Szeretetet adni és kapni

Színes és feltűnő egyéniség. Stílus és elegancia jellemzi. Első látásra egy olasz divatmodellhez hasonlít, aki a „dolce vita” életérzést képviseli. De ő nem olasz és nem is modell. Egy zalaegerszegi szerény ember, aki az elmúlt évtizedek alatt néhányszor újratervezte az életét. Az életszemléletébe beletartozik a „édes élet” ugyanúgy, mint az önzetlenség és a segítőkészség.

Bangkokban végezte el a szabóiskolát. Dress Me and You szabóságát tizennégy éve alapította meg. Ma már a világ minden tájáról járnak hozzá megrendelők, de amire a leginkább büszke, hogy 2024-ban egy Down-szindrómás fiú, Peti lett szabóságának arca. Beszélgetőtársam: Béres Géza nemzetközileg többszörösen elismert, aranyollóval kitüntetett szabó, aki júniusban arra készül, hogy a Pitti Uomo-t a világ egyik legrangosabb férfi divatfesztiválját Budapesten meghonosítsa és a divatnap teljes bevételét Down-szindrómás gyermekek nyaraltatására fordítsa.

– Egy szólás szerint madarat tolláról embert barátjáról ismerik meg. Meséljen a két legkedvesebb barátjáról.

– Az egyik kedves barátom Gyula úr, aki 89 éves, a másik Peti, 16 éves, Down-szindrómás fiatalember. Gyula úr két évvel ezelőtt lépett be a szalonunkba, és szinte azonnal kialakult köztünk egy kölcsönös szimpátia. Klasszikus úriember, aki 56-ban ment ki Kanadába, nemrég hazatelepült. Öltözködésén, viselkedésén és az emberekhez való hozzáállásán is látszik, hogy egy kifinomult, tiszta lélek. Hetente többször eljön hozzám, és egy kávé mellett jót beszélgetünk. 

– Petit hol ismerte meg?

– Alapfilozófiám: szeretet adni és kapni. Évek óta támogatok daganatos betegeket, a Covid idején több ezer ingyen maszkot adományoztam, segítettem ukrán menekülteknek, majd eljutottam a Down-szindrómás gyerekekig. Tavaly nyáron szerveztem nekik a felsőőrsi levendula farmunkon egy Dolce Vita-napot. Együtt vitorláztunk, sütöttünk pizzát, élveztük az együttlét örömét. Peti erről a nyári kikapcsolódásról lemaradt. Szeptemberben írt rám anyukája, hogy lesz-e még ilyen nap? Kapásból azt válaszoltam, hogy lesz, de hát már szeptember van, talán jövőre. Aznap este beleolvastam a blogjukba, ahol az anyuka azt írta, milyen jó lenne, ha csak egyszer lenne két órája arra, hogy Budapesten egyedül leülhessen egy kávézó teraszára. Csak két óra! Az anyuka egyedül neveli két gyermekét. Tudni kell, hogy egy Down-szindrómás gyermek nevelése huszonnégy órás felügyelet, tehát ez azt jelenti, hogy ő nem tud munkát vállalni, nincs bevétele. Posztja elolvasása után felhívtam Peti anyukáját, hogy szeretettel várom őket. Nézzen ki egy napsütéses napot, és jöjjenek el Tatabányáról a fővárosba. Eljöttek. Öt-tíz perc ismerkedés után azt javasoltam az anyukának, menjen le a Dunapartra, sétáljon, élvezze az egyedüllétet, mi meg Petivel addig jól elleszünk. Petit elvittem cukrászdába, autókázni, de előbb értünk vissza, mint az anyuka. 

A szabóságunkban kaphatóak ásványi kövekből készült karkötők, megkérdeztem Petitől, mi a kedvenc színe anyának, és mondta, hogy a piros. Javasoltam, hogy készítsen egyet édesanyjának. Elsőre tiltakozott, hogy ő nem csinált ilyet. Megmutattam, hogy kell, és Peti elkészítette első karkötőjét. Az anyuka teljesen meglepődött és meghatódott, nem is gondolta volna, hogy a fia ilyet tud csinálni. Aztán jött az ötlet, mi lenne, ha Peti karkötőket fűzne és eladnák. Adtam alapanyagot. Később Gyula úr, majd karácsonykor a vendégköröm is beszállt a jótékonykodásba. Mi történt itt? Az éhezőnek nem halat adtunk, hanem hálót. Peti ma már önállóan készíti a karkötőket és vevőköre is van, sőt blogot is ír (Mindownnap blog). Peti annyira a szívemhez nőtt, hogy ő lett ebben az évben a szabóságunk arca. Így indult el a barátságunk.

