Szent életű püspökök is segítik Szatmárt

A kétszáztíz éve alapított Szatmári Egyházmegye ma hazánkhoz tartozó részét nemrég Varga János mutatta be a Jel újságban Csonka Szatmár élete és hanyatlása címmel. Mostani írásunkban az egyházmegye jeles püspökeit és jelenlegi helyzetét ismertetjük. Ebben segítségünkre van Schönberger Jenő szatmári püspök.

     I. Ferenc – apostoli királyi jogával élve – 1804 márciusában az Egri Egyházmegyéből kiszakítva alapította meg a Szatmári Egyházmegyét, amit néhány hónappal később VII. Piusz pápa jóváhagyott. Az akkori öt vármegyényi területen nem volt negyvenezer katolikus, a püspöki székhelyen, Szatmáron is csak egy kis templom állott. Száz év múlva kétszázezer hívőt számláltak, köszönhetően annak, hogy a terület földbirtokosai, a Károlyi grófok katolikus svábokat telepítették a szatmári béke után elnéptelenedett területre, akik aztán elmagyarosodtak. Schönberger Jenő, kinek neve is mutatja gyökereit, büszkén mondja: „Mi oltott magyarok vagyunk, ami jobb mindig, mint a direkt termő.”

     A püspökség története meglehetősen viharosnak mondható, főként a második száz éve. A területet a trianoni döntést követően elcsatolták Magyarországtól, majd mintegy húsz esztendő után néhány évre ismét a magyar egyház része lett. Aztán jött a kommunizmus időszaka, amikor gyakorlatilag meg is szüntették az egyházmegyét, majd a rendszerváltoztatás után vált ismét önállóvá. Mára mindössze két közigazgatási megyére zsugorodott Románia területén: Szatmárra és Máramarosra. A kelet–nyugati irányban elnyújtott területen negyvennyolc plébánián alig nyolcvanezer hívőt lát el mintegy nyolcvan pap. „Jó dolga van a szatmári püspöknek” – mondja kalauzunk, aki sorrendben tizenötödikként áll az egyházmegye élén.

A haza és a császár szemben áll

Báró Fischer István volt az első főpásztor, aki mindössze három évig, 1807-ig vezette az egyházmegyét, mert akkor Egerbe kapott érseki kinevezést. Utóda Klobusiczky Péter lett, aki hozzálátott a palota építéséhez, és a hívek gyarapodó számára tekintettel a templom kibővítését is tervbe vette. A szentély körül két sekrestyét, oratóriumot emeltetett, de nem volt ideje befejezni a templom teljes átépítését, mert 1822-ben Kalocsára nevezték ki érseknek.

     A fiatal egyházmegye legmeghatározóbb alakja Hám János volt, aki gondos, minden javát az egyházmegyéjére fordító főpásztor volt. „Minden garast oda tett, ahol arra a legnagyobb szükség volt” – idézi fel alakját a főpásztor-utód.

     Hám Jánosnak ezért a hozzáállásáért nemcsak a püspökség, hanem a város is sokat köszönhet: mai arculatát nagyban meghatározza az egyházi építmények tudatos elhelyezése. Olyan fontos intézményeket és épületeket hozott létre a városban, ami köré a település tovább fejlődhetett. Ilyen volt a magyar katolikus gimnázium, a kálváriatemplom, a székesegyház és a palota, melyhez az ő idején építették hozzá a szemináriumi szárnyat, a szatmári irgalmas nővérek rendházát a templommal és az iskolarendszerrel, valamint a kórházat is.

     A püspöki szék elfoglalása után mintegy húsz esztendővel, 1848-ban az ország hercegprímás nélkül maradt, s mint rangidős főpásztort, Hám Jánost nevezték ki esztergomi érseknek. „Ő nem volt politikus alkat, már életében szentnek tartották, akinek elsődleges feladata az volt, hogy a hívek lelki gondozását biztosítsa, s hogy esküjéhez híven hű maradjon a hazájához és a császárhoz. Nagyon nehéz volt a helyzete, amikor a haza és a császár szemben állt egymással. Ezért hamarosan minden oldalról kegyvesztett lett. Az osztrák fél részére túl magyar volt, a magyarok szerint túl osztrák párti – mondja Schönberger püspök. – Nagyon izgult, hogy őt is elítélik és kivégzik, viszont amikor csak a lemondását követelték, akkor a szentatya és a császár rendelkezésére bízta magát.”

