Szent Család ünnepe

Szent Család vasárnapja viszonylag újonnan került be a liturgikus naptárba: XV. Benedek pápa vezette be 1921-ben. Ünnepe eredetileg a Vízkereszt utáni első vasárnapra esett, de 1969-ben átkerült karácsony nyolcadának a karácsony napját követő első vasárnapjára.

A Szent Család tiszteletének szentelt emléknap külön ünnepként a 17. században jelent meg először, majd a későbbi századokban egyre nagyobb népszerűségre tett szert. Az ünnep létrejöttében és a kultusz elterjedésében meghatározó szerepet játszott az ellenreformáció, és fontos előmozdítója volt a jezsuiták és a kapucinusok tevékenysége is. 1893-ban XIII. Leó pápa kezdeményezte az ünnep minél szélesebb körben való elterjesztését, mert úgy látta, megerősítésre szorul a nyugati világban a 19. század végére meggyengült családeszmény.

Jézus gyermekségéről és a Szent Család életéről kevés információ található a Szentírásban. A Máté-, valamint a Lukács-evangéliumban meglehetősen szűkszavú tudósítás olvasható a születéstörténetről, valamint az azt közvetlenül megelőző, illetve követő eseményekről. Az Egyiptomba való menekülés és az ott tartózkodás története csak említés szintjén szerepel a Máté-evangéliumban. Krisztus gyermekségéből még két további epizód ismert a két evangéliumból: a csecsemő Jézus bemutatása a templomban, illetve az, amikor Mária és József az elveszettnek hitt, már 12 éves Jézusra a templomban, az írástudók között lel rá.

A két evangélium mellett a Krisztus gyermekségével foglalkozó apokrif evangéliumok az elsődleges szövegforrásai a Szent Családhoz és Jézus gyermekségéhez kötődő képi hagyománynak. Ami a kanonizált evangéliumok narratívájából „kimaradt”, azt igyekeztek „kipótolni” az apokrif iratok. Később az ezekben gyökerező középkori legendák, látomások, misztériumjátékok további részletekkel gazdagították és szélesítették a képi programot. Megfigyelhető, hogy bizonyos ponton némely motívumok kivesznek a képi hagyományból, idővel ellenben újabbak lépnek be. Az apokrif iratok közül a legfontosabb a két legkorábbi, a Kr. u. 2. századra datálható Jakab proto- avagy ősevangélium, amely Mária élettörténetét meséli el, valamint a Tamás apostolnak tulajdonított gyermekségevangélium. E a két apokrif közül egyik sem tartalmazza sem az Egyiptomba való menekülés történetét, sem a Szent Család ottani mindennapjairól, száműzetésben töltött életéről nem közöl részleteket. A Tamás-féle gyermekségevangélium Jézus számtalan csodatettét meséli el, és meglehetősen ijesztő képet ad a kis Jézusról: egy heves, hirtelen haragú, szeszélyes, majdhogynem bosszúvágyó gyermeket mutat be, aki leginkább büntetésre, megleckéztetésre használja csodatévő erejét. Ebben az apokrif szövegben szinte alig szerepel pozitív csodatétel. A kivételek közé számít a 13. fejezetben elmesélt deszka meghosszabbítás csodája, amely a késő középkori ábrázolásokon igen kedvelt motívummá vált. A történet így hangzik: egy gazdag ember megrendelést adott Szent Józsefnek, hogy készítsen számára egy ágyat. Szent József neki is látott, azonban az egyik keresztléc túl rövidre sikeredett. József nem tudta, hogyan lehetne a hibát kijavítani, de a kis Jézus a segítségére sietett. Kérte apját, hogy helyezze egymás mellé a két deszkát, aminek azonos hosszúságúnak kéne lennie, majd a rövidre sikerültet megfogva a végén, addig húzogatta, míg megfelelő méretű nem lett. A 12. fejezetben is olvashatunk egy jószándékú csodatételről, amelyet Jézus 8 évesen vitt véghez: szántás-vetés idején kiment apjával a földjükre, és apja példáját követve, elvetett egy mérő búzát. Miután a gabona megnőtt, learatta és kicsépelte, csodás módon 100 mérő búza lett belőle. Ekkor odahívta a falu szegényeit, és adott belőle mindenkinek bőségesen. A maradék búzát József hazavitte.

A Tamás-féle gyermekségevangélium sokféle nyelven (görög, latin, szír, grúz, etiópiai, ószláv) maradt fenn, ami azt bizonyítja, hogy igen széles körben vált elterjedtté.

