Találkozás egy százéves apával

Az évek szálltak, mint a percek, észrevétlenül és megállíthatatlanul rohant az idő. Észre sem vette, hogy a legszebb férfikor elmaradt mögötte, és elkezdődött nála az öregedés.

A hatvanadik születésnapját ismerősök, barátok és a család társaságában ünnepelte nagy jókedvvel. A hetvenedikhez közeledve szorongva gondolt arra, hogy megkezdődött a visszaszámlálás, mert immár „az öregség csuszamlós földrészét megtalálta” – ahogy Zelk Zoltán írja az Öregség dicséretében. Az idő múlása nem csupán az elmúlásra, hanem az elmúlt időkre, a gyermekkorára és a szüleire is emlékeztette. Egyre többször gondolt rájuk, és egyre inkább meghatódott, amikor rájuk gondolt.

Kisgyermekként, ahogy ez lenni szokott, óriásnak látta őket, különösen az apját, akinek séta közben elég volt a kisujjába kapaszkodnia ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. Telt-múlt az idő, lassan elengedte az apai kezet, egyre önjáróbb lett. Már nem tekintette mindenhatónak az apját, de még kereste a közelségét, szívesen hallgatta a történeteit, miközben segített neki. Beült hozzá a laborba, hunyorogva nézte a nagyító hol fehér, hol piros fényét, és magába szívta a hívó, a fixír és a fotópapír egymással versengő illatát, miközben kíváncsian leste a lassan előbukkanó alakokat, mosolygós arcú nőket és férfiakat. A sötétben beszélgettek, apja szívesen mesélt a gyerekkoráról, annak színteréről, a Pece-parti Párizsról, Nagyváradról. Székely ember lévén nem szaporította a szót, de ha kérdezték és kedve tartotta, szívesen mesélt.

Jó lenne mindenre emlékezni, amit csak mondott, akkor többet tudhatnék róla is, meg magamról is – gondolta. Ám a réges-régen elhangzott szavak egy része a felejtés feneketlen tavában örökre elmerült. A kamaszkor és a felnőtté válás küzdelmes ideje elsodorta őket egymástól, alig beszélgettek egymással. Pedig sokáig, míg diplomát nem szerzett, harmincéves koráig élvezhette a szülői ház vendégszeretetét. Megköszönte, de akkoriban még nem tartotta olyan nagyra a szülei áldozatát, mint manapság. Miután maga is apa lett és hét gyermeket fölnevelt, érzett csak igazán hálát a szülei iránt. Ezalatt azt is megtanulta, hogy jó szülők nincsenek, csak elég jó szülők vannak, így a velük szembeni kritikáit szép lassan elfelejtette.

Inkább tékozló fiúnak érezte magát, aki anélkül hagyta el az atyai házat, hogy megköszönte volna apja fölnevelő szeretetét. Igazán akkor kezdett hálát érezni a szülei iránt, amikor a saját gyermekei hálátlanságával szembesült. Hajdan óriásnak vélt apját most újra nagynak, egyre nagyobbnak látta. Nem csak a gondoskodásáért, de a türelméért is, amit ő nemtörődömségnek vélt annak idején. Ha kamaszkorában gond volt vele az iskolában, szülei nem örültek, de nem is csináltak nagy ügyet belőle. Az atyai szigor mindvégig hiányzott apja eszköztárából, a fenyítés bármilyen formában is elképzelhetetlen volt nála. Voltak súrlódások, veszekedések, de amolyan háborús helyzet sosem alakult ki náluk. Utólag elcsodálkozott azon, hogy milyen türelemmel viselte tékozlásait, rossz döntéseit, kudarcait, lassan beérő személyiségének vadhajtásait.

