JEL újság

Színésznek lenni lelki wellness

Lőrincz Sándor2024.05.28

Bencze Ilona Jászai Mari-díjas érdemes és kiváló művész naponta hálát ad életéért, s minden, színpadon töltött estét örömként él meg. Magyarország egyik legszebben beszélő, kortalan színésznője több mint fél évszázada végzett a színművészetin. Őrzi önazonosságát, s azt vallja: művésznek lenni hivatás. A Turay Színházban már próbálják a Forgószínpadot, amely egy színészotthon életébe enged betekintést, nagy érzelmi amplitúdóval és fergeteges, gyakran gyilkos humorral.

– Az Örökség című önálló estjében, de két könyvében, az Arány és erényben, illetve Az egyik jön, a másik megy című kötetében is számos személyes élmény, esemény elevenedik meg a gyökerekről, az indulásról, majd a szakmai sikerekről. Ahogy futnak az évek, hogy érzi: felnagyítódnak, s egyre fontosabbá válnak az emlékek, vagy nem hagyja, hogy uralják a mindennapokat?

– Az emlékek nem lesznek sem kisebbek, sem nagyobbak, és uralkodni sem akarnak. Vannak. Az enyéim, mélyen a lelkembe, emlékezetembe vésődve. Őrzöm őket, hiszen az életem részei. Annyit osztottam meg belőlük, amennyit publikusnak találtam, és nem bántam meg. A nézők, olvasók szerették, értették, nagyszerűen tudták helyén kezelni.

– Goethe azt mondta: művésznek lenni nem szakma, hanem sors. Ha most nagyító alá veszi a pályán töltött több mint fél évszázadot – hiszen 1972-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán – gondolom, elégedett a sorsával. Vagy egy művész nem lehet soha elégedett?

– Szerintem művésznek lenni hivatás. Persze annak, aki komolyan gondolja. Áldozatokkal jár, lemondással, a döntéseink nyilván alakítják a sorsunkat, ez elkerülhetetlen. De ez nem csak a művészekre igaz, hanem mindenkire, aki hivatásként éli meg azt, amire feltette az életét.

Ki-ki elégedett vagy elégedetlen lehet a sorsával, erre nincs szabály. Én nem hadakozom ellene, de alakítom, ahogy tudom. Olykor sikerül jól kézben tartani, máskor hibázom. Hogy a sorsommal elégedett vagyok-e, vagy a művészi teljesítményemmel, ez két külön dolog. Igyekszem mindig a legjobbat kihozni magamból, maximalista vagyok, sohasem „spóroltam” a közönség kárára.

– Számos karaktert megformált színpadon, játékfilmekben egyaránt. Pályájának mely időszakát tartja a legmozgalmasabbnak, amelyek kiteljesítették az életét?

– Elég mozgalmas volt a kezdetektől néhány évvel ezelőttig. Természetes, hogy a pályakezdő mindent akar, és lehetőleg egyszerre: színházat, filmet, tévét, szinkront, fellépéseket, interjúkat, ami csak adódik. Meg kell ismertetnie magát a világgal, amit kínálnak, abban általában kipróbálja magát. Feszegeti a határait, mert ismerkedik önmagával is, a naponta változó énjével. Alakul emberileg, művészileg, nincs recept, hogyan kell. Csinálja, aztán végül kiderül. A huszonéves sosem gondol arra, hogy egyszer elfogy az energia, teste-lelke idejekorán elhasználódik. Megy előre. Mindennapjait az „ide nekem az oroszlánt is” bűvköre motiválja. Ma már kétszer meggondolom, mit vállalok, mi a fontos, mi kevésbé az.

– Verset is szívesen mond, ez azt is sejteti: e határozott, karakán színésznő mögött lírai alak rejlik. Honnan a versszeretet? A színészek közül sokan nem mondanak verset.

– A költészet maga is egyszerre lírai, tragikus, elmélkedő, tanító… Aki egyszer a közelébe kerül és megszereti, mondandója lesz a versekkel a világnak a költőkről, önmagáról, a hallgatóságról, bármiről. Az életről…

Ha verset mondok, minden porcikám eszközzé válik, általa fejezem ki önmagamat. Aki nem vállal versmondást, talán úgy gondolja, nem képes erre, a színpadi műveken keresztül neki könnyebben megy. A vers: három felvonásos dráma néhány percbe sűrítve. Nem könnyű műfaj, nem is képes mindenki rá. Ismertem kiváló versmondókat, akik közepes színészek voltak, és remek színészeket, akik rosszul mondtak verset. Az optimális lenne ezt is, meg azt is tudni.

– A Madách, valamint a kecskeméti Katona József Színház társulatának is tagja volt, s harminckét éve szabadfoglalkozásúként láthatja a közönség. Az Örkényben, a Soproni Petőfi Színházban, a Játékszínben, a Jászai Mari Színházban, a Turay Ida Színházban is megcsodálhattuk. A Madáchban például „örök macskaszerepben” sokáig, hiszen két életszakaszában is játszhatta a fiatal, majd az idősebb macskát. Egy-egy figura megformálása a színész fizikumát és a lelkét egyaránt igénybe veszi. Önnek mi jelentett s jelent amolyan „lelki wellnesst”? Jutott idő a töltekezésre?

