Szerzetesek kalandos nyara

A szerzetesrendek feloszlatása Magyarországon 1950-ben

„Itt ülünk a ránk erőszakolt csendben a leponyvázott teherautón. Június 10-e van, nyári hajnal. … Kunszentmárton közelében jártunk már. Meg is álltunk csakhamar a kármelitáknál (hat óra körül), hogy leadjuk lazaristáinkat és a jezsuita frátereket, akiket keblére ölelt a páter, jóllehet a tekintetéből ki lehetett olvasni, hogy nagyot néz váratlan vendégei korai és egyébként is furcsa látogatására. Búcsút intettek volt útitársaságunknak, amelynek kíváncsi körbetekintgetését egy-kettőre lehetetlenné tette a vastag ponyva” – emlékezett Révai József piarista a szegedi szerzetesek 1950. évi közös utazására, amelynek célját nem ismerték. Csak később derült ki, hogy a magyar szerzetesség szinte teljes megszüntetéséhez vezetett.

 

Imádság és misszió

„Ismertem az alázatos és szegényes ruhájú kapucinusokat, szerettem a jó,

közvetlen, vidám piaristákat, csodáltam a tiszta, elegáns, tudós ciszterci tanáraimat.”

(Bozmánszky Gyárfás OSB, 1873–1952)

A szerzetesi közösségek a kereszténység felvétele óta Magyarország életének meghatározó tényezői voltak. Templomaikban, ispotályaikban, iskoláikban sokan kerestek lelki és testi gyógyulást, birtokaik és házaik a magyar táj szövetének csomópontjai voltak. Az évszázadok alatt a szerzetesi élet sokat változott. A középkor végén, amikor a reformáció gondolatai váltak népszerűvé, a nagy kolostorok kiürültek, majd a katolikus megújulással új közösségek érkeztek az országba, új rendházak épültek, immár többnyire a városokban, mert az új szerzetesi ideál az imádságos életvitelhez hasonló fontosságúnak tartotta az apostoli, karitatív, sőt a tanító munkát is. A felvilágosodás racionalista államférfiai azonban ezt sem találták elég hasznosnak, így II. József alatt a „szükségtelen” kolostoroknak meg kellett szűnniük, a monasztikus rendek tagjainak teljes értékű tanárokká, a kolduló barátoknak pedig lelkipásztorokká kellett válniuk.

Magyarországon a női szerzetesek száma sokáig elenyésző volt a férfiakéhoz képest, de miután a 19. század közepétől új igények léptek föl a lánynevelés terén, a felelősen gondolkodó püspökök egymás után alapították a női kolostorokat és lányiskolákat. 1848-ban még csak 14 női kolostor volt az országban, 1877-ben már 104, több mint 1200 nővérrel. Ugyanekkor 13 férfi rend 212 házában 2400 szerzetes élt.

A szerzetesi élet tulajdonképpen az első világháború utáni években vált igazán gazdaggá és sokszínűvé. A hagyományos tanár urak (bencések, ciszterciek, premontreiek, piaristák), barátok (ferencesek ágai, domonkosok, karmeliták, szerviták) és a sokoldalú jezsuiták mellé megérkeztek az elesettek és szegények felé forduló modern kongregációk (lazaristák, szaléziak, verbiták, iskolatestvérek), de új életet kezdtek a pálosok is. A trianoni országvesztés ellenére 1948-ban épp annyi férfi szerzetes működött Magyarországon, mint 1877-ben: 2400 fő 157 rendházban. A nővérek száma viszont jelentősen megnőtt: 40 rendi közösségben 580 rendházban közel tízezer nővér élt.

A régi és az újabb közösségek az 1940-es években egyaránt arra törekedtek, hogy karizmájukat az ország legtávolabbi pontjaiba, új régiókba és városnegyedekbe is elvigyék. Meglepő helyeken is lehetett velük találkozni, mint Csepelen bencésekkel, Tatabányán piaristákkal, Kunszentmártonban karmelitákkal, nem is beszélve a Szociális Missziótársulat és a Szociális Testvérek Társasága családvédelmi intézményeiről.