A későbbi évszázadok során keletkezett, Jézus gyermekségével foglalkozó további iratok voltaképp ezen a két legkorábbi apokrif evangéliumon alapulnak, azonban nemcsak megismétlik, ami azokban áll, hanem kicsit kiszínezik, kibővítik, vagy épp megrövidítik azt.

A középkori gyermekséglegendák szempontjából kulcsfontosságú az arab gyermekségevangélium. Erről az apokrif iratról nem lehet pontosan megállapítani, hogy mikor keletkezett, mert eredeti kézirata az első, 17. századi nyomtatásos megjelenés után elveszett. Ebben a szövegben szerepel részletes beszámoló a Szent Család Egyiptomban töltött éveiről, az ottani, valamint az oda vezető úton történt csodákról, mint pl. a leprás meggyógyítása, a rablókkal való találkozás epizódja, amikor is a jó rabló megakadályozza, hogy cimborája rajtaüssön a Szent Családon, a balzsam csodája, valamint a fiatal nőstény kecskévé változtatott gyermekek csodája. Ez utóbbi, hangvételét tekintve, a Tamás-féle gyermekség-evangélium hátborzongatóbb csodatételeire emlékeztet. Az arab gyermekségevangéliumban elbeszélt jelenetek leginkább a népi áhítatos énekek szövegében éltek tovább.

A valamikor a 7. század elején keletkezett Pszeudo-Máté-evangélium volt az az apokrif irat, amely a legjelentősebb hatással bírt a nyugati Szent Család-kultuszra; a Legenda Aurea szövegébe is több – elsősorban mariológiai vonatkozású – részlete bekerült. Ez az evangélium valójában a korábbi iratok foglalata. Az, hogy a szöveghez állítólagos szerzőként Máté evangélistát társították és fordítóként pedig Jeromost, autenticitással ruházta fel ezt az apokrifot, és ezért vált ez a szövegvariáns elterjedtebbé, mint a többi. Az Egyiptomba való menekülés története kapcsán a korábbi apokrifokból már ismert motívumokhoz képest új mozzanatokról, epizódokról számol be a szöveg, amelyek majd később, a különféle képtípusok tárgyalásánál ismertetünk.

Az Jézus gyermekkorával kapcsolatos apokrif hagyományba kapcsolódik még két szöveg. Az egyik a Keresztelő Szent János életét elbeszélő Johannes Vita, amelyet a 4. század végén egy bizonyos Serapion püspök kompilált. A szöveg görög és arab nyelven maradt fenn, tartalmilag a Jakab-ősevangéliumhoz kapcsolódik, tulajdonképpen annak folytatása. A szöveg szerzője párhuzamba állítja a Szent Család Egyiptomba való menekülését Erzsébetnek és fiának a sivatagban való vándorlásával. Mind a két gyermek a Heródes-féle betlehemi gyermekgyilkosság elől menekült. Itt úgy folytatódik a történet, hogy Erzsébet a pusztában való 5 évnyi vándorlás után meghalt, és a 7 éves János egyedül maradt. Jézus ezért anyjával, Máriával és féltestvérével, Salomeval egy felhőn a pusztában magára hagyott kis Jánoshoz siet. Eltemetik Erzsébetet, hét napig maradnak ott, végül, Jánost a pusztában hagyva, hazatérnek Názáretbe. A Szent Család ábrázolások történetének szempontjából ez a szöveg elsősorban azért fontos, mert minden bizonnyal ez a forrása a Szent Család a kis Jánossal képtípusoknak.

