Tánc- és beatzene az Alföld közepén

Napjainkban új és örvendetes jelenség, hogy a populáris zenei kutatások kezdenek kiterjedni a vidéki térségre is, született már kötet – több is – miskolci zenekarokról, de Pécs nyolcvanas évekbeli szubkultúrájának pop-rock zenei vonatkozásairól is, utóbbi igen vaskos és enciklopédiaszerű kiadvány. Ezek sorába illeszthető A beatkorszak és előzményei Hódmezővásárhelyen 1957–1974 című kötet Sulyok Csaba helytörténész, könyvtáros tollából, aki nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy az alföldi megyei jogú város – átmenetileg Csongrád megye székhelye is volt – zenei áramlatainak és fejlődésének utánajárjon.

A jelenkor átlagpolgára nem is gondolná, mennyire sokrétű volt egy-egy közepes nagyságú város Kádár-kori könnyűzenei élete, főként, ha még zeneiskola is működött ott. A szállodák dísztermei, ifjúsági házak, művelődési központok és a vendéglátóhelyek számos lehetőséget nyújtottak a zenészek tehetségének kibontakoztatására. Hozzátehetjük: paradox módon sokkal többeket meg tudott szólítani a proletárdiktatúra klubhálózata, mint manapság a polgári demokráciában jó néhány művelődési ház, aminek több oka van. Egyrészt a mainál világszerte sokkal inkább emberközpontú volt a szórakoztatóipar, mert a túlzott gépesítés, legfőképpen pedig az internet nem idegenítette el egymástól az embereket. Másrészt a Kádár-rendszer jól felfogott politikai érdekéből fakadóan hatványozottan igyekezett a fiatalokat megszólítani, mert nem akart még egyszer 1956-ot, márpedig köztudott, hogy a felkelésben leginkább az ifjúság vett részt. Éppen ezért szoros pártállami kontroll alatt megszervezték azt a művelődéspolitikát, ami ideológiai agymosásnak számított, hiszen jóformán mindent a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ), illetve a helyi tanács égisze alá utaltak, ami a fiatalokkal volt kapcsolatos, miközben látszólag hagyták, hogy az ifjak a Rákosi-rendszerhez képest szabadabban szórakozzanak. Ez azonban csak a kirakat volt, hiszen nemcsak a KISZ számított felügyeleti szervnek, hanem minden művelődési házba be volt kötve az állambiztonság az igazgatók által megtestesített hivatalos kapcsolatok, továbbá titkosügynökök és lehallgatókészülékek révén. Így aztán a fiatalság csak azt hitte, hogy szabadon szórakozik, de mégsem volt így, mert a lehető legszorosabb pórázt kötötték rájuk anélkül, hogy tudtak volna róla.

A történelem–földrajz szakos diplomával rendelkező szerző nem hazudtolja meg magát, így a bevezetőben várostörténeti adalékokkal látja el az olvasót, valamint azt is taglalja, hogy a szórakozási szokásokat hogyan befolyásolta a társadalmi rétegződés. Külön kitér a Csongrád megyei zeneiskolák egyik alapítója, Steiner Béla életpályájára, valamint kiemelkedő tanáregyéniségeinek jelentőségére, ami azért is kézenfekvő, hiszen a környék zenészei közül sokan az ő kezeik alól kerültek ki. Az már egy másik kérdés, hogy a tánczene játszásának oktatására a zenei általános iskolák nemigen voltak alkalmasak, elegendő, ha csak a könyvből idézzük az egyik érintett zenetanár, Háry Ferenc vallomását: „A zenetanároknak fogalmuk sem volt a tánczenéről. (…) A tánczenét nem lehet úgy előadni, ahogy le van írva, az rettenet, egy tánczenésznek egy fájdalom hallgatni. (…) ahhoz, hogy egy zenészpalánta zenésztanárrá váljon, 12 évnek el kell telni, és akkor még nem biztos, hogy tud tánczenét játszani. (…) lehet, hogy egy Ciao, ciao Bambinát nem tud eljátszani.”  Érdekes megvilágításba kerül az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK) helyi szerepe is, amiből kiderül, hogy városi szinten nem fordítottak kellő figyelmet a pártállami elvárások teljesítésére, magyarán a vendéglátóipari zenészek kiközvetítésekor még arra sem vették a fáradságot a rendező szervek (azaz az egyes szórakozóhelyek), hogy az erre rendszeresített megrendelő lapot kitöltsék, illetve egyáltalán leellenőrizzék az adott zenekar teljesítményét, vagy éppen azt, hogy a közelebbről és konkrétan a pártállam által soha nem definiált „szocialista erkölcs” kívánalmainak megfelelnek-e.

