JEL újság

Tartótisztek

A Kádár-rendszer tartóoszlopai

Csatári Bence2023.08.16

A közbeszédet a rendszerváltás után 33 évvel is izgalomban tartja az „ügynöklisták” kérdése, az, hogy ki volt titkosügynök a Kádár-rendszerben és ezzel hogyan ártott (ha ártott egyáltalán) a kortársainak, akik a jelenlegi társadalom idősebb nemzedékeit, illetve a mostani fiatalok szüleit és nagyszüleit jelentik. Egy-egy új név felröppenése mindig nagy szenzációt jelent, amin hónapokig, sőt akár évekig el lehet csámcsogni, miközben az őket mozgató tartótisztekről – meglehetősen helytelen módon – sokkal kevesebb szó esik. Ezt a hiányosságot pótolja Tabajdi Gábor, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) tudományos kutatójának legújabb, Tartótisztek – A BM III/III. Csoportfőnökség belső történetei című könyve a Jaffa Kiadó gondozásában, a NEB közreműködésével.

A pártállami tartótisztek problematikája egy klasszissal nagyobb fajsúlyú ügy az ügynököknél, hiszen ők voltak azok, akik a Belügyminisztériumban főállásban, nem megfélemlítésből, hanem kommunista meggyőződésből, feltétel nélkül szolgálták ki az állambiztonság operatív tisztjeiként a proletárdiktatúrát, és váltak ezáltal a véres kézzel hatalomra jutott Kádár-rezsim egyik legfontosabb tartóoszlopaivá, kiszolgálóivá egészen a rendszerváltozásig. Tabajdi Gábor kifejezetten a III/III. Csoportfőnökség tartótisztjeire koncentrál, ők voltak azok, akik a belső elhárítást irányították, és ez volt az a részleg a Belügyminisztériumon belül, amely a politikai fordulattal megszűnt létezni, hiszen a polgári demokrácia keretei között ez a fajta tevékenység eleve alkotmányellenes volna, és szembemenne mindenféle politikai és emberi szabadságjoggal. Olyannyira volt törvénytelen mai mércével mérve ennek a szervnek a működése, hogy a széles közvélemény 1990 januárjáig, a Dunagate-botrány kipattanásáig nem is igen tudott a működéséről és létezéséről. A tíz fejezetre osztott kötet mindegyike közérdeklődésre tarthat számot, hiszen ahogy a szerző fogalmaz: „(…) a hivatásos állomány tagjainak azonosítása és a velük kapcsolatos kritikus mennyiségű adat feldolgozása nemcsak a titkosszolgálatok belső történeteit teheti árnyaltabbá, hanem a Kádár-korszak társadalmának viszonyait is érdekes megvilágításba helyezheti.”

A Nevek és fedőnevek című első fejezetből egyebek mellett megtudhatjuk, hogy a Belügyminisztérium III/III. Csoportfőnökségének budapesti központjában 230–250, országos szinten pedig 550–600 tartótiszt dolgozott 1962 (az állambiztonság nagy átszervezésének éve) és 1990 között, akik között a József keresztnevűek voltak a legtöbben, és akik közül igen sokan asszimilációs okokból magyarosították vezetéknevüket, mivel az sem volt túlságosan praktikus az állambiztonság számára, hogy a környezetükhöz képest feltűnő vezetéknevűek legyenek alkalmazottaik. Így lett Zuckerből Zalai, Wiederből Rózsavölgyi, Tublból Tímár vagy Spiegelből Sebestyén. A szerző számba veszi a III/III-as tisztek származástörténetét is, ideértve születési idejüket és helyüket is, amiket diagramon és Magyarország térképén ábrázol, illetve megállapítja, hogy az állomány tagsága politikai, társadalmi, kulturális szempontok alapján – némiképp talán meglepő módon – egyáltalán nem volt egységes. A tisztek mozgalmi múltjára is kitér Tabajdi Gábor, amelyben az illegális kommunista mozgalomban való részvétel mint a ranglétrán való előrelépés egyik záloga szerepelt, de az szemet szúrhat az érdeklődőknek, hogy 1968-ban a belső elhárításnál már csak 17 egykori illegális kommunista dolgozott, 1973-ban – nyilvánvalóan a halálozások miatt – pedig már csak heten éltek közülük. Különösen értékes része a fejezetnek az annak végén szereplő részletes táblázat, amelyben szisztematikusan alegységekre bontva abécérendben megjelennek a tisztek által kiépített hálózati személyek fedőnevei.