     Hám János nagy örömmel tért vissza Szatmárra, ahol folytatta azt, amit egész életében tett: imádkozott, böjtölt, vezekelt, és minden megspórolt, félretehető pénzét a hívekre, az egyházmegyére költötte. A székesegyházat átépíttette az egri bazilika mintájára. Fontos egyházi intézményeket alapított a püspökség nagyobb városaiban is: Munkácson, Ungváron, Nagybányán.

     Odafigyelt a szegényekre, és tudatosan építette ki az iskolarendszert. Nagybányán és Szatmáron letelepítette a jezsuitákat, Nagykárolyban és Máramarosszigeten a piaristákat a fiúk oktatására, a leányok nevelését pedig a szatmári irgalmas nővérekre bízta.

     Az egyházmegye második alapítójaként tisztelt püspök mintegy harminc évig szolgált Szatmáron 1857-ben bekövetkezett haláláig. A hívek már életében szentként tisztelték, imáihoz csodás gyógyulások fűződtek. Boldoggá avatását 1898-ban elindította az egyházmegye, de a szerencsétlen történelmi körülmények megszakították az eljárást.

     Hám Jánost, akinek halála megrázta az egyházmegyét, Schlauch Lőrinc követte, aki az egyházmegyében felmerülő jogi kérdéseket rendezte. Ő hamarosan váradi püspök lett, ahol aztán bíbort kapott.

Lét és nemlét határán

Az egyházmegye harmadik alapítójának szokták nevezni Meszlényi Gyula püspököt, akit 1887-ben neveztek ki a Szatmári Egyházmegye élére. „Melegszívű, barátságos és a szenteket nagyon tisztelő püspök volt. Mesélik róla, hogy ahányszor Rómában járt, mindig két bőrönd ereklyével tért haza. Az a gyűjtemény, amellyel most az egyházmegye büszkélkedhet, az ő buzgóságának köszönhető” – idézi fel alakját a kései püspök-utód.

     A tizedik főpásztorra, Boromissza Tiborra nagy teherként szakadt a trianoni békediktátum. Az ő feladata volt adminisztrátorokat kinevezni a szétszabdalt egyházmegye határon kívüli területeire. A hívek érdekében fontos volt, hogy a lelkipásztorkodás, ami megindult az egyházmegyében, tovább folytatódjék.

         A püspök 1928-ban bekövetkezett halála után két esztendővel a Szatmári Egyházmegyét a nagyváradihoz csatolták, ezzel megszűnt önállósága.

     „Mi román világba kerültünk, és ez a román világ nem nézte jó szemmel a magyar egyházmegyéket. Úgy gondolták, ha sikerül visszanémetesíteni az itteni elmagyarosodott svábokat, akkor mindjárt könnyebb lesz uralkodni is. Az oszd meg és uralkodj elv nagyszerűen működött akár a Monarchia, akár az akkori Románia államrendszeréről beszélünk” – fűzi hozzá Schönberger Jenő. Mint mondja, Fiedler István püspök meg is próbált megfelelni a román hatóságok elvárásának: az első szentmisén, amit a székesegyházban mutatott be, a prédikációt ékes német nyelven mondta el. Csodálkozott, hogy mindenki nézi, de nincs reakció. A mise után kérdezte, hogy milyen volt. „Kegyelmes úr, nagyon szép volt, de itt senki nem értett egy szót sem” – felelték a hívek. Akkor szembesült azzal, hogy ez csak politika. Nem is volt hajlandó többet németesíteni, mindenütt magyarul beszélt. „Látta, hogy nem az a valóság, amit neki Bukarestből mondtak – summázza a történteket kalauzunk. – A székhelyét hamarosan át is tette Nagyváradra, ott érezte otthon magát.”

     1939-ben aztán lemondásra kényszerült, mivel a „nagyváradi papok nagyon magyarkodtak”, és a püspök autójában dinamitot és gránátokat csempésztek át a határon. A főpásztor minderről semmit nem tudott, a román titkosrendőrség azonban annál jobban volt informálva. Fiedler püspök választhatott: lemond a püspökségről és a papokat átdobják Magyarországra, vagy bebörtönzik a lelkipásztorokat. Az előbbit választotta.

