Szent, ami Istené

„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket, akik egykor nem az ő népe voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik számára nem volt irgalom, most pedig irgalomra találtatok.” (1Pét 2,9-10)

Kedves keresztény Olvasó!

Az a szövegkörnyezet, amiből kiragadták a fenti idézetet, a hívők és hitetlenek közötti különbséget részletezi, többek között a Jézus által is használt képet a sarokkőről („A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő” Mt 21,42) híva segítségül: a hitetleneknek megütközés kövévé lett és botránkozás sziklájává (ti. Jézus Krisztus), a hívők azonban járuljanak hozzá, mint élő kőhöz, és mint élő kövek épüljenek fel lelki házzá, szent papsággá. Mit értsünk szent papság, királyi papság, szent nemzet, választott nemzetség alatt? Fontos ezt tisztán látnunk, mert ez igénk szerint a hívő és hitetlen ember közötti különbség lényegét ragadja meg. 

A hívő létet értelmezi Péter ezekkel a sokak számára talán idegennek tűnő, kánaáni nyelven szóló szóképekkel, amelyeket megértve önmagunk helyét találjuk meg Isten világában. Az Isten nélküli világban élők számára ezek a szóképek csupán kegyes szófordulatok, életidegen vallásos bárgyúságok, amikkel nincs mit kezdeni. Az Isten világában (márpedig csak ez az egy világ van!) élők számára azonban van mit kezdeni ezekkel a mély értelmű szóképekkel: el lehet velük kezdeni a felszabadult, félelem nélküli, új életet. A mai elmélkedés célja, hogy röviden megfogalmazzuk a királyi papság, szent nemzet értelmét, és

felszabadult öröm és hála töltse el a szívünket azért, hogy mi is közéjük tartozunk.

A zsidó hitvilág szigorúan megkülönbözteti az áldozat bemutatására hivatott papi (áronita) rendet („Te pedig hívasd magadhoz Izrael fiai közül testvéredet, Áront, fiaival együtt! Ők legyenek a papjaim” 2Móz 28,1; „Kend fel őket… ez a felkenés teszi őket örökre papokká nemzedékről nemzedékre.” 2Móz 40,15), mellettük a kultusz szolgálatára hivatott Lévi törzsét, a lévitákat („…tedd a lévitákat a bizonyság hajlékának és az ahhoz tartozó egész felszerelésnek a felügyelőivé. A léviták végezzék a tennivalókat a bizonyság hajlékánál” 4Móz 1,48. kk.; „…legyenek a léviták az enyéim” 4Móz 3,12). Ők Isten kiválasztottjai a választott nép között, akikre „szent feladatok” várnak, más szabályok vonatkoznak, csak a nép és Isten közötti kapcsolat szolgálatának élhetnek, és a nép tartja el őket. Az Úr kijelenti: „Megszentelem Áront és fiait, hogy papjaim legyenek.” (2Móz 29,44) – ez azt jelenti, hogy az Úr különös kegyelmében részesülnek, ami kiemeli őket a nép közül. Rajtuk kívül más ember nem közelíthet a Szent Sátorhoz és nem érintheti a kultusz tárgyait.

A római és görög katolikus egyház, de a görögkeleti egyház még inkább, nagy hangsúlyt helyez ennek a zsidó eredetű, ószövetségi, a papi rendet a nép közül kiemelő felfogásra. A papszenteléskor olyan jelleget kap a pappá szentelt (charakter indelibilis), amit többé elvenni nem lehet: pappá válik, kiemelkedik a nép közül, az isteni kegyelem közvetítője lesz, hídverő Isten és az ember világa között. Evangélikus látásunk szerint az Újszövetség fényében azonban ez a papságról vallott ószövetségi felfogás már nem tartható.

Krisztus a főpap, az isteni kegyelem közvetítője, Isten és az ember világának összekötője.