– Önnek mit ad ez a két különleges barátság? 

– Mindketten tisztaszívű emberek. Érdeknélküliek. A mai világban olyan ritka kincs! Szeretetet tudni kell adni és kapni is. Én ezt tudom. Adni is, meg kapni is. Például Gyula úrral bármikor, amikor találkozunk, megöleljük egymást, és ez is fontos. Kifejezi a szeretetet. Nagyon büszke vagyok barátságaimra. Nem csak erre a kettőre, rajtuk kívül van még kilenc jó barátom, akik teljesen különböző időszakban léptek az életembe, de minimum tíz éve jelen vannak. Ebben az eldurvult, egocentrikus világunkban iszonyú nehéz úgy élni, hogy tiszták, önzetlenek és segítőkészek maradjunk. Visszatérve a kérdésére, mind a két embertől őszinte, tiszta szeretetet kapok. Ha munka közben Peti felhív telefonon, bocsánatot kérek a vevőtől, és elmondom, hogy most egy Down-szindrómás gyermek hív, aki számít rám, és akinek fontos, hogy hallja a hangomat. Felveszem a telefont és a kamerával bekapcsolom Petit, ő üdvözöl mindenkit, jó munkát kíván és megkérdezi mindenkitől, hogy van és ennyi. De ettől az „ennyitől” boldog. Petinek én férfiminta vagyok. Ez komoly felelősség. Próbálok minél több olyan impulzust adni neki, amit eddig nem kapott meg. Tanítgatom őt. Legutóbb egy asztalt szereltünk együtt össze. 

– Beszéljünk az ön férfi mintaképeiről. A szülői ház mit adott önnek útravalóul?

– Zalaegerszegen születtem. Klasszikus családban nevelkedtem. Szüleim, nővéreim és nagyszüleim bűvkörében. Apám katonatiszt volt. Emlékszem, a katonaság mellett volt az óvoda. Reggelente kézen fogva vitt az oviba, egyenruhában, élére vasalt nadrágban. Nagyon büszke voltam rá. Az egyik nagyapám nyugdíjas korában az ajkai kórház portása volt, és mindennap vasalt ingben ment dolgozni, illatosan, megborotválkozva, és úgy várta a nővéreket, orvosokat, látogatókat. Ezzel fejezte ki tiszteletét. Ő is nagy hatással volt rám. A másik nagyapám az erdőben és szőlészetben tevékenykedett, és volt egy asztalosműhelye. Mindhármukra jellemző volt az egyenesség, az adott szó betartása. Sajnos manapság ez is kihalóban van. 

– Ifjú fejjel miről álmodozott, mi szeretne lenni?

– Asztalos szerettem volna lenni, aki széket és asztalt készít. Zalaegerszegen elkezdtem a faipari technikumot, de egy év után otthagytam, mert nem „asztalosodhattam”, mivel a gyakorlat a fémipari Ganzban volt és nem a bútorgyárban. Tanulmányaimat Veszprémben folytattam a vendéglátóiparban. Aztán elmentem csavarogni Európába, voltam utcazenész és pizzakészítő is. Amikor hazajöttem, létrehoztam egy pizza házhoz szállítással foglalkozó hálózatot. Akkoriban nagyon kevés volt Magyarországon. Ötvenhat munkatársam volt. Nagyon jól ment az üzlet, és a sikertől elszálltam. Egy újgazdag „hülyegyerek” lettem. Huszonévesen nem voltam arra megérve, hogy embereket irányítsak, és jól bánjak a pénzzel. Mindenem megvolt, több városban albérlet, sofőrrel jártam, szórakoztam, buliztam, és egy idő után már nem tudtam örülni semminek. Kiégtem. Eljutottam arra a szintre, hogy céltalan és boldogtalan lettem. Az öngyilkosságon gondolkoztam, amikor olvastam egy újságban, hogy távol Magyarországtól van egy buddhista kolostor, ahol nincs pénz, nincs kiabálás, nincs stressz, mindenki önellátóan dolgozik. A vállalkozásomat felszámoltam és elmentem Ázsiába. Hosszabb időt töltöttem a kolostorban és újraterveztem az életem.

– Miben változott meg az értékrendje?