 

„Komoly ellenforradalmi pártszervezet”

Egy sor helyen meg kellene kezdeni a tervszerű összelakoltatást különösen Budapesten.”

Vas Zoltán miniszterelnökségi államtitkár Rákosi Mátyásnak a szerzetesekről, 1949

Ezzel a dinamikus, megújuló szerzetességgel találkozott az 1945-től kiépülő szovjet típusú kommunista diktatúra, amely az egyházakat nem a társadalmat erősítő közösségeknek, hanem elsősorban politikai ellenségnek, a szerzeteseket pedig – a kommunista szervezkedés logikáját követve – „a klerikális reakció agitátor apparátusának” tekintette. Az egyházellenes intézkedések már 1945-ben elkezdődtek, majd 1948 nyarán sor került az iskolák államosítására. A kommunisták azt remélték, hogy sok szerzetes a püspöki kar tiltása ellenére, a szerzetesi ruhát levetve, állami állást vállal. De nem így volt. A paptanárok többnyire lelkipásztori munkát vállaltak. Galambos Iréneusz bencés például 1948-ban Csepelről Adonyba került káplánnak, és ott hamar jól szervezett, színes ifjúsági életet teremtett, Török Jenő debreceni piarista pedig az egri egyházmegye ifjúsági tikáraként folytatta a bázisközösségek rendszerének szervezését. A tanító nővérek egyházközségi, hitoktatói, háztartási vagy akár mezőgazdasági munkát vállaltak.

Ezzel olyan helyekre is eljutottak, ahová addig nem. „A szerzetesek és apácák százai és ezrei járják az országot, és mint az imperialisták agitátorai, mint reakciós hírverők lépnek fel. … Ez a helyzet tűrhetetlen. Nem tartható fenn az, hogy a tanítórendek tagjai, miután megtagadták a tanítást, mint lelkészek duzzasszák meg … a klerikális reakció agitátor-apparátusát” – mondta Révai József kommunista politikus 1950. május 25-én az MDP Központi Vezetőség ülésén.

Újabb és újabb ürügyekkel indultak megfélemlítő, koncepciós eljárások, internálások egyháziak ellen, amelyek között Mindszenty bíboros letartóztatása 1948 karácsonyán nem az első és nem is az utolsó volt. Az állami iskolákban minden eszközt bevetettek a hitoktatás ellehetetlenítésére, a kolostorokat pedig ismételten államosító bizottságok zaklatták. 1949 októberében és 1950 májusában a nehezen nélkülözhető kórházi ápoló nővéreket is eltávolították a kórházakból. Addigra már az is eldöntött tény volt, hogy a szerzetesi közösségeket teljesen föl kell számolni.

 

Éjszakai utazás ismeretlen cél felé

„Az apácák el vannak készülve mindenre. Pakolnak, készülődnek, izgulnak és búsulnak.

Mi vár rájuk? Orosz kolhozba viszik őket? Internálótáborba kerülnek? Kiviszik őket Szibériába?”

(Székely László kőszegi plébános, 1950. jún. 12.)

A Belügyminisztérium irányításával a rendőrség 1950 nyarán éjszakai „rajtaütések” során, négy nagyobb hullámban a rendházakat és a kolostorok közel negyedét kiüríttette, és közel háromezer szerzetest telepített – többnyire más kolostorokba. Ehhez egy 1939. évi rendeletre hivatkoztak, amely szerint „a rendőrhatóság azokat a személyeket, akiknek … tartózkodása a közrend és a közbiztonság … szempontjából aggályos”, kitilthatja és felügyelet alá helyezheti. A kitelepítés első hulláma 1950. június 9-ről 10-re virradó éjszaka a déli határszél mellett élőket érintette, többek között Szeged, Pécs, Nagykanizsa és Sopron kolostorait.