A Historia Josephi Fabri Lignarii szövegének magja a 4. század utolsó harmadában Egyiptomban keletkezett kopt szöveg; Józsefet mint a jó halál patrónusát állítja az olvasó elé. Arról számol be ugyanis a szöveg, hogy a haláltól tartó Szent Józsefet hogyan erősíti meg Jézus azzal, hogy mellette áll és vigaszt nyújt. Krisztus láttára a Halál elmenekül, és Gábriel és Mihály arkangyalok József lelkét – itt ó-egyiptomi halotti rítusok is eszünkbe jutnak – Isten színe elé viszik. (1. kép) E szöveg alapján vált a későbbi századok során Szent József (még később a teljes Szent Család) a jó halál patrónusává. A 14. század első felében fordították le latinra a szöveget, ebből a 15. század végén egy adaptáció született, egy holland táblanyomat-gyűjtemény (Blockbuch), amely szerint József halála Jézus és Mária jelenlétében zajlott, Jézus születésének helyszínén. Historia Josephi Fabri Lignarii egy keretbe ágyazott történet, szövege alapvetően a Jakab-ősevangéliumra támaszkodik. Az írás nagyobb jelentőséget tulajdonít Józsefnek, mint ahogy az a kanonizált evangéliumokban olvasható. Józsefről mindent megtudhatunk: hogy 111 éves korában halt meg, a halála napja Epep 26. napja volt (azaz július 19/20.), a szöveg részletekbe menően tudósít Szent József családi állapotáról, ehhez kapcsolódóan az első házasságáról, az abból származó gyermekekről, hivatásáról, ahol a Genezisből vett munka ethosz („verejtékkel szerzed kenyered”) nyer hangsúlyt. Az írás kiemeli József magas rangját, méltóságát is.

A József-kultusz terjedését, Szent József tiszteletének egyre növekvő mértékét az is tükrözi, hogy Ausztriában és Bajorországban sok helyütt választották patrónusszentté, sőt országok pártfogója vált belőle (Ausztria, Belgium, Csehország, Kanada, Mexikó és Olaszország), illetve a 19. században egy időben a József volt a leggyakoribb férfi keresztnév.

A Jézus gyermekségét és a Szent Családot bemutató képi ábrázolások, különösen a korai időkben, elsősorban a Megváltó életét bemutató képciklusokban, karácsonyi ünnepciklusokban bukkannak fel. Önálló csoportként a Szent Család mint képtípus a 14. század folyamán jelent meg, Lorenzetti műhelyéhez köthető itáliai trecento festők munkáin. (2. kép)

A Szent Család életének és Krisztus gyermekkorának jelentősebb epizódjait elbeszélő jelenetek – amelyek az Angyali üdvözlettől a 12 éves Jézus a templomban történetig ölelik fel Krisztus földi életének első harmadát – képtípusokká alakultak az idők folyamán. Az alábbiakban és írásunk következő részében ezeket tekintjük át. Krisztus születésének, illetve az azt megelőző eseményeknek az ábrázolásairól ezúttal nem lesz szó, inkább a kevésbé ismert, a Szent Család egyiptomi, majd názáreti éveihez kapcsolódó történetek, csodatételek ábrázolásait vesszük sorra.

Menekülés Egyiptomba

Az ábrázolásnak számos típusa ismert. Leggyakrabban egy tájképbe ágyazva jelenik meg a három alak: József, amint a szamarat vezeti, amelyen Mária ül, karjában a Gyermekkel. A csoport lehet egy szinte jelentéktelen elem a tájban, (3. kép) de ki is töltheti a képteret. (4. kép) A háttér hol kopár, sziklás tájat mutat (5. kép), hol a festő, vagy a megrendelő saját lakóhelyének táji környezetét. (6. kép) Nappali, csakúgy mint éjszakai ábrázolások egyaránt ismertek. (7. kép)

Az apokrif iratok szerint számos kaland kapcsolódik az Egyiptomba vezető úthoz, amelyeket legrészletesebben a Pszeudo-Máté-evangélium ismertet. Az egyik fejezet például azt meséli el, hogy Egyiptomba tartván a Szent Család és a hozzájuk kíséretként szegődött gyermekek megpihennek egy barlangnál, de ahogy letelepednek, egyszercsak egy sárkány bújik elő a barlang mélyéből. Máriát, Józsefet és a kis útitársakat rettegés tölti el, a kis Jézus azonban édesanyja öléből leszállva odaáll a sárkány elé, mire az megszelídülve imádni kezdi őt, majd békésen visszavonul rejtekébe. (8. kép)

Ugyanebből a szövegforrásból tudjuk meg azt is, hogy a Szent Család mellé a sivatagon át vezető útján oroszlánok és párducok szegődtek kísérőül, és egyfajta paradicsomi, idilli világrend állt vissza erre az időre, mert a vadállatok, Jézusnak behódolva, békésen, farkcsóválva mendegéltek a szamár és az ökör mellett, nem bántották azokat.

