Szubszidiaritás és világkormányzás

A magyar társadalom zöme az 1990-es évekig nemigen találkozott sem a szubszidiaritás, sem a világkormányzás fogalmával. A Párt és a Nagy Szovjetunió vezető szerepének, a marxizmus-leninizmus „bölcs” tanításainak köszönhetően tudomásul vettük – mert ugyan mi egyebet tehettünk volna? –, hogy életünket a megszokott keretek között, szűkre szabott szókészlettel és cselekvési szabadsággal, hazánk őrző és őrzött határain belül viszonylagosan kiszámítható módon és a kommunizmus, vagyis „egy jobb jövő reményében” szerényen élhetjük. Volt helyi tanácsunk, de annak tagjait és különösen elnökét valahol messze, egy elrejtett irodában jelölték ki. Volt parlamentünk, de annak tagjait nem mi választottuk, csupán rábólintottunk kijelölésükre. A valós döntések pedig az egyetlen párt vezető testületeiben születtek meg, amely párt tagjai többségükben szégyellték, hogy ők annak tagjai (kénytelenek lenni).

Aztán a 80-as évek vége felé különös, új légáramlatok kezdtek lengedezni, s mi izgatottan kezdtünk ismerkedni (régi) új fogalmakkal, lehetőségekkel, módszerekkel. Emlékszem, milyen várakozással néztük a televízió politikai műsorait, parlamenti közvetítéseit. A megszokott politikai gyűlések unalma után izgató volt ez a légkör, és reményeink törékeny száron ugyan, de magasra nyújtóztak.

Akkor hallottam először a szubszidiaritásról.

Szép emlékem, amikor 1986-ban egy görögországi kempingben megismerkedtünk egy Magyarországon, Beloianniszban született görög orvossal, s az attikai dinnye és a balatoni bor mellett percek alatt beléptettük Görög- és Magyarországot a Közös Piacba. A rendszerfordulat után pedig a politikában és a sajtóban is mind több szó esett az Európai Közösségről, annak működéséről s a csatlakozás feltételeiről. Ennek a közbeszédnek lett egyik kulcsszava a bűvös szubszidiaritás.

Hogy azonban ez mit jelent, azt meg kellett tanulni. De talán ma sem tudjuk pontosan.

A lexikonok szerint, mikor XI. Pius pápa 1931-ben Quadragesimo anno kezdetű enciklikájában megemlékezett elődje, XIII. Leo negyven évvel korábbi Rerum novarum körleveléről, az egyház és a szociáldemokrácia tapasztalatait összegezve levonta ennek a négy évtizednek társadalmi és szociális tanulságait. A monopolkapitalizmus megerősödése, az 1931. évi gazdasági világválság, a dolgozók elszegényedése és a totalitárius rendszerek hatalomra jutása kapcsán XI. Pius a katolikus egyház szociális tanításait olyan szilárd alapelvekre építette, mint: 1) emberi méltóság, 2) a szegények különleges szeretete, 3) a szubszidiaritás, 4) a közjó és 5) az igazságosság. (25, 79, 101)

Itt jelenik meg tehát a szubszidiaritás fogalma, ami érdekes módon idővel a liberalizmusnak is kulcsfogalmává lett. Az enciklika így fogalmaz: „A társadalomelmélet szilárd és örök érvényű elve az a rendkívülien fontos alaptétel, amelyet sem megcáfolni, sem megváltoztatni nem lehet. (Sic!) Ez így szól: amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivenni és a közösségre bízni tilos. Éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra bízni jogszerűtlenség és egyben súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel a nagy közösség minden társadalmi tevékenység lényegénél és benne rejlő erejénél fogva segíteni – szubszidiálni – köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztania és bekebeleznie azokat.” (79) 