Az érintetteket ez akkor még meglepetésként érte. „Két polgári ruhás úr előadta, hogy… vegyük magunkhoz legszükségesebb holminkat, imakönyveinket és kegyszereinket és 15 percen belül legyünk kinn a várakozó gépkocsinál” – emlékezett Szűcs Imre nagykanizsai piarista házfőnök. Hasonlóképpen történt később Budapesten, a Szociális Testvérek Thököly úti házánál is: „az utcai világítást kikapcsolva sötétbe borították a környéket, és civil ruhás fegyveresek törtek be a házba. Fél órát adtak a nővéreknek, hogy összecsomagolják a legszükségesebbeket. Aztán föl a leponyvázott autóra, és indultak a kitelepítés ismeretlen helyére.”

Az utazás többnyire kalandos volt, a teherautók néha elromlottak, néha eltévedtek, néha karamboloztak. Az atyákat és nővéreket a váci püspöki palotába, a máriabesnyői kapucinusokhoz, a jászberényi ferencesekhez, a zirci ciszterciekhez és más kisebb kolostorokba vitték.

Június 18-19-én olyan kolostorokat ürítettek ki, amelyekben diákotthoni férőhelyekre volt szükség (Kőszeg, Szombathely, Mosonmagyaróvár, Tata, Esztergom, Eger stb.). Július 11-én a nyugati határ mentén még megmaradt rendházakra, július 31-ről augusztus 1-re virradóra pedig az északi és keleti részekre került sor, ezúttal már határozottan kifárasztási szándékkal, hiszen volt, akit másodszor szállítottak el.

A magyar szerzetesek sorsa nem volt egyedi, hiszen a szovjet megszállás alatt álló országok egységes utasítás szerint dolgoztak. Romániában már 1949 nyarán sor került a szerzetesek internálására, Csehszlovákiában pedig állambiztonsági szervek és a népi milícia egységei az „Akcia K” (Akcia Klaštory) keretében, 1950. ápr. 13-14-én és 27-28-án éjszaka szállították a szerzeteseket „büntetőkolostorokba”.

A gyűjtőkolostorok gazdáit is meglepetésszerűen érte a „vendégek” érkezése. Sem ágyakról, sem kellő ellátásról nem tudtak gondoskodni. Szerencsére sokan megmozdultak értük. A zircieket Endrédy Vendel apát, a váciakat Pétery József püspök látta el. „Hogy magánosok is hoznak és küldenek élelmet, főképpen a plébánosok útján, azt láttuk többször is” – írta a váci püspöki palota kényszerlakóinak egyike, Révai József. – „Még protestáns falvakból is hoztak tojást, tejtermékeket, húsneműt, még élő baromfit is.”

Az első ijedtség után az internálótáborokban rendszeres élet kezdődött. „Órarend szerint beosztottunk minden napot, föliratkoztunk, ki milyen nyelvet akart tanulni, karéneket szerveztünk. … Kéthetenként vasárnap előadást szerveztünk, meghívtuk pl. Sík Sándort is. … Hiányozna az életemből, ha nem lettem volna ott” – emlékezett Badalik M. Jácinta domonkos nővér.

Folytatódtak azonban a rendőri zaklatások. Máriabesnyőn „az ávósok majd minden éjjel összehívják őket, és arra biztatják, hogy hagyják el a rendet. Aki hallgat rájuk, maradjon ott, a többi elmehet. Az angolkisasszonyok szokták elkezdeni a kivonulást.” A kecskeméti piarista rendházból a rendőrség azt jelentette, hogy az oda internált Zadravecz István ferences püspök „a rendből kilépni szándékozó szerzeteseket károsan befolyásolja, mert a hozzá tanácsért fordulókat a kilépésről lebeszéli.”

 

A sakkjátszma

„Az internálótáborba vitt szerzetesek és szerzetesnők, úgy látszik, sakkfigurák

az Egyház és magyar demokratikus kormány sakktábláján.” 

