Szobor és anyaság

A világ reszakralizálása kőfaragó szerszámokkal címmel Markolt György szobrászművésszel közöltünk interjút. Most feleségével, M. Gémes Katalinnal beszélgetünk az anyaság és művészet különleges kapcsolatáról. A művészházaspár nyolc fiúgyermeket nevelt fel.

     Katalin azonban emellett is kivette részét a munkából, férje számos megbízásába besegített, sok szobrot voltaképpen együtt alkottak.

     – Miért lett szobrász? Mi vonzotta ehhez a műfajhoz?

     – A középiskolában kerámiakészítést tanultam, nagyon szerettem is, a kerámia volt a szívem közepe, de harmadikban elkezdtünk portrét mintázni, és egészen elvarázsolt ez a műfaj. Azóta is a portré a legkedvesebb témám. Beleérző képesség kell hozzá. A mai napig, ha egy figurális szobormegbízást kapok, azonosulok azzal, akiről a portrét mintázom, vagy a személyiséggel, akit a szobor megjelenít. Többek között ezért sem szeretem például, ha néznek, ahogy dolgozom, mert az ilyen munka a színészi feladathoz hasonló, nagy beleérző képességet és kitárulkozást igényel részemről. A főiskolán aztán kőfaragó osztályba jártam, Mikus Sándornál kezdtem, majd Vígh Tamásnál folytattam a tanulmányaimat. Már az elejétől benne kell, hogy legyen a szoborban a lényeg, a lelke, olyan legyen, hogy bármikor abba lehessen hagyni – mondta a mesterem.

     – Változott-e az évek során pl. a témák vagy anyagok preferenciája?

     – Nagyon megszerettem a fát, mert az nem hideg; volt részem télen is követ faragni, de azt senkinek nem kívánom. A gépi csiszolás, a hangok sem vonzanak. A Mária-szobor kapcsán vált különösen kedvessé számomra a fa az erezete, az illatok miatt. Meg talán azért is, mert a gyors vázlatolás, nagyolás nem megy a kővel. Az utóbbi időben nagy barátságba kerültem a textillel is. Szintén hosszabb idő óta érdekel az üveg, különösen a misztikum megjelenítéséhez találom érdekes anyagnak.

     – Mik voltak az elképzelései a pályája kezdetén, a nagy család előtt, és hogyan, illetve milyen vonatkozásban módosította ezeket a család?

     – Amikor elkezdtem a főiskolát, rendkívül nagy fizikai és alkotói erőt éreztem magamban, a lételemem volt az alkotás, a szabadon alkotás. Harmadéves voltam, mikor összeházasodtunk. Nyilván a család nagyon megváltoztatta az alkotás feltételeit és körülményeit. Amikor az első gyerek megszületett, el kellett döntenem, el kellett fogadnom, hogy egy időre félre kell tennem az alkotást. De biztos voltam, hogy majd lehetőséget kapok, megtalál majd a feladat akkor, ha egy bizonyos dolgot nekem kell megcsinálni. Ugyanakkor a család rengeteg pótolhatatlan élménnyel is gazdagított, amelyekben másként nem lehetett volna részem. Szorongató határidők előtt többször volt olyan, amikor minden fiunk smirglizett, csiszolt, segített, beállt a maga kis tudományával, a nagyobbak már a gépekkel is tudtak bánni. Nagyon kedves volt a figyelmességük: mindig tudták, hogy Anyát mikor nem szabad „piszkálni”, mert éppen mintáz.

     –  A családos lét, a gyerekek ihlettek-e közvetlenül művet?

     –  Igen. A nagy szobrokhoz mindig kötődik egy-egy gyermek története, jó élmények. Általában nagy pocakkal faragtam mindegyik szobrot – egy szobor, egy gyerek. Úgy érzem, az anyaság gazdag élménye nélkül bizonyos szobrokat biztosan nem tudtam volna megcsinálni. Van például a „Kisded” szobor, amire, amikor elkészült, rásütötték a többiek, hogy ez „Ferike”. Már akkor elkezdtem mintázni, amikor az első babánk 6 hetes volt, de csak jóval később készült el a végleges változat. A „Babaringató” agyagvázlat, amely valójában egy Máriaszobor, szintén alapvetően az anyaélményeimből táplálkozik.