     Utóda a román kormánnyal való egyeztetés nyomán a jezsuita Napholz Pál lett. A szerzetes érezte, hogy változások szele van a levegőben, ezért amennyire csak lehetett, halogatta a szentelése időpontját, amit 1940 szeptemberének első napjaira tűzött ki. A második bécsi döntés értelmében augusztus 30-án azonban ismét megváltoztak az országhatárok: Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz. A kinevezett püspök azonnal beadta a lemondását, amit a Szentszék el is fogadott.

A hűség ára

Az egyházmegye ekkor visszanyerte eredeti területét. Az új püspök, Scheffler János elsődleges dolga az egység visszaállítása volt a papság és a hívek körében, hiszen a szétszabdaltság évei nem múltak el nyom nélkül. Püspöki jelmondatát is ennek szellemében választotta: ut unum omnes sint – mindnyájan egyek legyenek. Nem volt könnyű dolga: a háború következtében mindenkit megpróbált az élet: rengeteg volt a sebesült, a hadiárva, óriási a nyomorúság.

     A szatmárnémeti ipartelepek bombázásakor a püspöki palota két találatot is kapott. Csak a kapubejárat és a kápolna maradt épen, a palota mindkét oldalt beszakadt. A főpásztor csak azért maradhatott életben, mert elromlott az autója és nem tudott hazamenni. A pincében volt óvóhely, oda vonult vissza a tanári kar, a kispapság, a nővérek, az alkalmazottak, akik a házban voltak. Egy kispap menekült meg csupán. Az áldozatok névsorát a palota kapualjában emléktábla őrzi.

     Jöttek az orosz, majd a román csapatok, s bekövetkezett a határok visszaállítása. Az egyházmegye fiatalságát, a 18 és 45 év közötti férfiakat a Szovjetunióba vitték málenkij robotra. „Scheffler püspök fogadalmat tett: amennyiben ezeket a fiatalokat még viszontlátják, az egyházmegye a legnagyobb ünnepélyességgel fogja a Jézus Szíve-búcsút megünnepelni. Ezt azóta meg is tartjuk, hiszen a fiatalok kétharmada négy-öt év múlva hazajött – mondja Schönberger Jenő. – A hazajöttek egy része a halált hozta magával, de vannak, akik még ma is élnek, és együtt ünnepelnek velünk minden évben.”

     Scheffler püspök kálváriája is megkezdődött: jött a rendek feloszlatása, az iskolák államosítása, majd a püspökség megszüntetése. A megyéspüspököt nyugdíjaztatták, nem volt már joghatósága – legalábbis államilag nem volt elismert. A román állam szeretett volna egy olyan katolikus egyházat, amely független Rómától. Őt szemelték ki ennek az egyháznak az élére. Kényszerlakhelyre vitték Kőrösbányára 1948-ban, és három évig ott tartották. Utána vitték Zsilavára. „Egy kommunista fejében megfordulhat, hogy elszakadjon Rómától, de egy katolikus ember fejében ilyen nem létezik – jelenti ki határozottan a jelenlegi főpásztor. – Scheffler nem is vállalta, hű maradt egyházához. Ott halt meg Zsilaván 1952. december 6-án.” Halálának híre fél év késéssel ért el Szatmárra. Hét év múlva nyílt lehetőség arra, hogy exhumálják és hazavigyék földi maradványait, melyek a tiszteletére készített emléksírban nyugszanak a szatmári székesegyházban a boldoggá avatás óta.

Harmadszor alakul meg a Szatmári Egyházmegye

Bár a Szatmári Egyházmegyét 1948-ban ismét beolvasztották a Nagyváradi Egyházmegyébe, Scheffler püspök öröksége eleven maradt. „Élt a múlt, és mi együtt éltünk a múlttal – mondja Jenő püspök, akit 1985-ben szenteltek pappá Gyulafehérváron. – A lelkigyakorlatokon az ő gondolatait olvastuk, beszélgettünk róla. A 90-es fordulat után újra megalakult az egyházmegye és újra lehetett saját püspöke, Reizer Pál személyében. Az ő 2002-ben bekövetkezett halálát követően egy évvel én kerültem a szatmári székbe. Jakubinyi György a szentelésemen két püspököt állított elém: Hám Jánost és Scheffler Jánost. Van olyan példakép, akiket kövessen az új püspök – mondta.”