Súlyos szavak. Nem elég átfutni rajtuk, szinte egyenként értelmezni kell őket. Két fordulatot mindenképpen ki kell emelni belőle. Az első, hogy amire az egyének és a helyi közösségek maguk is képesek, annak jogától és lehetőségétől megfosztani őket tilos! A megfosztás tehát bűncselekmény, akár például a vagyonuk elkobzása. Továbbá ennek másik oldala, hogy ezekben az ügyekben őket a felsőbb szervek, hatalmak támogatni kötelesek. Vagyis, ha nem fosztják is meg őket e lehetőségektől, de támogatást sem adnak, az is bűn. Legalábbis a hivatali kötelesség elmulasztása. Vallási értelemben, amint az enciklika megállapítja, mindkettő bűn, de a nullum crimen sine lege elv ellenére is joggal tekinthetjük bűnnek erkölcsi, társadalmi értelemben is. Mert mi is a bűn? Jogilag: amit jogszabály akként határoz meg. A vallási értelmezés azonban ennél sokkal tágabb: tiltott cselekmény, Istentől elszakadt állapot. Filozófiai vagy világi értelemben pedig az egyetemes emberi értékek, a lelkiismeret vagy a társadalmi igazságosság elleni cselekedet.

A szubszidiaritást a kisegítés elveként szokás magyarra fordítani. Pedig az előbbiekből következik, hogy így igencsak leszegényítjük ezt a gazdag, sokszínű fogalmat. Az azonban így sem vitatható, hogy a szubszidiaritás egy társadalomfilozófiai és jogi alapelv. Célja, hogy a döntések a lehető legközelebb maradjanak az érintettekhez. Ezért a döntéseket és feladatokat mindig a lehető legalacsonyabb, az érintettekhez legközelebbi szinten kell meghozni. Magasabb szint csak akkor avatkozhat be, ha az alacsonyabb szint már nem képes hatékonyan megoldani a problémát. XI. Pius pápa a hivatásrendiséget látta a megoldás kulcsának. Az állam szerepének csökkentésével, az érdekképviseletekre tagozódva képzelte el a társadalom felépítését. Decentralizálás, önkormányzatiság, helyi autonómiák. Szerinte a gazdasági élet szabályozó elve nem lehet sem az osztályharc, sem a szabadverseny, hanem a szociális igazságosságnak (iustitia socialis) és a szociális szeretetnek (caritas socialis) kell a társadalmi, gazdasági berendezkedés vezérlő elvének lennie.

Az Európai Gazdasági Közösség kezdeményezői többségükben keresztény, illetve szociáldemokrata politikusok voltak. Mindenekelőtt Konrad Adenauert, Robert Schumant és Alcide De Gasperit kell kiemelnünk, de a többiek is, mint a belga Paul-Henri Spaak, a francia Jean Monnet, „az EGK atyja”, vagy a német Walter Hallstein a keresztény értékek neveltjei és védelmezői voltak. Így érthető, hogy a Közösség, a mai Európai Unió jogszabályrendszerének is egyik legfontosabb alapelve lett a szubszidiaritás, amit az alapítók kortársuk és irányfényük, XI. Pius pápa nevezetes enciklikájából emeltek át. Ez lenne hivatva biztosítani, hogy az EU csak azokban az ügyekben lépjen fel, amelyeket a tagállamok helyi vagy nemzetközi szinten már nem tudnak hatékonyan elintézni. Ezt az elvet az EU-ról szóló szerződés a hatáskörök megosztása és a mindennapi igazgatás tekintetében is leszögezi.

Mi, mai magyarok ebben az értelemben találkoztunk vele a 90-es években, mint az államszervezés és közigazgatás alapelvével. Úgy láttuk és bizton reméltük, hogy ez az elv, a kevésbé fejlett országok felzárkóztatásával összefonódva, elhozza majd a szovjet gyarmatbirodalomból kiszabadult népeknek a modern gazdaság áldásait.