     Valódi csodát él meg az ember a nagy családban. Emlékszem, eleinte attól féltem, hogy nem fogom tudni mindegyiket szeretni, nem jut elég szeretet mindenkinek, vagyis, hogy lesz-e annyi szeretet, hogy mindenkinek jusson? De megtapasztaltam, hogy attól, hogy többen vannak, nem fogy el a szeretet, sőt! Nagyon fontos számomra a szobrászat, de nincs az a szobor, amely értékesebb lenne egy embernél. De semmiképpen nem szeretném, hogy különlegesnek tűnjünk; mi ezt kaptuk, ezt a képességet, így próbálunk helyt állni.

     – Az, hogy művészházaspár egyik tagja, mennyire volt befolyással a munkájára? A férjével való beszélgetés során kiderült: több fontos megrendelésen együtt dolgoztak, több alkotás mellett mindkettejük neve feltűnik. Milyen a férjével együtt alkotni?

     – Érdekes, mert – főleg az utóbbi időben – elég különböző munkakörülmények között szeretünk dolgozni. Nekem teljes elvonultságra van szükségem, hogy semmi ne zavarjon. Ha alkotok, megszűnik a világ, csak teljes erőbedobás és odafigyelés van. Nincs pl. rádióhallgatás; csak teljes koncentráció, nagyon intenzíven, rövid ideig, főleg, amikor a „lelke” belekerül a szoborba, amikor azt formázom meg, amit szeretném, hogy kifejezzen.

     Az a helyzet, hogy másban tudunk egymásnak segíteni. Engem nem annyira a térbeli problémák, az elméleti dolgok érdekelnek, mint maga az ember, belső gondolatai, érzései, az, hogy a lelki történések, események hogyan jeleníthetők meg a téri alakítás, viszonyok révén, hogy a szobor hogyan fogja tükrözni a lelki állapotokat. Technikai dolgokban szeretek Gyurira számítani. Főleg a mintázásban, nagyolásban szoktunk egymásnak segíteni. Igazából ebben a tekintetben is sokat változtam: a főiskolán még el sem tudtam képzelni, hogy más faragja ki helyettem a szobrot.

     – A szakrális témájú alkotásai közül melyik a legkedvesebb műve?

     – A szentendrei Péter-Pál-templomba faragott Mária-szobor, a pilisszentkereszti Szent Erzsébet, és a másik a 2000-ben Dányba készített Szent Margit-szobor, amely közvetve kapcsolatban áll a Máriaszoborral is. Akkor ugyanis országszerte készültek millenniumi szobrok, és a dányiak is pályáztak. A Képzőművészeti Lektorátustól kértek tanácsot, hogy kit bízhatnának meg a munkával. Ők mutattak nekik képeket különböző alkotóktól, én is köztük voltam, pont a Mária-szobrommal, és végül engem választottak. Nem a templom, hanem az önkormányzat készíttette. Egy elhanyagolt focipályájukat akarták ünnepségekre, közösségi összejövetelekre alkalmas térré alakítani, rendbe hozni, ennek volt része a szobor állítása is. Eredetileg egy 5/4-es álló Szent Margitra gondoltak. Dány községnek ugyanis kötődése van a szenthez. Egy krónikában feljegyezték, hogy egy dányi ácsot, aki már 4 éve nyomorék volt, a barátai elvittek Szent Margit sírjához, ahol egyheti imádkozás után meggyógyult, és körbetáncolta a sírt. Én viszont nem tudtam elképzelni Szent Margitot állva, egy szál magában egy óriási focipálya közepén. Ő ugyanis egész életét szinte térden állva töltötte, már születése előtt az országért ajánlották fel, és ezt nagyon komolyan vette. Így alakult a gondolat, megvolt az első minta. Az elkészült szobor végül – a határidő és az végső hajrá óriási nyomása ellenére – úgy nézett ki, ahogy elképzeltem. A szobrot a beállítás után a helyszínen kellett befejezni. Mint már említettem, nem szeretek mások előtt dolgozni, ezért paravánt is vittünk le, amelyet végül nem állítottunk fel, egyrészt mert olyan nagy szél volt, másrészt mert az emberek, a dányiak, akik odajöttek megnézni a készülő szobrukat, annyira őszinte, mély szeretettel vettek körbe, és fordultak a szobor felé. Egy idős néni azt kérdezte: „Aranyos kám, itt meg lehet gyógyulni?” Egy sántikáló idős bácsi meg mondta, hogy „ezt muszáj körbejárni”. A szobor üzenete teljes mértékben eljutott a különösebb vizuális előképzettséggel nem rendelkező helyi emberekhez is. Tiszteletben tartották, azóta sincs arról hír, hogy bármiféle rongálás történt volna. Vigyázzák őt a helyiek az ablakaikból, ő meg vigyázza a dányiakat.