– Több helyütt játszottam; az ön által említetteken kívül Zalaegerszegen is, és szinte nincs olyan város, község, ahol nem fordultam meg az elmúlt ötven évben tájelőadásokon vagy fellépéseken, önálló esteken. Viszont az Örkényben nem játszottam, amióta Örkény. Előtte Madách Kamara volt, ott számtalan remek szerepet megformálhattam. A legtöbbet a Madách és a Turay Színházban állhattam színpadon, egyszer már össze is kellene számolni, hány szerepben, mert nem tudom pontosan. De sokat, nagyon sokat, és jobbnál jobbakat.

Színésznek lenni, számtalan életben kipróbálni magamat a sajátomon kívül, ez önmagában „lelki wellness”. Azt csinálom, amit a legjobban szeretek. Kell ennél több? Töltekezem és elhasználódok általa, egyszerre ez is, az is. Testem, lelkem igénybe véve nap mint nap, igen. De amikor nem lehetek ott, hiányzik. Ma már beérem kevesebbel is, mert nem is bírnám a korábbi tempót. Az élet bölcs, ad és elvesz. Most máshová kerülnek a hangsúlyok.

– Olykor közvetíti a televízió egy-egy régi filmjét, előtte faggatják a rendezőről, az operatőrről, a helyszínről, a hangulatról, a forgatásban részt vevő kollégákról. Ilyenkor lélekben is fiatalodik?

– Nem, csak emlékezem, és jó visszagondolni a remek munkákra, rendező- és színészkollégákra, alkotótársakra. A visszafiatalodás, ha ilyen könnyen menne, nem is lenne idősebb korosztály, mindenki keresne valahogy módot rá. Az „örök élet vize” nem ez. De jó emlékezni.

– Ön játékmesterként, rendezőként, díszlettervezőként is kipróbálhatta magát, s egy ideig tanított a Madách musicalstúdiójában. Hogy érzékelte: a színészjelöltek között akadtak Mezei Máriák, Bástik, Latinovitsok, Ruttkaik?

– Ez nehéz kérdés. Lehet, hogy később majd néhányuk azzá válik, de született őstehetség – mint például Soós Imre és Törőcsik Mari – mindig kevés volt, ám sokan azzá váltak. Sokfajta „csillagállás” kell ahhoz, és főleg lehetőség, hogy ez megtörténhessen. Olyan világban élünk – nem csak nálunk –, ahol a rengeteg probléma között a színművészet háttérbe szorul, s úgy tűnik, csak nekünk fontos, de egyébként majd meglátjuk. Én optimista vagyok.

– Köröttünk valóban egyre nagyobb a zaj, s egyre polarizáltabb a társadalom, amely a színházat, a színészt sem kíméli. Hogy szemléli az eseményeket? Mikor lehet valóban bölcs egy színész?

– Erre meg sem próbálok válaszolni, hiszen ma minden olyan zavaros és bonyolult. Rakom a napokat egymás mellé – míg a Teremtő kegyes hozzám –, és figyelek, próbálok igazodni, vagy kívül maradni… A legfontosabb, hogy önmagam tudjak maradni. Nem szeretnék ma lenni kezdő, fiatal színész...

– A bennünk lévő rendet érzékeli a környezetünk. Isten csendje is jótékonyan hat az életünkre. Ön szereti a rendet, és az égiek segítségét is érzi…

– Ez így igaz. Próbálkozom és imádkozom. És hálás vagyok nap mint nap.

– Görögországban élő Gabi lányával s unokájával mikor találkozott?

– Március végén.

– Lesz-e harmadik kötet?

– Nem tudom. Van, hogy úgy érzem igen, és van, hogy nem. Nagy munka a könyvírás, fárasztó. Lehet, hogy a színpadra tartalékolok inkább.

– Mikor, s miben láthatjuk?

– A Madáchban a Mary Poppinsban, a Turay Ida Színházban a Bakancslistában, és április közepén már elkezdtük próbálni a jövő évadra, októberi bemutatóval a Forgószínpadot. Szeretem ezeket a darabokat; öröm minden este, amikor színpadra léphetek.
 

 

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

A semmiből érkezett nemzeti hős

A futball Európa-bajnokság június 14-én veszi kezdetét. A tornára kijutott magyar csapat Svájc ellen lép először pályára június 15-én. A magyar részvételt nagyban köszönhető Marco Rossi szövetségi kapitánynak, akiről nemrég egy kötet jelent meg.

A remény zarándokainak – még a jubileumi szentév előtt

A történet egy délközép-franciaországi meseszerű falucskában kezdődik. A kicsiny falu neve Saint-Simon, Aurillac város határától mintegy öt kilométerre. Ennek plébániája őrzi azt a magyar emlékhelyet, amely baráti kapcsot jelenthetne a magyar és a francia katolikusok között.

Három az egyben

Az általunk valóságos Istennek és valóságos embernek vallott Jézus Krisztus végső soron urunk, barátunk, testvérünk, örököstársunk, ítélő bíránk… Hogyan lehet ez mind igaz? Nem tudjuk, és mégis valljuk, hogy igaz.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!