Szívünkben élő Európa - az ideától a 21. századi valóságig

A két nagy háború által szétszabdalt és megcsonkított, lelkileg megnyomorított, fizikailag összetört Európa 1945 után ismét szilárd sziklákat keresett, melyeken megvetheti megsebzett, megbicsakló, megfáradt lábát. Ebben a légkörben a megbékélés, a szolidaritás, a közös hittel vallott jövőépítés lehetősége jelentette sokak számára a biztos alapot a jövő felé.

Ennek megfelelően a megerősödő, keresztény gyökerekből kinövő társadalmi–politikai szervezetek a gyorsan változó világban éppen a krisztusi örömhír örök értékeit igyekeztek beépíteni egy új, a békét megtartani képes Európa-házba. Ennek az ideának a megvalósítását remélték olyan alapítók, mint Robert Schuman, Jean Monnet, Konrad Adenauer, Alcide de Gasperi vagy Paul Henri Spaak egy intézményesített, szervezeti keretekben végbemenő egységesülési folyamattól. E valóság történetébe enged betekintést egy, a napokban magyarul is megjelent politikatörténeti alapmunka.

A kedves olvasó immár magyarul is kézbe veheti Pascal Fontaine átfogó, részletgazdag és hiánypótló kötetét az európai integráció útnak indításában kimagasló szerepet játszó kereszténydemokrácia szervezett megjelenéséről és európai jelentőségéről. Az „Út Európa szívébe 1953–2009”[1] címet viselő, már fizikai megjelenésével is tekintélyt parancsoló könyv az Európai Parlamentben megjelenő kereszténydemokrata képviselőcsoport, majd az Európai Néppárt szerepét tárja fel a közösség történetében, az integráció előmozdításában, a közösségi politikák formálásában és elsősorban az integráció eszméjének elterjesztésében. A szerző, Pascal Fontaine, maga is érintett mindezekben a kérdésekben: amellett, hogy napjainkban politológusként elemzi és értelmezi a megvalósult Európát, 1974 és 1979 között Jean Monnet titkáraként, majd a 80-as években kabinetfőnökként Pierre Pfimlin, az Európai Parlament egyik elnöke, korábbi francia miniszterelnök mellett dolgozott, végül majd másfél évtizeden át az Európai Néppárt frakciójának főtitkárhelyettese volt (1995–2008).[2]

A konzervatív-keresztény néppárti jelleget öltő csoportok 1945 után meghatározó szerepet játszottak (Nyugat-)Európa történetében. Együttműködésük révén sikerült a második világégés katasztrófájából, az összeomló nemzetközi kapcsolatok időszakában új nemzetek feletti hálózatokat és szervezett párt-együttműködéseket létrehozni. A kezdeti időszak egyik legfontosabb törekvése, az európai keresztény örökség megóvása és az újjáépítés mellett a kontinens politikai egyesítése, integrációja volt. Noha a hidegháború valósága közepett csak a „kis-Európa koncepció” szektorális együttműködése tudott elindulni, ez mégis elősegítette a politikai erők szervezett fellépését.[3] Már a szupranacionális Európai Szén- és Acélközösség közgyűlése is elismerte a politikai hitvallások szerinti frakciók létrejöttét, és épp a keresztény-demokrata csoport volt az első, amely megalakult 1953. június 23-án. Az 1958-tól már Európai Parlamentnek nevezett szervezet pedig kimondottan előírta működéséhez képviselőcsoportok képzését.[4] A szerző az e ponttól közel hat évtizeden átívelő nagy jelentőségű folyamatokat három generáció segítségével jeleníti meg az olvasó számára.

Az integráció elméleti alapjainak meghatározását, az eszmék csatasorba állítását az első generáció, az 1952–1979 közötti „Úttörők” nemzedéke végezte el. Ők voltak azok a képviselők, akik még az első világháború előtt születtek, meg- és túlélték a két háború közötti autoriter rezsimeket, valamint a második világháború drámáját. Épp ezért számukra a keresztény szolidaritáson és szubszidiaritáson nyugvó, új békét teremtő közösség jelentette Európa stabilizálását.[5] Ahogy a gazdaságban egy modern, új (szociális) piacgazdasági modell bevezetése mellett szálltak síkra[6], úgy az európai politika színpadán egy érték- és érdekközösség létrehozását szorgalmazták. Mint arra Pascal Fontaine is rámutat: az alapvető kereszténydemokrata értékek az egyén méltósága, a felelősséggel járó szabadság, az alapvető emberi jogok, az igazság, az egyének és közösségek közötti szolidaritás, a totalitárius ideológiák elutasítása eme képviselők aktív politikai szerepvállalásával váltak a modern Európa megkérdőjelezhetetlen fundamentumává. Ebben a folyamatban lándzsát törtek a teljes gazdasági integráció, az ezen is túlmutató közösségi politizálás, a közös értékeken nyugvó szupranacionális építkezés mellett.