     – Vannak-e példaképei, volt-e olyan művész, akinek a munkái különösen nagy hatással voltak Önre? Alkotásainak van-e kapcsolata – például ikonográfiai – elő képekkel?

     – Munkám során nem annyira a művé szettörténeti ihletettség számít – persze én is sokszor, csodálattal tanulmányoztam korábbi korszakok remekműveit –, hanem a belülről jövő dolgok, a való élet, ahogy én megélem pl. az adott evangéliumi részt. Az Angyali üdvözletet ábrázoló jeleneteknél mindig zavart, hogy túl konkrétnak találom az angyalt. Ahogy én elképzelem, átélem, hogy vajon hogyan történhetett, sokkal megfoghatatlanabbnak érzem ezt a történést: szinte hallom a suhanást, az angyal mozgalmasságát, légiességét, átérzem azt a furcsa érzést, ami Máriát eltölthette; szinte a hideg is kiráz.

     A szentendrei Mária-szobor kifejezetten erőteljes, saját élményhez kötődik: megláttam egy fiatal lányt egy sötét templomban, aki 18 évesen, elsőáldozóként egy szál gyertyával vonult az oltárhoz. Utána megkérdeztem, állna-e modellt. Nekem nagyon fontosak a személyes élmények. A vizitáció jelenet kapcsán is valóban el tudtam képzelni (már volt 3 gyerekünk), ahogy abban a hőségben Mária megérkezik a maga könynyedségével, Erzsébet nehézkesen kilép, és csodálkozva feltekint. A szakralitás számomra intimitást is jelent.

     – Most, hogy a gyermekek felnőttek, és talán több idő jut az alkotómunkára, milyen tervei vannak?

     – Vannak munkáim, amelyek félbemaradtak, és szeretném őket befejezni, vagy újrafogalmazni, újraalkotni. A Ferences Gimnáziumba anno megrendelt, Mária hét örömét ábrázoló dombormű- sorozatból még csak három darab készült el, ezt is jó lenne teljesen befejezni – a tervek, tanulmányok megvannak. A kör alakú domborműveket mint az olvasószemeket az egyik lépcsőház falán helyeznénk el. A Háromkirályok látogatása című művemnél a leborulás mozdulatfolyamatára koncentráltam, szerettem volna ezt az alázattal, hódolattal átitatott mozgást érzékeltetni. A pilisszentkereszti Erzsébet-szobrot is szeretném újra, kisebb méretben elkészíteni. De majd elválik, mire adódik még lehetőségem.

     Ha valaki megkér valamire, és én annak jól meg tudok felelni, az nekem nagy öröm, mint pl. a dányi Szent Margit-szobor esetében. Alapjában véve nagyon szeretek kísérletezni, és szeretem a kihívásokat, és ez sok érdekességgel hoz össze. Ami nagyon nagy fizikai erőbe dobást igényel, azt már nem kívánom. Sokkal inkább a szellemi-lelki háttér érdekel. Eddigi munkáim főleg olyanok, amelyeket valaki kért, megrendelt; szívesen alkotnék olyat is, amiben csak a saját belső érzéseimet faragom meg.

Mészáros Ágnes