Talán túlságosan is megengedő volt vele szemben, olyan laissez faire laissez passer módon nevelte, vagy inkább engedte, hogy megtalálja önmagát. Hagyta, hogy a maga útját járja, mintha nagyon bízott volna abban, hogy a tékozló fiú egyszer úgyis hazatér. A Bohémélet hőseihez hasonló korszakából sem emlékszik fejmosásokra, lelki fröccsökre, netán prédikációkra. Ezek helyett bizonyára belső nyugtalansággal, mégis bölcs belenyugvással szemlélte őt, és várta, hogy a kalandozások kora végre véget érjen.

Nem volt az apám szent, de tudott valamit, amit csak a szentek tudnak – gondolta elmélázva. Türelmes tudott lenni akkor is, amikor minden oka megvolt rá, hogy türelmetlen legyen velem szemben. Olyan türelmesen tudott várni, mint az a bizonyos édesapa, akiről Jézus beszél a példázatában. Nem volt különösebben vallásos, mégis úgy tűnik, mintha az isteni irgalom napszámosa lett volna egész életében. Milyen jó, hogy nem volt kérlelhetetlen és kemény velem, mint más apák, akik szigorúságukkal egy életre összetörték gyermekük szívét. Az örökös bűntudat és megfelelési kényszer megmérgezte a hitüket és az életüket, mert az Istenre is csak félelemmel és rettegéssel mernek gondolni. Egy kegyetlen apa gyermekének a kegyelmes Isten, mint jóságos atya, többnyire csak kegyes hipotézis marad. Milyen Istene lenne most neki, ha az apja nem várt volna rá türelmesen, amikor kallódó tárgyként sodródott ide-oda?

Krisztus nevelőapjára, Józsefre gondolt, akit áldott férfiúnak és csodálatos apának tartott, akinek nagy része volt abban, hogy Jézus az Istent „abbának, apucinak” szólította. Ő Tatusnak nevezte az apját, mert Nagyváradon meg Erdélyországban ez volt a szokás. Kérte, hogy meséljen neki.

Már kitört a háború, amikor édesapja beiratkozott Pesten a Pázmányra közgazdaságtant tanulni. Karpaszományos őrmester lett, ezt mindig olyan jó volt hallani, de szerencsére nem vitték ki a frontra. Egy oroszok által működtetett pékségben sütötte a kenyeret, így mentességet kapott. Malenkij robotra is elvitték volna, de sikerült megszöknie. Háború után egy kis szénakereskedést nyitott, mert akkor még lovas kocsival jártak Budapesten.

Hamarosan államosították, megfosztották szerény vállalkozásától, még a kasszát is magukkal vitték. Erre a történetre szó szerint emlékezett, és haragudott is miatta. Apja szeretett és tudott is fényképezni, hát beállt fotóriporternek a magyar–szovjet baráti társasághoz. Kiküldetésben járt a Szovjetunióban, ajándékot is hozott neki, egy kis elefántot, amit most is őriz még. Nem volt párttag, de szerették, a munkáját elismerték, egy lakással jutalmazták. A forradalom leverése után a baráti társaság megszűnt, mestervizsgát tett, fényképész kisiparos lett, maszek, ahogy akkor mondták, ma vállalkozónak neveznék – mosolygott magában.

Kicsit beleszédült a feje apja történetébe, nem értette, hogy tudott ennyi mindenen keresztülmenni úgy, hogy még a haja szála se görbült meg. Még a hajunk szála se eshetik le a fejünkről, ha az Úr nem akarja – jutott eszébe. Szinte csordultig megtelt hálával a szíve. Hálás volt a gondviselésnek és az apjának, látva annak küzdelmes, sőt győzelmes életét. Most aztán igazán fölnézett rá, mint gyerekkorában, amikor óriásnak látta és a kisujjába kapaszkodott. Régen érezte magához ilyen közel, akár meg is foghatta volna a kezét.