Emiatt aztán Csongrád Megye Tanácsának Művelődésügyi Osztálya megrótta a hierarchiában alatta lévő városi tanács illetékes osztályán dolgozókat, hogy jobban figyeljenek oda a zenészek ellenőrzésére. Ez a kötet egyik legnagyobb erénye, nevezetesen az, hogy az országos politikai trendeket igyekszik helyi megvilágításba helyezni, és levéltári adatokra alapozva megvizsgálni, hogy a pártközpont és a miniszteriális irányelvek hogyan valósultak meg a valóságban a mindennapi életben a vidéki közegben. A zenészek kontroll alatt tartásának akadozó megvalósítása azonban a későbbiekben sem nagyon változott, a kötet idézi Olasz Gábor, az OSZK helyi munkaközvetítőjét, aki szerint a muzsikusok 99%-a nem tette le a vizsgáját (ezt az adatot azért némi kétkedéssel kell fogadnunk, ennyire valószínűleg nem volt laza a proletárdiktatúra, hiszen ennek abszolválásával válhatott valaki hivatásos vendéglátós zenésszé), és az is sokszor előfordult, hogy nem is folyamodtak a helyi OSZK-hoz játszási engedélyhez a konkrét fellépések előtt, ami viszont már sokkal inkább hihető, főleg amiatt, mert akik helyi szinten az OSZK nevében kiadták az engedélyeket, azok is zenéltek, és nem volt idejük ellenőrizni saját pályatársaikat.

A szerző kifejezetten fején találja a szöget a Gúzsba kötött szabadság a kommunista Magyarországon című fejezetben, amelyben egyebek mellett rávilágít a „szocialista tánczene” fából vaskarika voltára, illetve arra, hogy az 1945 utáni időszakban volt először megfigyelhető az a jelenség, hogy a fiatalok már ízlésbeli okokból másként próbáltak szórakozni, mint szüleik, és ez nemcsak a nagypolitikának, hanem az idősebb generációknak is fejtörést okozott. Ezután sorra veszi a „legendás helyeket”, amelyek Hódmezővásárhelyen – ami egyébként érdekes módon a második legnagyobb területű település Magyarországon Budapest után, ami a vonzáskörzetében lévő és hozzácsatolt rengeteg tanyának köszönhető – szórakozási lehetőséget nyújtottak, egyebek mellett az előkelő Béke szálló és éttermet (aminek az eredeti neve Fekete Sas volt), amely báloknak és ötórai teáknak adott otthont és a szintén patinás Ifjúsági Házat, amely „az eszmei-politikai nevelés eszköze” lehetett a KISZ kezében. Ez olyannyira tetten érhető volt, hogy – ahogy a könyvből kiderül – a különböző rendezvények biztosítására még az Ifjú Gárdát is felkérték, ami egyértelmű jele volt annak, hogy a pártállami paramilitáris társulat állandó jelenléte sokszor rányomta bélyegét a kikapcsolódási helyszínek hangulatára, háziszabályára. A szituáció azért is volt különösen pikáns, mert – az országos állapotoknak megfelelően – jórészt hasonló korú fiatalok igazoltathatták a csukaszürke uniformisaikban a szórakozni vágyó kortársaikat, ad absurdum az iskola- és osztálytársaikat, és különös belegondolni abba, hogy hatalma lehetett az egyik fiatalnak a hozzá hasonló korú sorstársa felett.