Annál is inkább, mert mi, magyarok is gazdag szubszidiáris tapasztalatokat tudunk felidézni már a kommunista diktatúra előtti időkből. Hiszen már a feudális korokban is minden jobbágy- vagy nemesfalunak egyaránt megvolt a maga önigazgatási rendszere. A földesúrnak esze ágában sem volt bíráskodást vállalni jobbágyai tyúkpereiben – intézze el azt a falu választott bírója! A városokban pedig éppen nagyon kemény és büszke önkormányzatiságot találunk. Emlékezzünk csak Mikszáth Kálmán regényére, A fekete városra, vagy Márai Kassai polgáraira! De ugyanígy hivatkozhatunk az iparos céhekre, majd ezek utódaként a 19. században sorra megalakuló szakmai kamarákra, avagy az egyetemi és akadémiai autonómiára.

A 90-es években rendre meg is alakultak a helyi önkormányzatok, bár némi szépséghibával. A vonatkozó törvénynek ugyanis a hatáskörök és feladatok, valamint a források elosztása/kiosztása során nem sikerült megtalálnia a kellő összhangot. A források szűkösek voltak, de hát mindenki tudta, hogy szegény az ország, mégis mindenki gyors meggazdagodásban reménykedett. Hogy hitelezőinket nem a caritas socialis vezette, hanem a pénzügyi szigor és a profitéhség, ezt hamar észre kellett vennünk. De hogy a hatáskörökkel is szűkösen bánt a törvény, azt akkor tudtam meg, mikor Felsőszölnök polgármestere – faluja apró vend község az ország legnyugatibb csücskében – elpanaszolta, hogy bármi csip-csup ügyben a fővárosba kell futkosnia, mert a megyei önkormányzatnak szinte minden hatáskörét elvette a törvény. Nesze neked, szubszidiaritás!

Aztán jobban megismertük az Európai Közösséget is, ami éppen akkoriban változott unióvá. Kezdetben csak az uborka görbülete izgatta a kedélyeket. Ma már inkább a jogállamiság, meg olyan „apróságok”, hogy az illegális migráció uniós kezelése aligha egyeztethető össze a schengeni szerződéssel. Aszerint ugyanis egyrészt az egyezmény határain (a belső határokon) belül szabad a mozgás az egyezményhez tartozó államok polgárainak, áruinak és tőkéjének (mindez egyébként inkább a nagy és gazdag országoknak kedvez, de végül is rendjén van), másrészt szigorú az ellenőrzés a külső határokon, s a belépésre jogosulatlanokat könyörtelenül vissza kell utasítani. Hogyan értelmezzük ezek fényében az illegális migránsok szétosztását, vagy a Willkommen-politikát? Hiszen önkormányzataink egészen más indíttatásból sokszor éppen még a hazai „bebírókat” is nemkívánatos elemnek tekintik, mert felforgatják községük sok év során kialakult életét és rendjét, mikor sérelmezik a hajnali kakasszót. Hol van hát itt a szubszidiaritás?

Ezzel szemben, mint a pálca másik vége, egyre gyakrabban és élesebben merül fel a világkormányzás kérdése. A szocializmus éveiben gyakran énekeltük az Internacionálét. A dal mibenlétét sosem kutattam, de szövege néha elgondolkodtatott. Olyan sorok vannak benne, hogy „a múltat végképp eltörölni”, meg hogy „nemzetközivé lesz holnapra a világ”. Ezek nagyon súlyos sorok, különösen manapság, mikor az ébredés és az eltörlés jegyében tömegek mozdulnak meg, és amikor nemzetközi óriáscégek államokat tartanak sakkban, és világméretekben befolyásolják (influence) a közvéleményt. Mikor a mobiltelefon vagy a notebook nélkül hovatovább semmit sem tudunk tenni, intézni, miközben azok működtetői, a rendszergazdák – állítólag a mi biztonságunk érdekében – mirólunk mindent megtudhatnak, számon tarthatnak.

