Széthúzás vagy valami más

„Nekünk Mohács kell”
(Ady Endre)

Vannak történetek, melyekről csak „levett sarukkal” vagy könnyes szemekkel lehet szólni, ha egyáltalán lehet. Ilyen a mohácsi vész is, „nemzeti létünk nagy temetője, Mohács” (Kisfaludy Károly), melynek tragédiája immár félezer esztendővel ezelőtt történt, amikor is a „töröktől rabigát vállainkra vettünk” (Kölcsey Ferenc). Mohács emlékezete mindenekelőtt hajdanvolt honfitársaink véráldozata előtti főhajtás, szorongó szívvel történő hálaadás azért, amit a hazáért és értünk tettek. 

A Tomori Pál kalocsai érsek vezette magyar sereg egy körülbelül két és félórás küzdelemben megsemmisítő vereséget szenvedett, szinte az egész fegyverforgató nép odaveszett. Ma már tudjuk, hogy nem Tomori érsek és a harcoló főurak okolhatók a vereség miatt, hanem az óriási túlerő, valamint a Mátyás király halálát követően meggyengült, széthúzó, sok sebből vérző, magára hagyott magyarság. 

Nem beszélünk róla, de a tudatunk mélyén ott lappang Mohács, miként Trianon, mi pedig némán hordozzuk, mint Krisztus a keresztet. Azonban a kibeszéletlen traumák megnyomorítják a lelket, előbb-utóbb beszélni kell róluk. „Ha valaki énutánam akar jönni, az tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és úgy kövessen engem” – mondja Jézus (Mk 8,34). Mohács keresztjét hordoznunk kell, sőt beszélnünk kell róla, kiváltképpen most, mivel e tragédia éppen ötszáz éve történt. Károli Gáspár: Két könyv minden országoknak és királyoknak jó és gonosz szerencséjöknek okairól című művében a nép bűnei miatt lesújtó Isten ítéletének tartja Mohácsot, miként Kölcsey, aki így ír erről a Himnuszban. „Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben, / S elsújtád villámidat / Dörgő fellegedben, / Most rabló mongol nyilát / Zúgattad felettünk, / Majd töröktől rabigát / Vállainkra vettünk.” 

A bűn és bűnhődés együtt jár, vallották a teológusok és a papok, akik Isten titkait fürkészték, és a sorscsapásokat, az emberekre nehezedő kereszteket Isten igazságos ítéletének tartották. Ilyen volt a nagy lisszaboni földrengés az ezerhétszázas években, amelyet szintén a bűn és büntetés relációjával magyaráztak. Theodiceának, Isten igazságosságáról szóló tudománynak nevezték azt a teológiai kísérletet, mely kizárólagosan Isten igazságos ítéletének tulajdonított minden történést, szerencsés vagy tragikus eseményt, mivel semmi sem történhet véletlenül; az Ő akarata nélkül még egy hajszál sem eshetik le a fejünkről. 

Ha azonban a mohácsi vészre gondolunk, a tragédia igazi oka a magyarok széthúzásában keresendő, a széthúzás lényege és átka pedig az, hogy a szekeret nem egy irányba húzzák, akik húzzák. Tehát a széthúzás nem a haladás, hanem a helyben járás, sőt a széthullás szinonimája. Sajnos széthúzó nép vagyunk, pedig minden közösség létének alfája és ómegája az összetartás. 

A széthúzás ördöge, a diabolos ugyanis a görög diaballo-ból származik, melynek jelentése: szétdobáló. A széthúzás ördöge már az Édenben megjelent, hogy Isten és ember összetartozását megkérdőjelezze, a széthúzás magvát elhintse. Innentől kezdve egyenes út vezetett oda, hogy az emberi közösségeket is szétzilálja, széthúzásra predestinálja. 

Ma sincs ez másként, nemzet nemzet ellen támad, de a kisebb közösségek, a családok is veszélybe kerültek. A mohácsi vész megtörténhet velünk is, ha nem tanulunk belőle, ha nem értjük meg, hogy az valójában nem Isten büntetése, hanem az ördögi széthúzás eredménye. 

De mi kell ahhoz, hogy a széthúzásból összetartás legyen?

Nos, nem mi, hanem ki?

Az örökkévaló Isten, aki a széthúzás ellentéte, az összetartás mintaképe. Nem kell bizonygatni, hogy a Szentháromság nem a széthúzás, hanem az összetartás archetípusa, az Atya, a Fiú és a Szentlélek csodálatos egységének isteni harmóniája, akit három angyal képében A. Rubljov ama híres ikonjával oly szépen kiábrázolt nekünk. Aki a szeretetnek ebbe a hármas egységébe belép, ízelítőt kaphat a másokkal való összetartás és összetartozás jó ízéből. Mivel a szeretet nem keresi folyton a maga igazát, nyitottá tesz mások elfogadására, nem széthúzásra, hanem összetartásra ösztökél, mely egységet teremt, békességet szül, de ez az egység alapjában véve kibékített sokféleség. 

„Én és az Atya egy vagyunk”, mondja Jézus, majd így imádkozik: „én azt a dicsőséget, amit nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egy vagyunk; én őbennük s te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek” (Jn 17, 22-23). 

Minél inkább összetartunk Jézussal, vagyis egy vagyunk vele, annál inkább elmélyülünk az Atya irgalmas szeretetében. A szeretet pedig nem széthúz, hanem összetart, mivel türelmes, jóságos, nem irigykedik, egyszóval irgalmas. A szeretet az összetartás, hiánya pedig a széthúzás modus vivendijét jelenti számunkra. Ahol széthúzás van, ott „Mohács” van, mert előbb-utóbb széthullik minden. Nekünk Mohács kell – szól Ady költeményének címe, különben széthúzunk, széthullunk. 

Mohács emlékezete főhajtásra, hálaadásra késztet bennünket a csata áldozatai és az örökkévaló Isten előtt,

aki lehajolt értünk a magasból és fölvett, megtartott minket. „(...) pusztulunk, veszünk, / Mint oldott kéve, széthull nemzetünk ...!” (Tompa Mihály), ha nem tanulunk meg széthúzás helyett összetartani, egymásba kapaszkodni. Mert „szép és gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek…, ugyanis csak oda küld áldást az Úr” (133. zsoltár).

Magyarok keresztjét Mohácson ácsolták,
Oszmánok szablyával vérünket ontották,
Halál angyalai népünk pusztították,
Árvák és özvegyek halottuk siratták,
Csele patak vizét könnyek árasztották.