Nem kell más hídverő (pontifex), őbenne és őáltala szabad az út Istenhez, általa szabadon árad a kegyelem. Meghasadt a két világot elválasztó kárpit (vö.: Mt 27,51), nincs többé a nép közül kiemelt embere Istennek, mert mindenki Istennek embere, mindenki közvetlenül fogadja az isteni irgalmat. Az Ószövetség régi, félelmekkel teli, tisztátalan idegenektől elkülönülő, gyanakvó és önmagát különbnek érző, sötét világa megújult az Újszövetség szerint („Amit az Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak” ApCsel 11,9): ebben az új világban az ő csodálatos világossága ragyog, aminek fényében nyilvánvalóan látjuk, hogy az ő szeretetétől semmi el nem választhat, ezért nem kell félnünk semmitől. Színe elé járulhatunk és szólhatunk hozzá közvetítő nélkül bármikor, ahogyan azt az Ószövetség szerint a papi rend tehette. Ez a régi, „testbe zárt” (körülmetéltség és zsidó származás) világ, amiben csak a kiválasztott, szűk réteg számított szentnek (Istenhez tartozónak), most kinyílt, lelkileg mindenki hozzátartozik már, mindenki szent, aki szabadon áradó kegyelmében részesült. Már nem számít, hogy az Ószövetség szerinti választott néphez, a zsidóhoz tartozik-e születés szerint az ember, már az ő népének, a szent nemzetnek (az egyháznak!) tagja mindenki, aki szabadon áradó kegyelmét (a Szentlelket) kapta/elfogadta. „…elámultak a zsidó származású hívők, hogy a pogányokra is kitöltetett a Szentlélek ajándéka” (ApCsel 10,45). 

Egy új világ köszöntött be, Isten Országa, ahol Isten a király és az övéi kivétel nélkül királyi papság, szent nép, mert szent, ami Istené. Nincs többé zárt és szűk papi rend, mert mindenki pap – maga járulhat és szólhat félelmek nélkül a Mennyek Országának királyához, közvetítő nélkül kapja a kegyelmet.

Ujjongj tehát, szabad és szent ember, mert Istené vagy, a választott nép tagja, és olyan, mint egy pap, Istennek szentelt életű!

Ez az egyetemes papság krisztushitünk egyik lényeges következménye, evangélikus egyházunk olyan tanítása, amelyik megkülönböztet minket a római katolikus egyháztól. Nem is nevezzük a lelkészt papnak (vagy ha nevezzük is, mindig tudjuk, hogy nem úgy, ahogyan a katolikusok), és nem is tartják a katolikusok a lelkészt papnak… A lelkész nem szentebb, mint a többiek, hanem a királyi papság, szent nemzet (a gyülekezet, a helyi egyház) által kiválasztott, és az igehirdetéssel, a szentségek kiszolgáltatásával megbízott szolga – minister verbi Divini (Isten igéjének szolgája).

Jézus legmélyértelműbb csodáinak tartom azokat, ahol vakokat segít látásra. János evangéliumában, a vakon született meggyógyításánál hangzik el Jézus szájából: „…azért van ez így, hogy nyilvánvalóak legyenek Isten cselekedetei” (9,3). Ezek a látásra segítő csodák annak az újjáteremtésnek, megújításnak jelei, ami új megvilágításba helyezi egész életünket, az egész életet. Jézus mondja: „én vagyok a világ világossága”. Péter így mondja: Jézus a „sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket”. Ebben a csodálatos világosságban, ahol „nincs fénynek és árnyéknak váltakozása” (Jak 1,17), életünket a mulandó anyagtól függetlennek ismerjük meg, a szeretetet pedig a legnagyobb erőnek, életerőnek. 

Már Ézsaiás, az ószövetségi próféta hangsúlyozza a messiási kor új világosságát: „A nép, amely sötétségben lakik, nagy világosságot lát, és akik a halál földjén és árnyékában laknak, azoknak világosság támad” (Ézs 9,1-9). Ezt a próféciát Máté evangélista már beteljesültként idézi (Mt 4,16). A halál árnyéka minden földi örömünkre rávetül. Az ő csodálatos világosságában azonban már nincs árnyék, csak az ő dicsőségének anyagon és halálon túlvilágító, anyagot és halált átvilágító fénye. 

Hálás szívvel ujjongj, testvérem, hogy ez a csodálatos világosság „papok látását” adja neked, és szentté tesz, amikor nyilvánvalóvá teszi, hogy Istentől semmi el nem szakíthat. Ámen.

Imádkozzunk!

Krisztusunk, aki vakok szemét megnyitottad, juttass el engem is erre az új látásra! Köszönöm, hogy túl lehet látni anyagon és halálon, és a Te árnyékot nem ismerő világosságodban élhetem az életemet. Add meg nekem is, hogy majd színről színre láthassalak Téged! Ámen.

A szerző evanglikus lelkész