De ha nem is jön létre a közeljövőben az a világkormány, amit egyesek vizionálnak, a sokak által elképzelt Európai Egyesült Államok (USE?) már mai csírájában is sokszor olyan központként viselkedik, ami Felsőszölnöktől még Budapestnél is sokkal messzebb van. A mai generációk nem emlékezhetnek arra, hogyan is működött a testvéri népek szövetsége a Nagy Szovjetunió vezetésével. De az idősebbek már megtapasztalták, milyen élet az, mikor körülményeinket tőlünk távoli, minket nem is ismerő „Bölcs Vezérek”, vagy általuk kinevezett helytartók határozzák meg. Mikor minden kiejtett szót az ő dicshimnuszukkal kell kezdeni. Mikor sosem tudhatjuk, ki kinek és miért mond rólunk valamit, ami lehet igaz is, hazug is, de ártani tud. Az idősebbek még emlékeznek erre, de a történelemkönyvekből az ifjabbak is egyre többet megtudhatnak. Vannak hiteles tanúk, akik ezt nemcsak átélték, de már korábban is előre látták. A kínai bölcs, Csuang Ce kétezer-ötszáz éves bölcsességét olvasva Márai Sándor 1946-ban ezt jegyezte naplójába: „Az embereket nem kell kormányozni. Azt hiszem, Csuang Ce-nek igaza van” (Napló 1946 – Vörösváry 154. o.).

A világkormányzás – akár részleges formáiban is –, valamint az Európai Egyesült Államok koncepciója élesen ellentmond a szubszidiaritás elvének. Mi, európaiak nem ismerjük részleteiben a nagy szövetségi államalakulatok működését (USA, Ausztrália, Kanada, India stb.), még a Német Szövetségi Köztársaságét sem, de annyit tapasztalunk, hogy azokban a helyi szempontok, értékek, érdekek érvényesítésére történelmileg kialakult, finomra hangolt módszerek vannak. Tartományi kormányok, parlamentek, önálló jogrendszerrel, élő hagyományokkal, gondosan ápolt kultúrával. Viszont a világkormányzást célzó mostani törekvések nem is törvényes kormányokhoz, hanem leginkább nagy nemzetközi tőkés társaságokhoz kapcsolódnak, melyek mindenféle szabályozás alól kisiklanak. Ki választotta meg, hatalmazta fel őket? Kinek tartoznak felelősséggel? Nem tudható. Az is általános tapasztalat, hogy még az államok feletti nagy szervezetek (a Népszövetség, az ENSZ) is ritkán bizonyultak hatékonynak. Inkább csak támogató, esetleg védelmező szerepkörökben, azonban szabályozóként vagy béketeremtőként igen ritkán. (Lám, az EU-nak esze ágában sincs békét teremteni Ukrajnában. Úgy tesz, mintha inkább az orosz medvét akarná ketrecbe zárni.)

Fontos, esetenként bénító korlát, hogy e szervezetek intézkedéseinek elfogadása az állami szuverenitás keretei között mindig önkéntes. A nagyhatalom, amelynek valami nem tetszik, egyszerűen vállat rándít és kilép a szervezetből. Ugyan ki vonhatja őt felelősségre? Amellett mindig fennáll a veszély, hogy ezeket a szervezeteket a nagy szponzorok a maguk érdekeinek kocsijába fogják. (A pénz beszél! Az ám!) Azt is tapasztaljuk, hogy a fékek és ellensúlyok rendszere az Európai Unióban sem működik kielégítően. S látjuk, hogy a politikai érdekütközések kiéleződése még a példaképnek tekintett Egyesült Államokban is milyen konfliktusokhoz vezet. A szuper-tőke és a szuper-államok küzdelmei között ugyan hol sejlik fel a „tünde fény, forgó századoknak ritka éke”, Radnóti Miklós „könnyűléptű békéje”? (Himnusz a békéhez)

Befejezésül térjünk vissza Márai naplójához. A II. világháború után, a hidegháború kezdetén a nagyhatalmakról, a katonaságról, a háború vagy béke kérdéséről azt írja: „Politikusainknak, a nagyhatalmak bölcs vezetőinek nincs füle arra, hogy nem is szabad mást akarniok, (sőt) bűn már az is, ha feltételezzük: egyáltalán, valaha is akarhat-e valaki mást, mint a békét...” (Napló 1946 – Vörösváry 156. o.).