A Generációs élmények című fejezet a III/III-as tartótisztek Horthy-korszakbeli nélkülözési élményeiről is szól, arról, hogyan váltak a munkanélküliség és a társadalmi immobilitás – többek között a továbbtanulás nehézségei – egyfajta sérelmükké, és amihez képest persze a kommunizmust ők úgy élték meg, mint a felemelkedésnek számukra egyetlen útját – innentől kezdve valamivel könnyebben érthetjük meg a pártállami rezsimhez fűződő lojalitásukat is, aminek persze nem kellett volna azzal járnia, hogy egy embertelen rendszert szolgáljanak ki – de ez már morálfilozófiai kérdés. Az is kiderül a kötetből, hogy jó néhányan a tartótisztek közül „pettyes múlttal” rendelkeztek, részt vettek a leventemozgalomban, amit életrajzukban igyekeztek bagatellizálni vagy az abból való kimaradásra, illetve az abba való bekapcsolódás erőszakkal történt végrehajtására koncentrálni. Érdekes módon még Rácz Sándor csoportfőnök is magyarázkodásra szorult azt illetően, hogy 1941-ben levente-ifjúvezető-képzésen vett részt, és még rajparancsnoki tisztséget is betöltött itt, amit úgy oldott meg, hogy kidomborította 1944. október 6-i szökését a leventéktől, hangsúlyozva, hogy alig pár héttel később már a kommunista párt helyi szervezésébe kapcsolódott be. Erre szokás azt mondani, hogy amerről a szél fúj… Geréb Sándor csoportfőnök-helyettes is mentegetőzve írta le, hogy a második világháború végén a nyugat felé való menekülés során Komáromnál szökött meg a leventeegységétől.

A szovjetizált világban címmel megírt fejezet arról számol be, hogy a majdani III/III-as tartótisztek sorsa hogyan alakult 1944 és 1956 között, a fenyegetett demokrácia korszakában, majd az azt követő kommunizmus legfeketébb éveiben. Felveti azt az érdekes párhuzamot, hogy míg egyes tagjai a majdani kádári tartótiszti állománynak már ávósként közreműködtek Sztálinváros felépítésében, addig mások közülük ekkor még csak kétkezi munkásként keresték kenyerüket ugyanitt. Történeti szempontból mindenképpen az egyik legizgalmasabb, egyben a leginkább lényegre tapintó része a kötetnek, amikor a politikai rendőrséghez vezető egyéni utak variációit, illetve az ÁVH-s múltjukat boncolgatja, utalva arra a momentumra, hogy sokan közülük a Kádár-rendszerben pontatlanul adták meg életrajzukban még az ÁVH-s szolgálati helyüket is, mivel 1956 után nem tudtak vagy – ami valószínűbb – nem akartak emlékezni pályafutásuk ezen szeletére. A könyv külön fejezetben tárgyalja 1956 szerepét a tartótiszti karrierutakban, amely a korábbi egyéni sorsokban való eltérésekkel szemben ezen a ponton mindenképpen megegyezik, nevezetesen abban, hogy 1956-ot egyformán értékelték és értelmezték utólag a Kádár-rendszerben és egyformán is cselekedtek, lévén, hogy a „munkás-paraszt hatalmat” védték fegyverrel, azaz a felkelők ellen harcoltak. A kötet számos példát hoz fel erre, álljon most itt egy különösen jellemző szöveg, amely már-már heroikus küzdelemmé nemesíti – természetesen a történelmet arcátlanul meghamisítva – a karhatalmisták, és benne Szigetvári Árpád majdani államvédelmi alezredes harcát a forradalmárokkal szemben: „Az ellenforradalom napjaiban fegyverrel a kezében harcolt, több fontos fegyveres akcióban vett részt, ahol az életben maradását a nagyszámú fegyveres ellenforradalmárral szemben leleményessége és bátor helytállása tudta csak biztosítani.” Ezek a szavak önmagukért beszélnek: a galád ellenforradalmárokkal szemben küzdöttek, akár életük kockáztatásával is a jámbor lelkű, hithű kommunista katonák, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy a kommunista rendszert megvédjék a hazaárulóktól – mondhatnánk némi malíciával. 