Keresztelő János azért jött, hogy az atyák szívét a fiakhoz, a fiak szívét az atyákhoz térítse. Mintha most ez történt volna vele, velük is. Furcsán érezte magát, valamilyen keserédes ízt érzett a szájában, boldog szomorúság töltötte el a lelkét. Hálát és büszkeséget érzett, ha az apjára gondolt, miközben fölöttébb adósnak érezte magát vele szemben, mint a tékozló, mikor végre hazatért az atyai házba. Hangosan megszólalt, mintha imádkozna: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened, mert nem tudtam, hogy ki vagy valójában, vak voltam és süket, mint afféle gyerek, aki nem érti még az életet meg a fölnőtteket. Ma már értelek és értékellek is, mert tudom, milyen nehéz volt neked annyiszor újrakezdeni az életed. Túlélni a háborút, kis hazád, Várad elvesztését, a diktatúrákat, a kilátástalanságot, a sok hazugságot, az örökös kisebbségben létet. Közben meg helytállni, egy családról gondoskodni, élhetővé tenni számukra az életet és keményen dolgozni addig, amíg csak lehet. Te megtetted mindezt, kiálltad a próbát, leélted az életed úgy, ahogy kellett. Mi meg elfelejtettünk mindezért megdicsérni téged, köszönetet mondani neked.

Talán még nem késő megtenni, kései köszönetet mondani mindnyájunk nevében, és bocsánatot kérni mindazért, amivel fájdalmat okoztunk neked. Máig szégyellem, hogy nem mutattalak be annak a nagy színésznek, akit a kedvemért fényképeztél le. Vérbeli fotóriporter voltál, büszke vagyok rád. Kár, hogy végül olyan keveset beszélgettünk. Mesélhettél volna még, de már nem volt hozzá kedved, nekem meg nem volt hozzá időm.

Aztán egyszer csak fogtad magad és elmentél, többé vissza se jöttél. Mikor gyerek voltam, mindig nagyon vártam, hogy hazatérj. Egyszer nagyon soká jöttél haza, nem győztünk várni. Akkor nagyon féltem, azt hittem baleset ért és meghaltál. Nagyon boldog voltam, amikor kinyílt az ajtó és végre beléptél rajta épségben, egészségben. Most is úgy érzem, mintha beléptél volna az ajtón, hogy újra együtt lehessünk, mint régen.

Apropó! Nem tudom, tudod-e, közeledik a szülinapod. Hányadik? Nem fogod elhinni, biztosan nem tartod számon az éveket az örökkévalóságban, minek is tennéd. Képzeld, most lennél éppen százesztendős, most van a centenáriumod. Kár, hogy nem lehetsz velünk ezen a nagy napon.

De miért is nem? Vannak, akik megérik ezt a kort, és nem is akárhogyan. Egy százéves olasz hölgynek a napokban hosszabbították meg két esztendőre a jogosítványát, mivel kitűnően lát és hall, tehát nincs akadálya annak, hogy vezessen.

Mindenesetre az évek szállnak, mint a percek, te száz lettél, én meg hetven. Mit mondhatnék még neked? Köszönöm, hogy te voltál az apám, hogy életet adtál, hogy azzá lehettem általad, általatok, aki vagyok. Különben, ahogy öregszem, egyre inkább hasonlítok rád. Hát Isten veled, üdv a többieknek is, a mi nagy családunk, a testvérek, a kilenc unoka és kilenc dédunoka nevében.

Annyira belemelegedett a beszédbe és a búcsúzásba, hogy észre sem vette, a sötétség mint egy nagy fekete madár, lassan rátelepszik a szobára. Mintha álomból ébredt volna, meggyújtotta a lámpát, és arra gondolt, hogy az apjának centenáriuma van. Milyen ajándéknak örülne igazán? Talán írnom kéne róla, arról, hogy ő volt az apám. Ennek biztosan örülne – gondolta, miközben papírt, tollat vett elő és elkezdte írni: Találkozás egy százéves apával…

Simon István
református lelkész
Fotók forrása: pexels

2022-07-18