Szeretetszövetség
A szeretet természete az, hogy adjon, hogy megossza önmagát azzal, akit szeret. A Szentháromság egy Isten tökéletes szeretetben él, amelyben a három isteni személy közötti szeretet adása és befogadása folyamatos és teljes – a szeretet soha nem szakad meg, nem gyengül, nem lesz hiányos vagy töredékes.
Ennek az állandó odaadásnak, közösségi örömnek és „szeretet-túlcsordulásnak” az eredményei vagyunk mi, emberek. Isten meg akarta osztani velünk létét, jóságát és életadó szeretetét azáltal, hogy Önmagához hasonlóan képessé tett minket a szeretet ajándékozására és befogadására.
Isten és ember között a szeretet szövetséggé formálódott. Magyar szavunk, a szövetség és ennek szótövei, sző, szövet, erre a szoros, egységben levő kapcsolatra igen kifejezők – gondoljunk csak az emberi test szöveteire vagy akár egy textilszövetre, és arra, hogy ezek alkotó elemei milyen szoros egységben épülnek fel. Bármilyen szövet felbontása – nemcsak elvágása, hanem az alkotórészek szétválasztása is – drasztikus változással jár. Ez a kép segít megérteni Istennel való egységünket, szövetségünket is, amely szorosabb bármely emberi szövetségnél. Hacsak mi magunk nem választjuk azt, hogy elkülönülünk Istentől, akkor „sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van” (Róm 8,38).
Isten szeretetszövetsége elkísérte választott népét a történelem során, majd Krisztusban és az ő megtestesülésével, szenvedésével, halálával és feltámadásával új és örök szövetséget hozott létre. Már magával Jézus Krisztus megtestesülésével a két különböző szintű lét – az isteni és az emberi – fizikailag is egyesült, eggyé szövődött. A szeretetszövetségben megkívánt hűség, odaadás, mindvégig való engedelmesség és szeretet tökéletes kinyilatkoztatást nyert az Atyaisten emberré lett Fiában. Az eredeti egységet, a szövetség eredetét, „ősmintáját” Jézus hozta emberi szintünkre úgy, hogy bár „szolgai alakot vett fel” (Fil 2,6), a bűnt kivéve olyan lett, mint mi, de száz-százalékosan ember és százszázalékosan Isten maradt. Jézus nemcsak megmutatta nekünk, hogyan működik tökéletesen a szeretetszövetség Isten és ember között, hanem maga vált az új és örök szövetséggé, amelyben „valamiképpen az egész általa üdvözített emberi nemet magához kötötte” (Gaudium et Spes 22.). Az egyházat – minket, Krisztus-hívőket – saját jegyesévé tett, hogy társai legyünk megváltói művének beteljesítésében, és hogy vele együtt dicsőítsük és adjunk hálát az Atyának.
Mivel most csak tükör által homályosan látunk (1Kor 13,12), egyelőre képtelenek vagyunk Istennel való szövetségünket annak teljességében megérteni. De amit minden ember megérthet kortól, nemtől, kultúrától, nyelvtől, időszaktól és még vallástól függetlenül is, az a szeretet. A szülők gyengéd szeretete, az anyai kar biztonsága, az apa gondoskodása, a szülői intés, nevelés, a szerelmesek ölelése, a nagymama főztje, a baráti beszélgetés stb. mind beletartoznak a szeretet egyetemes nyelvébe, amelynek forrása maga az Isten.
Isten gondviselő és tökéletes tervében már életünk, személyünk is örökké benne volt, függetlenül attól, hogy fogantatásunk, létünk kezdete bizonyos időhöz kötött. Mivel Isten képmására lettünk alkotva, aki maga a Szeretet, így a szeretet legalapvetőbb hivatásunk. Az is benne van Isten tervében, hogy a szeretetet, amire hivatva vagyunk, hogyan éljük meg a legteljesebben emberiségünkkel és a keresztség által ajándékul kapott isteni élettel. Ez pedig az élethivatás kérdése. Minden hivatás, legyen az házas, papi, szerzetesi vagy szolgálati célú, tudatosan vállalt egyéni hivatás, a szeretetről és az önajándékozásról kell, hogy szóljon.
Embertársi kapcsolataink terén a szeretetszövetség, az egység megélése mind fizikai, mind spirituális értelemben a házasságban éri el legszorosabb fokát. A házasságot Isten alapította, és önátadó szeretetének tükörképévé rendelte, a házaspárokat pedig az életadás alkotói munkájába vonta bele. Ez a házastársi szövetség ad keretet a Szentírásnak is, amely az első emberpár teremtésével és egységével indul, és a Bárány menyegzőjével, a mennyei hazában eljövendő örök egység látomásával zárul. „A Szentírás az elsőtől az utolsó lapjáig beszél a házasságról és annak misztériumáról, alapításáról és értelméről, melyet Isten adott neki, eredetéről és céljáról, különböző megvalósulási formáiról az üdvösség történetében, a bűnből származó nehézségeiről és megújításáról »az Úrban« (1Kor 7,39), Krisztus és az Egyház új szövetségében.” (KEK, 1602)
A csupán világi megítélése a házasságnak, a családnak és a szeretetnek a test halálával és a szép emlékek idézésével végződik – nem lépi át az idő és tér korlátait. A szentségi, Istenben alapozott házasságot az a remény járja át, hogy a legnagyobb öröm a mennyei hazában kezdődik. Bár a házastársi eskü „holtomiglan-holtodiglan”, a házastársak egymás iránti szeretete az örökkévalóságra formálódik és tökéletesedik az együtt töltött idő alatt.
A házasság, a házastársi szeretetszövetség elengedhetetlen fontosságú a társadalomban és az emberiség életében. Nem véletlenül lett a férfi és a nő házassága, a család fogalma, egysége és szükségessége kitéve támadásoknak és erőltetett átformálásnak a „modern” társadalomban. A házasság szövetségét csupán kölcsönös szerződéssé degradálni, és a jövőkép nélküli érzékiség vagy politikai lobbik által másként definiálni nem az Isten műve, és nem szolgálja a társadalom javát és jövőjét. A Sátán jól tudja: ha eltűnik az egészséges, erős család, mint eredeti család, a Szentháromság képe is elhomályosul, eltorzul az emberek világában.
Aranyszájú Szent János mondása szerint: „A férj és a feleség szeretete az az erő, amely a társadalmat összetartja.” Ha a szövet erős és egészséges, akkor a szerv is jól működik, ha a szervek jól működnek, akkor az egész test működőképes és egészséges. Óvjuk családjainkat és a szeretetszövetséget, amelyet Isten adott az emberiségnek, és forduljunk szerető gondoskodással azok felé, akiknek szövetsége sérülést vagy szétválást szenvedett. Szent János Pál pápa így fogalmazta meg a család erejét és felelősségét a társadalomban: „Amennyire halad a család, úgy halad a nemzet és olyan mértékben halad a világ is, amelyben élünk.”
Kérjük a Szentlélek segítségét, hogy szeretettel és önajándékozó lelkülettel éljük azt a hivatást, amelyet a Teremtő szánt nekünk. Kapcsolatainkat, nemzetünket és a világot építsük Isten terve szerint és az ő segítségével, hogy a szeretetet folyamatosan adva és azt befogadva formálódjunk a Bárány menyegzőjére.
Farkas Zsófia nővér, SDSH