Szöllősi Zoltán versei

Megvan

Faházam ajtaja nyitva,
nyárfa árnyéka remeg,
kutyaként erőlködik, jön,
nyaldossa küszöbömet.

Rádió szól, Vörös Győző
egyiptológus beszél,
és lehullik néha egy-egy
vörös vagy sárga levél.

Hány ezer éve, hogy vagyok?
kérdeznem minek, tudom,
naponta Nap nyit rám eget,
szemem a fényre hunyom.

Ősz, ősz ez, nyugszik az élet
koporsójában, magban,
Jézus arca búzaszemben –
s megvan arcom is, megvan.

Nélkülünk is

Élünk, jeltelen vadak –
nem ér hitünk Göncölig
s reánk az ég nem szakad,
nélkülünk is működik.

Imádságos éjszaka
olvasója: csillagok,
örök, végtelen ima,
csönd, mely látszik és ragyog.

Fekete csend idelent,
háborúnyi kín, bánat.
Egünkhöz volna-e szent,
aki lel fényes szálat?

Nem száll a költő szava,
föld vonzza versét, zuhan,
avarban lélek, haza –
nyelvünkbe fúlunk, Uram.