon, néha viszont valósággal felháborodva figyelem az embereket, akik mást se csinálnak – akárhol is legyenek –, mint nyomkodják az okostelefonjaikat. Előfordult, hogy egy teljes gimnáziumi osztály (!) piszkálta egy emberként a kütyüjeit addig, amíg be nem engedték őket a múzeumba. Nehéz elképzelni, hogy az éppen meglátogatandó intézményről szerettek volna előzetesen minél többet megtudni, pedig erre is lehetőségük lett volna az internet segítségével, sokkal valószínűbb, hogy éppen ismerőseikkel társalogtak virtuálisan. Ki kell használni minden pillanatot a digitalizált világ használatára – mondhatnánk ironikusan, de a szomorú tény ettől még igaz marad: a felnövekvő új nemzedékeket sokkal inkább izgatja a digitalizáció vibráló világa, mint a kézzel fogható valóság.

Ebből pedig számtalan probléma adódik, kezdve azzal, hogy egyre több diákról állapítják meg szakemberek, hogy figyelemzavarosak, mert nem tudnak tartósan egy adott dologra koncentrálni (nyilvánvaló az összefüggés a digitalizáció és ezen jelenség között), de ide sorolható az is, hogy egyre kevésbé türelmesek egymással szemben az emberek. Ez is abból következik, hogy a világhálón jóformán mindent azonnal megkapnak, és ha egy postahivatalban vagy egy üzletben nem jutnak rögtön a szolgáltatáshoz vagy a termékekhez, máris kellemetlenül érzik magukat. Pedig a boldogság nem abból származik, hogy mindig mindent hiánytalanul megkapunk a materiális környezetünkből, hanem abból, hogy a teremtett világgal harmóniában élünk és önmagunkkal tisztában vagyunk. De a digitális világ sokszor még azt is megkérdőjelezi, kik is vagyunk valójában. A gyerekek a túlzásba vitt internetes játékokkal sajnálatos módon ideig-óráig még a személyiségüket is megváltoztathatják rossz irányba, márpedig a vibráló képernyő meglehetősen gyorsan magába tudja szippantani az érdeklődőket, és ebben az az igazán ördögi, hogy ehhez még csak nem is kell túlságosan fogékonynak lenni erre.

Mindez oda vezet, hogy túl sok vizuális hatás ér bennünket, amiket már-már alig tudunk feldolgozni. Ezt támasztja alá egy felmérés eredménye is, miszerint a középkorban annyi inger ért egy embert egész életében, mint mai társát egy nap alatt. Feldolgozhatatlan információmennyiség után kapkodjuk a fejünket, amelynek a vége legtöbbször az, hogy „aki sokat markol, keveset fog”. Sajnálatos módon még az is egyre többször előfordul, hogy elbeszélnek egymás mellett az emberek, nem értenek szót egymással, ami szintén az odafigyelés és az empátia hiányára hívja fel a figyelmünket, s ami úgyszintén – legalábbis részben – a digitalizáció rovására írható. A reklámszlogen tehát, ami azt szajkózza, hogy digitálisnak születtünk, szemenszedett hazugság. Az embert nem arra teremtette a Jóisten, hogy állandóan kapkodja a fejét újabb és újabb vizuális élmények után, hanem arra, hogy emberléptékű módon fogadjon be információkat, ezek közül a hasznosakat elraktározza, és kellő időben, a megfelelő szituációban elővegye és hasznosítsa, akár úgy is, hogy embertársaival megosztja azokat.

Nagy kár lenne, ha a digitális világ átvenné felettünk a hatalmat. A folyamat ma még talán megállítható, de ehhez az kell, hogy ne üljünk fel a fent említett technokrata szlogenek blődli és hivalkodó kampányának, hanem tudjuk azt, hogy ebből az új világból mi az, ami hasznos és felhasználható, és mi az, amit ki kell dobni az ablakon, hogy elváljon az ocsú a búzától.