– Mindenben. Másként kezdtem gondolkodni. Megtanultam az ázsiaiaktól, hogy a problémára feladatként tekintsek. Ez nagyon fontos megközelítés. Mi történik ma Magyarországon? Probléma, hiszti, kiabálás, stressz, másra fogom, homokba dugom a fejem. Nálam ez nincs. Nem sajnáltatom magam. Van, aki erre azt mondja, könnyű neked, sikeres vállalkozó vagy. Velem is megtörtént és megtörténik minden ugyanúgy, mint mással, csak a hozzáállásom más. Nekem is elvitte a svájci frank a lakásomat, többször kezdtem a nulláról. Voltam covidos, annyira, hogy lélegeztető gépre is kerültem. Azon kevesek egyike vagyok, aki le is jött róla és életben maradt. Voltak és vannak nehéz feladataim, de nem tekintem ezeket problémának. A megoldást keresem. Ha felmerül egy probléma, nem szégyen elmondani a családtagnak, barátnak, testvérnek, munkatársnak. Beszéljünk róla, hallgassuk meg egymás szempontjait és ebből kialakul a megoldás. Ma mi jellemző a kommunikációs morálra? Csak az a jó, amit én mondok, és a másik véleménye nem érdekel. Hát ez egy nagy butaság, frusztrációhoz és ellenségeskedéshez vezet. 

– Volt olyan helyzetben, hogy nagyon kötötte az ebet a karóhoz és nem tudta elengedni az álláspontját?

– Nagyon nagy példaképem ebben Peti, aki azonnal meg tud bocsájtani, és nincsen benne sértettség, két perc múlva ugyanúgy mosolyog és szeret.

Minden élethelyzetben nagyon fontos az elengedés, még ha fájdalommal is jár. A közelmúltban daganatos betegségben elment az idősebbik nővérem. Hiszem, hogy minden betegségnek lelki oka van, de ő nem volt nyitott az okok hátterét gyógyítani. Homokba dugta a fejét, és sajnos végignézte az egész család, ahogy elveszítjük. Nagyon nehéz volt ezt látni, megélni, és feldolgozni a tragédiát, de amikor ez sikerült, a fájdalom mellett már hálát tudtam adni azért, hogy ő az életünk része volt. A másik, amit megtanultam, és ennek is köszönhetem sikereimet: aki dolgozik, az hibázhat is, de vállaljuk érte a felelősséget és javítsuk ki! Ne sumákoljuk el, és akkor nem lesz stressz. Ez nagyon fontos dolog, és ez igaz a magánéletünkre is.

– A közelmúltban Bangkokban kapott Aranyolló díjat. A szakmaiságon túl miért kapta ezt az elismerést?

– A régi iskolám meghívott egy rendezvényére, ahol szövetgyár-tulajdonosok és szabók voltak a vendégek. Egyszer csak elhangzott a nevem s a titulusom Mr. Géza Béres mesterszabót várjuk a mikrofonhoz, és közben elkezdték sorolni érdemeimet: több ezer maszk adományozása, ukrán menekültek, daganatos betegek, Down-szindrómás gyermekek támogatása. Büszkén jelentették be, hogy én vagyok az első tanítványuk, aki egy remek kabátot készített a nemzetközileg is elismert olasz divatmodellnek, Aldo Farinolanak a firenzei Pitti Uomora. A Pitti Uomo a világ egyik legfontosabb férfidivat fesztiválja. Az ázsiai szabóiskolának óriási büszkeség, hogy a tanítványuk az olasz szabóságok magasságába emelkedett. A másik, amiért az Aranyolló díjat kaptam, hogy én vagyok az egyetlen európai vevő, aki a beszállítóknak (Ázsiából rendelem a lenvásznakat, szöveteket, gombokat) a számla lejárta előtt fizet. Sajnos az európaiak lenézik az ázsiaiakat, és azt mondják, hogy ráérünk nekik húsz nappal később fizetni. 

Bevallom, örömmel, de emiatt szégyenkezve vettem át a díjat. A legnagyobb tapsot a Budapest Uomo férfidivat-bemutatóval összekötött jótékonysági rendezvény kapta, amit én szervezek. Bevétele száz százalékban a Down-szindrómás családok nyaralását fogja támogatni. 

– Ez lesz az első budapesti férfistílus- és divatnap?

– Igen. Egyedülálló a divatszakma történetében, hogy a három olasz modell, Aldón kívül Iuri Marini és Niccolò Cesari teljesen ingyen vállalta a fellépést és eljön Budapestre. Ez nemcsak gesztus a részükről, hanem őszinte érdeklődés jótékonysági rendezvényünk iránt. Június 27-én az elismert divatguruk Down-szindrómás fiatalokkal együtt kézen fogva vonulnak fel a kifutón. Az esemény nem titkolt üzenete az is, hogy fogjunk össze és segítsünk rászoruló embertársainkon, mert ez nem csak pénz kérdése. Az adok és a kapok minőségi szeretetáramlást hoz létre, amitől boldogabbak lehetünk. Én ebben hiszek.