Templom és kereszt az Óriás-tetőn

A Csíkbánkfalva feletti Óriás-tetőre, az 1944 augusztus végi harcok egyik színhelyére igyekeztünk éppen, amikor megállított bennünket a falu impozáns, erődfallal kerített temploma. Pontosabban nem is csak a bánkfalviaké ez az istenháza, hiszen Szent Györgynek szentelték, a szomszéd falut pedig éppen Csíkszentgyörgynek nevezik.

Bizony két, szinte egybeépült, színmagyar és katolikus falu osztozik a plébániatemplomon. Érdekes, közülük az utóbbi szerepel csak abban a bizonyos, 1332-es pápai tizedjegyzékben, Bánkfalva későbbi alapítású. Helytörténeti munkák arról írnak, hogy a hegyekből leköltöző csángók vetették meg itt először a lábukat. Az biztos, hogy igencsak vallásos nép lakja a két falut, a nagytemplom mellett több kápolnát is fölkereshetünk a határban. Aztán maga a plébániatemplom is mutatja a méreteivel, hogy bizony mindig nagy volt itt a nyáj, kellett hát a hely, hogy a vasárnapi misére beférjenek az emberek.

Ottjártunkkor éppen a szokásos, szombati takarítás zajlott, így nyugodtan nézelődhettünk az 1336-ban, Károly Róbert uralkodása alatt már álló épületben. Amelynek megint csak a gyönyörű, hálóboltozatos szentélye, csúcsíves ablakai és diadalíve őrizte meg az internacionális gótikát. A festettkazettás mennyezetű templomhajó egy, a II. Rákóczi György fejedelemsége ellen indított tatár büntetőhadjárat következtében pusztult el, ezután épült meg a most is látható dongaboltozat. A tatárok amúgy 1717-ben támadtak rá utoljára Erdélyre, azután nyugodt idők jöttek, 1821-re már olyan szépen gyarapodott a közösség, hogy oldalhajót kellett ragasztani a templomhoz.

Ekkor épült át mai formájára a bádoggal fedett templomtorony is, amelynek lőrésszerű, keskeny ablakai a korábbi korokat idézik. Ha jól megnézzük ezeket, hát hasonlítanak némileg a szász erődtemplomok falaiba beépített, kőből kifaragott szuroköntőkhöz. A főoltár természetesen már barokk, 1796-ra datálják, fából faragott, festett szobrai, azok sajátos arányrendszere hasonlít a más, környékbeli templomokban lévőkhöz. (Többek között a menasági, szintén gótikus szentélyű, barokkosan berendezett istenházában találhatóak hasonló fafaragások.)

A bánkfalvi templomot körülölelő, szabálytalan kör alakú, védekezésre alkalmas szilárdságú és magasságú, lőrésekkel ellátott kőfal a 17., Erdélyre zavaros időket hozó században épülhetett. Erre utal a keleti oldalon a falba helyezett, vésett feliratú kőlap is, amelyen az 1673-as dátum szerepel a „VaFicCK” rövidítés mellett. A körfal bejáratának, egy még talán inkább gótikus stílusban épült, négy fiatornyos kapuháznak a befejezését a leírások már valamiért a 19. századra teszik. Áthaladva rajta, jobbkézről egyből a félköríves záródású, barokkos Rózsafűzér-kápolnát találjuk, mellette, a falba építve ott láthatjuk Keresztes Sándor (1924–1945) honvéd fényképes emléktábláját.

Ami azért is érdekes, mert 1945-ben itt már nem voltak harcok. A másodszori román átállás (először 1916 augusztusában támadtak szövetségesként orvul Erdélyre) után a szorosokon át benyomuló orosz páncélosokat és gyalogságot a visszavonuló német kötelékek mellett leginkább a II. bécsi döntés után újra életre hívott székely határőrség igyekezett megállítani. 1944. augusztus 24-én, egy nappal a román átállás után jelentek meg az első orosz katonák az ezeréves határokon. Augusztus 26-án már orosz páncélos ékek támadták az Ojtozi-szorosban és az Úz völgyében korábban felhúzott magyar erődöket. A védők pedig szó szerint az utolsó töltényig harcoltak, a végén már a ködgránátokat is kilőtték a páncélosokra, de elképesztő volt a túlerő, vissza kellett vonulniuk. Augusztus 27-ére az oroszok eljutottak az Úz és a Csobányos patakok találkozásához épült Aklos csárdáig, ahol a Szászrégenből felszállt Ju-87-es „Stukák” állították meg a T-34-eseket. Kemény gyalogsági küzdelem is zajlott közben, de a géppisztolyokkal felszerelt orosz rohamozóknak első világháborús puskákkal és fejenként 40 lőszerrel nem sokáig lehetett ellenállni.

Ezért is indultunk aztán a templom megtekintése után a Szentegyház Pataka utcán haladva terepjárónkkal neki a hegyeknek, hogy megnézzük az 1299 méteres Óriás-tetőn zajló küzdelem helyszíneit is. Itt, a hegygerincen futottak végig a székelyudvarhelyi 34. határvadász zászlóalj, és a sepsiszentgyörgyi 12. székely határőr zászlóalj lövészárkai, amelyeknek a nyomai a mai napig látszanak. 1944. augusztus 28-ra már az ezeréves határ egész vonalában dörögtek a fegyverek, de az elképesztő túlerő gyorsan felőrölte az ellenállást. Szeptember elején az oroszok a Kászonok elfoglalása után lejutottak a Csíki-medencébe is, ezután megkezdődött Székelyföld kiürítése.
2024 augusztusának végén, a harcok 80. évfordulóján aztán az egykori határőrök leszármazottai 2,5 méteres, faragott tölgyfa keresztet állítottak az Óriás-tetőre, a hadtörténészek által beazonosított, itt elesett 31 hős emlékére. Sass Attila, csíkkozmási asztalos faragta a mementót, az ő keze munkáját dicséri az egyszerű felirat (A hazáért 1944) és kereszt visszafogott díszítése is.