A kötet tanúsága szerint azonban előfordult az is, hogy maga a rendőrség avatkozott be egy rendezvénybe: „Egy alkalommal megszállta a rendőrség a tánciskolát, mert a fiatalok rock and rollt táncoltak (valaki ’beköpte’). A hátam mögött állt egy rendőr, aki rám üvöltött, hogy hagyjam abba a rock and rollt, s a nyomaték kedvéért jól hátba is vágott a gumibotjával. Hiába mondtam neki, hogy ez csak egy közönséges fox volt, nem hitte el, hogy nem a mocskos kapitalisták ifjúságunk lelkét romboló zenéjét játszottuk.” Más helyütt a közönség viselkedését kipellengérező írásokból idéz a könyv, miszerint „A görcsös állapot még halált is okozhat, a zenébe bele is lehet halni. (…) A beat-hangversenyeken még nem fordult elő haláleset, de nem lehetetlen, hogy egyszer emberhalált okoznak”. A könyv részletekbe menően hozza azt a társadalmi polémiát is, ami a fiatalok koncertek közbeni magatartásával kapcsolatban bontakozott ki a Csongrád Megyei Hírlap hasábjain.

Más érdekességek is szerepelnek a kötetben, egyebek mellett az, hogy Hódmezővásárhelyen Vámosi János megpróbálkozott a rock and roll interpretálásával is, de még a korabeli kritika szerint sem volt túl meggyőző, fellépését túl kimódoltnak és merevnek ítélték meg ehhez a stílushoz. A könyv számba veszi a fővárosi és szegedi jazz- tánc- és beatzenekarok, továbbá az ország más részeiről Hódmezővásárhelyre érkezett előadók fellépéseit, de ami helytörténetileg még érdekesebb, hogy a városban alakult és ott karriert befutó együtteseket is részletesen bemutatja. Közülük kiemelkedik a helyőrség népi zenekara, az Albert-zenekar, valamint a Hegedűs Gábor, Rózsavölgyi Árpád, illetve Rácz Géza által vezetett formációk. Kuriózumnak számít ezenkívül, hogy Hódmezővásárhelyre brit könnyűzenei együttesek is érkeztek koncertezni, ahogy az is, hogy a városban már a „nagy” Piramis népszerűségének berobbanása előtt is létezett egy ugyanilyen nevű együttes, amely feloszlása után a helyi fáma szerint „kölcsönadta” a nevét a náluk később sokkal ismertebbé váló Piramisnak, s ebben a városban sorkatonai szolgálatát töltő Závodi János gitáros játszott kulcsszerepet. Ugyanígy jól cseng a hazai rockberkekben a Nevada együttes neve – Radics Béla is játszott itt –, a kötetből pedig világossá válik, hogy a Csongrád megyei városban is létezett egy ugyanilyen nevű formáció, tőlük teljesen függetlenül. Társadalomtörténeti szempontból fontos adalékul szolgálnak a kiadványban szereplő „galeri-ügyek”, illetve a politikai nyomásgyakorlást jól szemlélteti a beatkorszak végét is jelentő, újra vonalasabbá váló kommunista kultúrpolitika.

A kötetből kirajzolódik az a zenei értelemben sokszínű világ, ami egy alföldi közepes nagyságú városban megvalósult, s amivel a hatalom eleinte a tiltáson és a kontrollon kívül nem tudott mit kezdeni, majd egy részüket szépen lassan domesztikálta a saját politikai rendszerébe. A zenészek közül sokaknak sikerült integrálódnia, és helyi vagy regionális szinten akár hosszú távon is sikeressé tudtak válni, még akkor is, ha sokféle hátráltató körülmény (például a sorkatonaság vagy a médiumok negatív hangvételű cikkei) akaszthatta volna meg karrierjüket. Igaz, hogy országos szinten nem kerültek be a köztudatba, ugyanakkor Sulyok Csaba könyve rávilágít arra, hogy Budapesten kívül is volt (és persze jelenleg is van) zenei élet, még akkor is, ha netán képviselőiről – legalábbis eddig – nem hallottunk. Az pedig különösen biztató a jövőre nézve, hogy egyrészt a lelkes helytörténész remélhetőleg további munkákkal örvendezteti majd meg olvasóit, hiszen 1974-ben lezárta ebben a kötetben a kutatásait, másrészt lesz folytatása más megyékben és városokban is a populáris zenetörténeti kiadványoknak. Ezáltal válhat valóra az a törekvés, hogy egy olyan könnyűzene-történeti térképet vázoljunk fel, amely a közös vonásokon kívül megmutatja az árnyalatbeli különbségeket is az egyes régiók között, származzanak azok akár szociológiai, akár topográfiai okokból.