     Szatmár püspöke és az egész egyházmegye nagy kegyelemként élte meg Scheffler püspök 2011-ben történt boldoggá avatását. „Azt mondta, hogy ha meghal, akkor is a Szatmári Egyházmegyéért fog imádkozni. Hiszem, hogy imádkozik is. Ma is nagyon sokat köszönhetünk az ő imájának. A boldoggá avatás kapcsán úgy érezzük, hogy valamit elértünk, valami befejeződött, aminek nincs vége. Következne a szentté avatás, imádkozunk, hogy Isten csodával bizonyítsa az ő életszentségét.” Emellett az egyházmegye nagy erőfeszítéseket tesz Hám János oltárra emeléséért is. Egyszer már elvégezték a tanúkihallgatásokat, elkészültek a jegyzőkönyvek, de a történelem viharai mindezt elsodorták, újra kellett kezdeni a munkát. A szatmári egyházmegye püspöke reméli, hogy hamarosan elkészülnek az anyaggal (positio), amit olaszra fordítva eljuttatnak majd Rómába.

Ökumené a mindennapokban

Az egyházmegyének jelenleg nyolcvanezer híve van és nyolcvan papja. Irigylésre méltó – terelem a szót a püspökség jelenére.

     – Nálunk sem olyan rózsás a helyzet, hiszen ebben a 80-ban benne vannak a nyugdíjasok és a külföldön dolgozó lelkipásztorok is. Ha tízzel több papunk lenne, azoknak is tudnánk munkát adni, de az biztos, hogy a hívek jó ellátásban részesülnek a paptestvérek részéről. Azért vagyunk ilyen sokan, mert az utóbbi években minorita, ferences és jezsuita atyák is szép számmal jöttek hozzánk.

     – Ez a terület vallásilag is igen színes. Romániában a többség általában ortodox, a Szatmári Egyházmegye területén milyen a megoszlás, hogyan vannak jelen a felekezetek, egyházak?

     – A Szatmári Egyházmegye területén hat püspökség osztozik: két ortodox, két görög katolikus, egy református és egy római katolikus. Az unitáriusok és az evangélikusok elenyésző számban vannak jelen. Az egyházmegyében 20% a római katolikusok, 20% a reformátusok és mintegy 60% az ortodoxok és a görögök aránya. Az együttélés feszültségmentes. A településeken, ahol több vallás él együtt, jól megértik egymást nemcsak a hívek, hanem a papok is. Lassan eljutunk arra az érettségi szintre, hogy a külső manipulálásokat nem vesszük már fel.

     – Milyen a hitélet a Szatmári Egyházmegyében?

     – Az alapítás kétszáz éves jubileumára az egyházmegye zsinattal készült. Ez volt a harmadik zsinat az egyházmegyében. Sok hívet megmozgatott, nagyon aktívan kapcsolódtak bele a zsinati munkába. Lelkipásztori terveink születtek. Az első tíz évre szólt, de rájöttünk, hogy az élet sokkal gyorsabban változik, semhogy meg tudnánk előre tervezni ekkora időt. A kétéves tematikus időszakot rövidnek találtuk, mire belejöttünk, már vége is volt. Ezért most az újabb lelkipásztori ciklus négyéves, két-két évre beosztva. Most éppen az „önátadás” évében vagyunk. Mikor ezt meghirdettük, még nem tudtuk, hogy a pápa a szerzetesek évévé nyilvánítja az esztendőt. Érdekes, hogy ahányszor az egyház tematikus évet hirdetett az utóbbi időben, a miénkkel mindig nagyon jól harmonizált. A legszebb önátadás, amikor valaki odaajándékozza az életét Isten és a felebarát szolgálatában, amit a szerzetesek sajátos módon tesznek a fogadalmaikkal. De a papok is végeznek önátadást, sőt minden kereszténynek ez a feladata, hogy egyre inkább teret engedjünk magunkban Istennek, mi pedig tudjunk kisebbedni, és teljesen rábízni magunkat.

Rochlitz Bernadett