A szerző által bemutatott második generáció, akik még közvetlenül a második világégés előtt vagy épp alatt születtek, szintén személyes ügynek tekintették a megbékélést hozó és gazdasági jólétet biztosító Európa-ház felépítését. Mivel szorosan kötődtek az első generáció idealizmusához is, így számukra a kormányközi modell elfogadhatatlannak bizonyult, és minden erejükkel a szupranacionalitás erősítésén, a közösség elmélyítésén fáradoztak.[7] Az „Építők”, az 1979 és 1994 között dolgozó második generáció, a gyakorlati integráció megvalósulását kívánták elősegíteni az egységes belső piaci program, a monetáris politika összehangolása és egységes irányelvek kidolgozása révén. Ennek csúcsát a szerző a Maastrichti Szerződésben és az Európai Unióra keresztelt új típusú együttműködés modernizált politikaterületeiben látja.

A kereszténydemokrata európai politikusok harmadik generációja már a második világháború után született, és számukra a közösség természetes színterét jelenti a politizálásnak. „Elsődleges célkitűzéseik közé tartozik az átláthatóság, az állampolgárok és a képviselők közötti távolság redukálása, a Bizottság feletti hatalom növelése és a bürokrácia személytelenségének csökkentése. Emellett ez az a generáció, amely elősegítette és támogatta az új Európa ébredését” – írja Pascal Fontaine. És valóban, a „Reformerek” generációja segítette elő az unió felkészülését a keleti bővítés okozta „big bang”-re az Amszterdami, majd a Nizzai Szerződés reform-javaslataival és az immár újraegyesített kontinens képviselői adták áldásukat a Lisszaboni Szerződés újításaira. Mindeközben maga a néppárti képviselőcsoport is komoly változásokon ment át: a kezdeti szilárd hitbéli alapokat, vallási meggyőződéseket, melyek a politikai hitvallásban is kifejezésre jutottak, a modern néppártiság jegyében felváltotta egy általános jobbközép politikai vízió: „bár még most is hangsúlyozzák az emberi és egyéni értékek melletti elkötelezettségüket, Skandináviában, továbbá Közép- és Kelet-Európában nyitottak a mérsékelt és konzervatív politikai csoportok befogadása felé, amelyek a hangsúlyt a gazdasági fellendülés érdekében a hatékonyságra és az egyéni felelősségre helyezik. Így a néppárti frakció az Európában többségbe kerülő széles jobbközép politikai tömbbel vállalt azonosságot” – vázolja a szerző a történések hátterét. Mindezzel a kereszténydemokrata frakció 1999 óta folyamatos többségi vezető szereppel rendelkezik az Európai Parlamentben. A frakció elnökei is ezáltal jóval nagyobb ismertségre tettek szert a szélesebb közvélemény előtt is: Wilfried Martens (1994–1999), Hans-Gert Pöttering (1999–2007) és Joseph Daul (2007–2014) neve már a hazai politika iránt érdeklődők számára is ismerősen cseng.[8]

A már önmagában is monumentális történeti feldolgozás e ponton a magyar kiadásban tovább bővült: Kiss Mária Rita szerkesztésében az európai kereszténydemokrácia intézményesült története kiegészül a magyar kereszténydemokrácia (nem is oly rövid) történetével. Az első részben Petrás Éva mutatja be a kereszténydemokrácia eszmetörténeti kezdeteit és fejlődését Magyarországon 1949-ig. Ennek során tömören és jól összegzi a magyar tudományosságban alaposan feltárt kérdésköröket: a Rerum novarum enciklika hatását, a Katolikus Néppárt szerepét a századforduló Magyarországán, Giesswein Sándor hozzájárulását a politikai katolicizmus megszületéséhez. Kitér a két világháború közötti útkeresés évtizedeire, a Quadragesimo anno enciklika magyarországi fogadtatására, Kovrig Béla és Mihelics Vid, valamint a Korunk Szava szerepére egy alternatív társadalmi-gazdasági berendezkedés megalapozásában. Noha a magyar keresztény-konzervatív gondolkodók és hozzájárulásuk az eszmetörténet fejlődéséhez ekkor az európai élmezőnybe kapcsolták hazánkat, a fejezetrész mégis kurtán és röviden mutatja fel a hivatásrendi vita alapjait és megtermékenyítő hatását, és – minden bizonnyal a terjedelmi korlátok okán – megfeledkezik Varga László SJ páter, illetve az általa is támogatott, a politika színpadára lépő Kerkai Jenő jezsuita szerzetes erőfeszítéseinek bemutatásáról.