(Badalik Bertalan OP, veszprémi püspök, 1950)

A szerzetesek internálásával a kommunista kormányzat egyik célja az volt, hogy tárgyalóasztalhoz ültesse, és „megegyezésre”, az államosítások elfogadására kényszerítse a katolikus egyházat – ahogy az a protestáns egyházakkal már 1948-ban megtörtént. A katolikus püspökök akkor erre nem voltak hajlandók. A második internálási hullám után, 1950. június 20-án azonban már Grősz József kalocsai érsek, a püspöki kar elnöke kérte a tárgyalások megindítását. Ez június 28-án meg is történt, és az ügy fontosságát jelezte, hogy az állami oldalt maga Rákosi Mátyás pártfőtitkár képviselte. Rákosi meglepő módon azonnal engedményt kínált: 6 fiúgimnázium és 2 (vagy 3) lánygimnázium visszaadását, mert 1948-ban az evangélikus és református egyház is ennyit kapott. „Jelképesen néhány szerzetesrendet hagyunk meg, és ezzel az állam mentes lesz a gyanútól, hogy a szerzetesrendek általános megszüntetésére törekszik” – mondta. A másik oldal főtárgyalója, Czapik Gyula egri érsek ezt eleinte vonakodott elfogadni. „Mi ezzel már leszámoltunk” – mondta, mert attól félt, hogy „olyan dolgokat követelnek majd, amit mi megadni nem tudunk”. Végül meggondolták magukat, és augusztus 10-én bencések, ciszterek, piaristák 2–2, valamint az angolkisasszonyok, a kalocsai és szegedi iskolanővérek 1–1 iskoláját kérték vissza. A férfiak esetében a három legnagyobb tanítórendről volt szó, a három női rend kiválasztását pedig az indokolta, hogy ezek tudtak kiállítani 25 fős gimnáziumi tanári kart.

A cisztercieket és az angolkisasszonyokat azonban Rákosi megvétózta, előbbieket kifejezetten Endrédy Vendel zirci apát miatt, aki szerinte „Mindszenty egyik rossz szelleme volt”. Helyettük a ferenceseket javasolta, akiknek szerinte „szegényszaguk volt, és népiesek voltak, az egyház és a kormányzat szisztematikusan kiirtotta őket, és végül csak egy házuk [!iskolájuk] maradt. Egy indok, hogy ha a régi arisztokrácia ennyire nyomta, akkor mi egy kicsit támogassuk őket.” Rákosi nem magától volt ennyire tájékozott, hanem Balogh István szegedi plébános, a békepapi mozgalom egyik alapítója „súgott” neki, aki jó kapcsolatot ápolt Schrotty Pállal, a korábbi kapisztránus ferences tartományfőnökkel. „Ennek a barátságuknak köszönhetik a ferencesek fennmaradásukat. Nem ezt akartam meghálálni, de így sikerült” – nyilatkozott később Balogh.

Így a minisztérium az esztergomi és a szentendrei (egyházközségi) gimnáziumot kínálta föl a ferencesek számára. Előbbi tulajdonosa a mariánus rendtartomány volt, de annak vezetői nem vállalták, mert nem bíztak a kommunistákban. Az egyik tanár, Nagy Arisztid azonban augusztus végén rávette a másik, a kapisztránus rendtartomány főnökét, Luptovics Kolost, hogy a mariánus tanárok segítségével mentse meg az iskolát a rend számára.

A pannonhalmi, győri, és kecskeméti gimnáziumok, valamint a debreceni Svetits átadása már augusztus 14-én biztos volt. A budapesti piarista gimnázium átadását az állam nem akarta, a fölkínált Knézits utcai lánygimnáziumot pedig az egyház nem akarta elfogadni (mert tulajdonosai, az Isteni Szeretet Lányai nem voltak megmaradó rendek között). Végül azonban mindkettőre sor került.