A másik, szintén rendkívül nagy fontossággal bíró történelmi pillanat a tartótisztek szempontjából is a megtorlások mikéntje volt, ami szintén világosan szerepel a könyvben: a személyi anyagok és az MSZMP-határozatban is rögzített korszakolás alapján 1957 decemberétől helyezték előtérbe a titkos nyomozásokat a nyílt rendőri intézkedésekkel szemben, így ekkorra tehető az egykori ÁVH-sok betagozódása a Kádár-féle állambiztonságba. Ebből következően a forradalmárok kihallgatásában is részt vettek majdani III/III-as állambiztonsági tisztek (róluk egyébként nagyszerű fényképes tabló is található a kötetben), ugyanakkor sokan közülük a megtorlás időszakában még karhatalmistaként szolgáltak. A könyv számos példát hoz erre, de az egyik legabszurdabb Varga József, későbbi kulturális elhárítási alosztályvezető története, aki államvédelmisként 1956. október 30. után egyik ismerősénél bujkált a forradalmárok elől, de úgy tűnik, nem bírta sokáig sem a feszültséget sem a tétlenséget, mert talán a „legjobb védekezés a támadás” alapon november 2-án már az ELTE jogi karán – ahol korábban végzett – csatlakozott a fegyveres egyetemi ifjúsághoz, ahol november 6-án szovjet csapatok vették őrizetbe. Amikor bevitték a Belügyminisztérium központi épületébe, egykori kollégái gondolkodás nélkül visszafogadták, ő pedig mindenféle erkölcsi skrupulus nélkül beállhatott a vallatók közé. Ahogy később a belügyes minősítése írta róla: „hibáját belátva november 6-tól megszakítás nélkül részt vett az ellenforradalmi ügyek vizsgálatában”.

A sort még sokáig lehetne folytatni, ahogy Tabajdi Gábor könyvéből azt is ki lehet emelni, hogy foglalkozik a fentieken túlmenően az állambiztonsági karriertörténetekkel, az elhárító munkahelyekkel, külön fejezetet szán a konkrét ügyek, akciók egyikére-másikára, bemutatja a kollektívát, illetve a magánviszonyokra és az operatív tiszti állomány mindennapjaira is kitér. A történelem iránt mélyebben érdeklődők számára nagyon ajánlott könyv, amely a magyar kommunizmustörténet eddig kevéssé ismert kulisszái mögé enged bepillantást, és bátran kijelenthetjük, hogy a kádári titkosszolgálatok egyik leglényegesebb elemével foglalkozik. Már csak azért is, mert ahogy a szerző fogalmaz a III/III-as Csoportfőnökségről: „Napjainkra már jobban látható, hogy a magyar társadalom bomlasztása, a személyes és közösségi kapcsolatok manipulálása lett történeteik legtovább tartó következménye.”

Tabajdi Gábor: Tartótisztek – A BM III/III. Csoportfőnökség belső történetei. Jaffa Kiadó és Kereskedelmi Kft., 2023

Fotók forrása: fortepan/BM Filmstúdió

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

A semmiből érkezett nemzeti hős

A futball Európa-bajnokság június 14-én veszi kezdetét. A tornára kijutott magyar csapat Svájc ellen lép először pályára június 15-én. A magyar részvételt nagyban köszönhető Marco Rossi szövetségi kapitánynak, akiről nemrég egy kötet jelent meg.

A remény zarándokainak – még a jubileumi szentév előtt

A történet egy délközép-franciaországi meseszerű falucskában kezdődik. A kicsiny falu neve Saint-Simon, Aurillac város határától mintegy öt kilométerre. Ennek plébániája őrzi azt a magyar emlékhelyet, amely baráti kapcsot jelenthetne a magyar és a francia katolikusok között.

Három az egyben

Az általunk valóságos Istennek és valóságos embernek vallott Jézus Krisztus végső soron urunk, barátunk, testvérünk, örököstársunk, ítélő bíránk… Hogyan lehet ez mind igaz? Nem tudjuk, és mégis valljuk, hogy igaz.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!