Szintén Pszeudo-Máténál szerepel a jobbára jámbor népi dalokban megőrződött tengeri/folyami utazás motívuma is. (9. kép) Amikor Józsefet már elcsigázta a hosszú sivatagi vándorlás, fohászkodott az Úrhoz, hogy vezesse őket inkább a tengerparton, ahol mégiscsak kellemesebb az idő, és vannak városok is, ahol megpihenhetnek. Az Úr ekkor megígéri neki, hogy lerövidíti számukra az utat, ami amúgy újabb 30 napot vett volna igénybe. József rövidesen meg is pillantja a távolban Egyiptom hegyeit és városait.

Egyiptomba érkezve egy Sotinen nevű városkába térnek be. Amikor Mária és Jézus belépnek a pogány templomba, az összes bálványszobor magától leomlik és arccal a földre borul. Van olyan szövegváltozat is, amely szerint abban a pillanatban, amikor a Szent Család Egyiptom földjére lép, birodalomszerte leomlanak a bálványszobrok. (10. kép) A 18. századi jezsuita iskoladrámákban különösen gyakran megjelenő motívum, hogy az egyiptomiak makacsságukban megmaradtak hitetlenségükben, ezért megfeddi őket a gyermek Jézus.

Ide kötődik még a – kivételesen nem a Pszeudo-Máté-evangéliumból ismert – gabonaföldi csoda, azaz annak története, hogyan menekült meg a Szent Család Heródes pribékjei elől. Útban Egyiptom felé, nem sokkal azután, hogy útra keltek, egy szántó-vető paraszttal találkoztak. Röviddel ezután Heródes katonái is odaértek, és megkérdezték a parasztot, látta-e a menekülő családot, mire ő gyanútlanul azt válaszolta, hogy igen, amikor épp vetett, erre haladtak el. Az elvetett magok erre hirtelen kinőnek a földből, és aratásra éretté válva lengedeznek. A katonák belátják, hogy már régen járhatott erre a Szent Család, hiszen azóta a kalász is beérett, és felhagynak az üldözéssel. A 13. századtól kezdve a 16. század végéig kedvelt téma volt, főleg a könyv- és táblakép-festészetben.

Pihenés az Egyiptomba vezető úton

A történetnek ezt a mozzanatát megjelenítő ábrázolásokon a Szent Család idilli természeti környezetben, egyfajta oázisban, egy fa, leggyakrabban pálmafa árnyékában pihen. (11. kép) A jelenet helyszíne egyfajta locus amoenus christianusként értelmezhető, ahol a dús növényzet, a bőség az Úr gondoskodó szeretetének tanúbizonysága, amely soha nem hagyja cserben a benne bízókat. Ezenkívül a fa ebben a kontextusban Paradicsom- és Krisztus-szimbólumként itt az arbor vitae-t, az Élet Fáját jeleníti meg, a kompozíció szempontjából és tartalmilag is központi szereppel bír. A kereszténység fő reménye – visszanyerni az elvesztett Paradicsomot – egybevág a már az antikvitásban is jelen lévő, illetve az emberiség történetén végighúzódó ősharmónia és idill utáni vággyal.

A pálmafa utal még a szintén a Pszeudo-Mátéból ismert a pálmafa csodájára. A sivatagon keresztül utazva Máriát nagyon kimeríti a hőség, és meglátva egy pálmafát, kéri Józsefet, hogy álljanak meg és pihenjenek egy kicsit az árnyékában. A fa tövéhez húzódva Mária felnéz a levelek közé, és látja, hogy roskadozik a fa az érett datolyagyümölcsöktől. Felsóhajt, hogy mennyire szívesen enne ezekből a gyümölcsökből, mert az felfrissítené. József azt válaszolja erre, hogy ő inkább a víz miatt aggódik, mert mindegyik vizestömlőjük üres már. A pálmafán a datolyák túl magasan vannak, nem lehet őket elérni. Erre a kis Jézus megkéri a fát, hogy hajtsa le ágait, és közbenjárására még a fa gyökereinél egy forrás is fakad, amelyből vízkészletüket feltölthetik.

Mészáros Ágnes

Felhasznált irodalom

Urbach Zsuzsanna: A négy napszak a Szent Család életében. Egy ritka ikonográfiai ábrázolás Johann Ulrich Loth freisingi sorozatán. In: Művészettörténeti Értesítő, 2003 (52. évf., 3-4. sz.), 185 – 201.

Hildegard Erlemann: Die Heilige Familie: Ein Tugendvorbild der Gegenreformation im Wandel der Zeit. Kult und Ideologie. (Schriftenreihe zur religiösen Kultur) Münster, Ardey Verlag, 1993.