A második fejezet Szabó Róbert segítségével a Demokrata Néppárt rövid történetének feldolgozását adja. Az előzmények vázolása után[9] részletesen kerül elő a Keresztény Demokrata Néppárt megalakulása, a párt értelmiségi holdudvarának feltárása, majd a Demokrata Néppárttá alakulás ismertetése. A szerző nemcsak a párton belüli törésvonalakat és konfliktusokat (a korábbi keresztény világnézetű pártok ideológiája és az új, ökumenikus alapokon nyugvó, a hivatalos egyházi függéstől mind jobban eltávolodó irányzat küzdelmeit) mutatja be, hanem részletesen kitér a katolikus egyház és a DNP viszonyára is. Ennek során a szerző számos korabeli levéltári forrás feldolgozásával is hozzájárul a párt Barankovics István, Eckhardt Sándor, Kovrig Béla, Varga László, illetve Mihelics Vid nevével fémjelzett programjának, eszköz- és célrendszerének bemutatásához, tudatosításához. Az adott körülmények között, a berendezkedő kommunista diktatúra árnyékában azonban nem maradt lehetőség a párt értékrendjének megfelelő politikai program megvalósítására. Az ÁVO nyomása, az egyházi iskolák államosítása, Mindszenty bíboros 1948. december 26-án kezdődő mártíromsága árnyékában a szervezet feloszlatta önmagát, vezetői közül többen az emigráció sanyarú útjára léptek.

A hatalmas kötet magyar részének egyik legizgalmasabb fejezete Kiss Mária Rita tanulmánya a KDNP újjáalakulásáról és szerepvállalásáról a rendszerváltoztatás éveiben, illetve az azutáni korszak magyar politikatörténetében. Külön jelentőséggel bír, hogy a fejezet megírásához Kovács K. Zoltán levéltárba került hagyatéka és a korabeli sajtó is részben feldolgozásra került, aminek köszönhetően egy kiegyensúlyozott, minden fontos kérdésre kitérő elemzés született a párt identitáspolitikai útkereséséről, fejlődéséről az egyes kormányzati ciklusok során. Külön hangsúlyt kap a párton belüli, konkuráló identitások bemutatása, majd a párt 1997/98-as szétszakadása és egy új, mélyebb, a szolidaritás, perszonalitás és szubszidiaritás hármas elvét zászlajára tűző nemzeti, keresztény értékrend mellett elkötelezett szervezeti struktúra kialakítása.

A kötetet Petrás Éva tanulmánya zárja, mely a magyar kereszténydemokrácia nemzetközi kapcsolatait mutatja be, egészen „Európa szívébe”: a fejezet az emigráció szerepétől egészen a magyar kereszténydemokrácia bekapcsolódásáig az európai kereszténydemokrata pártok közösségébe (EUCD) járja végig az elmúlt évtizedeket, majd elemzi a KDNP viszonyulását a meginduló európai integráció egyes kérdéseihez. A magyar rész zárásaként Szabó Róbert összeállította a KDNP 1988 és 2010 közötti kronológiáját, valamint Lukácsi Katalin a magyar részhez is egy részletes és a tudományos munkát megkönnyítő névjegyzéket csatolt.

Összességében mind a szakmai közvélemény, mind az érdeklődő olvasó egy olyan kötet magyar nyelvű kiadásával gazdagodott, mely nemcsak összegzi eddigi ismereteinket az európai integráció történelmi folyamatairól, de komoly új tartalmakat is beemel a tudományos diskurzusba. A kereszténydemokrata alapító atyák magasztos eszméit a közösség parlamentjében dolgozó képviselőcsoport tagjai igyekeztek valóra váltani. Ebbe az ideákat a valóság talajára helyező, vitáktól, útkeresésektől, új politikai irányoktól is szabdalt folyamatba jól illeszkedik a magyar kereszténydemokrácia modernkori története. Ezáltal Pascal Fontaine kötete és annak Kiss Mária Rita által szerkesztett magyar kiegészítése megkerülhetetlen politika- és történettudományi alapvetésnek tekinthető.

(Pascal Fontaine: Út Európa szívébe. A Kereszténydemokrata Képviselőcsoport és az Európai Néppárt története az Európai Parlamentben 1953–2009. Barankovics István Alapítvány, Budapest, 2015. 838 oldal.)

Zachar Péter Krisztián
Fotó: Váli Miklós