Augusztus végén tehát Hamvas Endre csanádi püspök meglátogatta Máriabesnyőn az internált főnöknőket, és megkérdezte, hogy melyik rend vállalná el a két lánygimnáziumot (Debrecen, Budapest). Miután erre önként egyikük sem volt hajlandó, Wiedmann M. Kornéliát, a szegedi iskolanővérek főnöknőjét utasította rá. A budapesti iskola tanári karának egy részét azonban „civilként” itt a korábbi tulajdonos, az Isteni Szeretet Lányai adták.

1950. augusztus 30-án került sor az egyezmény aláírására, amelyben a püspöki kar kinyilvánította, hogy elismeri a Magyar Népköztársaság államrendjét, támogatja a termelőszövetkezeteket, az ötéves tervet és a békemozgalmat. Az állam cserébe vallásszabadságot és nyolc katolikus iskolát ígért. Ezt követte az Elnöki Tanács szeptember 7-i rendelete, amely „a tanítás ellátására szükséges megfelelő számú férfi és női tanítórend” kivételével megszüntette a „szerzetesrendek működési engedélyét”.

 

Aknamunka és kristálytengely

„Elindultak a nővérek az ismeretlen világba, akárcsak a törött szárnyú madarak. …

Legyen velünk a jó Isten, hogy szent akarata szerint éljünk, és mindenki jól töltse be új helyén

a neki szánt hivatást.”

(Varga Terézia M. Ladiszla domonkos nővér)

Szeptember elején tehát az internált szerzeteseknek el kellett hagyniuk kényszerlakhelyüket, és mehetett ki-ki merre tudott, persze csak polgári ruhában. „Se pénze, se otthona nem volt a legtöbbjüknek. Még az otthont adó rokonok is féltek” – írta a domonkos nővérek krónikása. A férfiak közül közel háromszázan egyházmegyei szolgálatba álltak, százan pedig állami iskolai tanárok lettek, mivel ezt ekkor az egyház már nem tiltotta. Az idősebbek rokonaikhoz költöztek vagy pedig helyet kaptak abban az öt kolostorban, melyeket az állam szociális otthonná alakított át számukra (Bakonybél, Csákvár, Gyón, Jászberény, Jánoshida). 1951-től a püspöki kar további otthonokat létesített Pannonhalmán, Hejcén, Pécsett, Püspökszentlászlón, Piliscsabán és Verőcén.

Egy 1953-ban készült állambiztonsági jelentés arra figyelmeztetett, hogy a szerzetesek „szétszóródtak, cserélődtek, lehetőségük nyílt a megbújásra, az illegális aknamunkára, ellenséges propaganda terjesztésére”. Valójában legtöbbjük nem tett mást, mint puszta jelenlétével sugározta, hogy a kommunista ideológián kívül más Igazság is létezik.

Közöttük is a legtöbbet a négy meghagyott rend kitartó munkája jelentette. Rákosi Mátyás talán abban bízott, hogy – a protestáns egyházakhoz hasonlóan – a katolikusok sem lesznek képesek iskoláik működtetésére, és lemondanak róluk. Nem így történt, mert a bencések, a piaristák, a ferencesek és az iskolanővérek (és mindazok, akik segítettek nekik) elszántak és kitartóak voltak. „Adj egy szilárd pontot, és kifordítom sarkaiból a világot” – idézte Révai József piarista 1960 körül az ókori mondást. – „Ez a két [piarista] rendház, amelyet a kormány meghagy működési területnek, maholnap kristálytengelye lehet egy tökéletesebb, tisztultabb rendi fölfogásnak.” Reménye sok tekintetben valóra vált. Igazat kell adnunk Veidinger Évának, az iskolanővérek történetírójának, aki úgy vélte, hogy a nyolc szerzetesi iskola újranyitása „a diktatúra korai önpusztító lépései közé tartozott. Nagyon lassan és nagyon szűk körben, de mégis biztosan fejtették ki hatásukat. Gyökeresen más értékrendjükkel, világlátásukkal … létében kérdőjelezték meg az egész kommunista rendszert.”

Koltai András

 

 

2020-09-08

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks