Teret adnak az egyház női arcának

A Talita.hu internetes keresztény női magazin Kóczián Mária és Kölnei Lívia katolikus értelmiségi nők, családanyák lelki gyermeke, ahogy ők mondják. Miért nincsenek tabutémák az ökumenikus orgánumban? Milyen helyzetben vannak ma a keresztény nők Magyarországon? Erről beszélgettünk a nonprofit honlap két szerkesztőjével.

– 2011-ben, amikor elhatározták, hogy létrehozzák ezt a lapot, mi indította erre Önöket? A honlapon úgy fogalmaznak, hogy először csak blogot akartak írni, de aztán jóval nagyobb vállalkozássá nőtte ki magát a kezdeményezés.

K. L: Hiányzott egy olyan keresztény internetes felület, amely egyszerre személyes, ugyanakkor törekszik az objektivitásra, ezért úgy gondoltuk, hogy megteremtjük. Hivatalos egyházi orgánumok vannak és voltak akkor is, de merevek, túlságosan hírszerűek voltak, nem volt nagyon lehetőség a szubjektív megnyilatkozásokra, nem voltak igazán emberközeliek. Célunk az volt, hogy a blog műfaját ötvözzük a magazinéval. Nem vagyunk tehát semmiképp sem híroldal, de néha reagálunk hírekre, amelyek a világnézetünk vagy habitusunk szempontjából fontosak. Tulajdonképpen lelki gyermekünk a Talita.

K. M: Gyakorlatilag azzal az óriási lehetőséggel akartunk jól élni, hogy az interneten szabadon lehet gondolatokat közölni. Azért döntöttünk a blog helyett az internetes újság mellett, mert akkoriban még úgy tűnt, hogy nagyobb a kapacitásunk, és hogy még több embert magunk köré tudunk venni. Ám mivel pénz nélkül csináljuk mindezt, nem tudunk eltartani egy komplett szerkesztőséget, tehát akik csak pénzkereső formában vállalták volna a közreműködést, azok kihátráltak vagy csak csökkentett kapacitással tudnak írni. Ebben a formában a lap a kettőnk fizetés nélküli félállása, és van még egy kedves szerkesztőségi munkatársunk, segítőnk, Antalffy Yvette.

– Hiányzott egy személyes hangvételű keresztény honlap, de ezen belül is a női olvasókhoz szól leginkább a Talita. Miért fókuszáltak kifejezetten a női témákra?

K. M: A nőiség azért is lényeges számunkra, mert úgy érezzük, hogy az egyházakban a nők valamilyen formában háttérben vannak. Mindennek történelmi okai vannak, és nem is volt szokás a huszadik századig, hogy a nők felemeljék a hangjukat. Ezért kiemelt jelentőségűek honlapunkon a közéleti témák, de szerephez jutnak a hagyományosabb női témák is: van Főzünk rovatunk, vagy a gyermeknevelésről is írunk. De a legfőbb, kiinduló gondolatunk az, hogy a keresztény nőknek is közéleti szerepet kell vállalniuk, az ő elképzeléseiknek, véleményeiknek is meg kell jelenniük valamiképpen a társadalmi közbeszédben. Annak ellenére azonban, hogy a női témák kiemeltek nálunk, és hogy mi, a szerkesztők nők vagyunk, a munkatársaink nagy része férfi.

K. L: A Talita arculatában a női szempont természetes módon is belép, hiszen a háttér-szerepet szeretnénk kompenzálni azzal, hogy cenzúra nélkül írunk, egyfajta lelkiismereti szabadsággal. Fontos kiindulási alap még az egyházfelfogásunk, hogy milyennek látjuk a kereszténységet: elkötelezett katolikusok vagyunk ugyanis mind a ketten, de ha az „egyház” szót halljuk, az számunkra nem csak a katolikus egyházat jelenti, hiszen az csak egy része Krisztus megváltott népének. Éppen ezért nem akartuk, hogy csak katolikus női lap legyen a Talita, hanem keresztény, ökumenikus szellemiségű oldalt képzeltünk el, így más történelmi egyházakból, de a szabadkeresztény gyülekezetekből is több szerzőnk van. A felekezetköziségünk miatt kicsit mostohagyereknek is érezzük magunkat, és ez megnyilvánul a pályázati lehetőségeinkben is.

– Törekednek ennek megfelelően bemutatni, hogy az egyház valóban hierarchia, szervezet is, de ugyanakkor sokkal több ennél?

K. M: Azon túl, hogy a jezsuiták támogatnak minket azzal, hogy helyet kapunk a Párbeszéd Házában, és rendezvényeink, megnyilatkozási lehetőségeink lehetnek náluk, más hivatalos kapcsolatban nem vagyunk az egyházzal. Valójában a létezésünk már magában azt mutatja, hogy van a hierarchián kívül is egyház.

K. L: A visszajelzések megerősítenek, hogy szükség van egy hangra, amely megmutatja az egyház emberi arcát is. Mivel ez az emberi arc sokszor gyarló, bemutatása együtt jár ennek felfedésével is, de ugyanakkor egy percre sem veszítjük szem elől azt, ami mindebben szép, ami jézusi, mert arra még inkább szeretnénk rávilágítani. Sokszor éles kritika is megnyilvánul abban, hogy az egyház emberi arcát felvállaljuk, akár a felekezeteket alkotó emberek gyarlóságait is bemutatjuk. Mindezzel az a szándékunk, hogy támaszt adjunk azoknak az embereknek, akikben erős a kritikai hang, de korábban nem volt terük ezek megfogalmazására. Sajnos érezhető egy olyan mentalitás, amely a szőnyeg alá söpörné e problémákat, mintha az által, hogy valamiről nem beszélünk, az már nem is létezne.

Ezzel párhuzamosan viszont rengeteg cikkünk az életnek a csodálatos teremtettségéről szól, arról, hogy milyen varázslatos a világunk, vagy hogy az egyházban is – a hierarchia tagjai és az egyszerű hívek között is – csodálatos emberek, egyéniségek vannak, akiket érdemes követni, akikre érdemes figyelmet fordítani.

– Jól értem, hogy a már említett szabadság a témák szintjén is megjelenik? Vannak egyáltalán tabutémák a Talitánál?

K. M: Úgy látom, hogy a nő eleve tabutéma az egyházban. Írtunk is erről már többször abban a kontextusban, hogy a testiségnek a rossz értelmezése miatt évszázadokig, évezredekig a női téma ilyen visszaszorított helyzetben volt. Másrészt viszont az elmúlt évszázadban teljesen megváltozott a nők társadalmi szerepe, más helyet foglalnak el a társadalomban, és ezáltal az egyházban is máshová kell, hogy kerüljenek. Nagy példaképünknek tartjuk Slachta Margitot, aki 95 éve lépett fel a magyar nemzetgyűlésben az első női képviselőként. Akkoriban, az általános katolikus ébredés közepette, még természetesnek tűnt, hogy a nők a társadalom és a politika színpadán is megjelentek. Manapság, úgy érzem, ez újra tabutémának számít. Slachta Margit egy igazi underground személyiség a mi szempontunkból, aki szerzetes nővérként – előbb a Szociális Missziótársulat tagjaként, majd szociális testvérként – politizált. Szerintünk most is nagyobb szerepe kellene, hogy legyen a nőknek nemcsak a társadalomban, politikában, hanem a magánéletben is. Női oldalról nagyon sok mindent meg lehet közelíteni úgy, hogy az segítő és békességet teremtő – például a családon belül –, azzal, hogy a kommunikációt keresi. Sokszor írtunk már például a családon belüli erőszakról, ez a téma az egyházban nagyon ritkán jelenik meg. Talán pontosan amiatt, mert a család a legfontosabb érték, és úgy érzik, ha az ott fellépő esetleges erőszakról szó esik, akkor ez a család értékét kérdőjelezi meg. Holott ez a családnak egy betegsége – nem természetes velejárója –, emiatt valamit kezdeni kell vele, már csak azért is, mert keresztény családokban is előfordul. Foglalkozni kell e témával is, de nem a férfiak ellenében. Mi, akik keresztény feministának tartjuk magunkat, a gondolkodást, cselekvést mindig a férfival „összeölelkezve” képzeljük el, vele együtt mindent, egyetértésben, egyenrangúan és egyenlőségben.

Célunk emellett a szexualitásról is őszintén írni, nemcsak a pápai enciklikák és ajánlások, a test teológiája vagy egyéb teológiai megközelítések kapcsán, hanem a világunk kontextusában. Túl vagyunk egy szexuális forradalmon, ez az egyházban is látszik, az egyház is profitálhat belőle. Hogy ez megtörtént, csak részben az ördögtől való dolog; hiszen megadja a lehetőséget arra, hogy az egyház is kimondja: a házaspár férfi és nő tagja közti kapcsolatban a szexualitás is fontos terület.

K. L: A tabutémák hasonlítanak az eltitkolt betegséghez: ha azt gondoljuk, hogy – takargatva és nem beszélve róla – egészségesebbnek fogunk kinézni, tévedünk, mert hosszabb távon ez nagyon megbosszulja magát. Kötelességünknek is érezzük, hogy azokról a témákról is beszéljünk, amelyek a hivatalos orgánumokba nem férnek vagy férhetnek bele. Mindig nagy levegőt veszünk mi is, mert a mi lelkiismeretünket is nyomják ezek a témák. A legutóbbi tabutéma, amit feldolgoztunk, a természetes családtervezés volt, mert azt láttuk, hogy ég és föld távolságra vannak egymástól a pápai megnyilatkozások és a hivatalos egyházi tanítás, illetve a hitüket megélő katolikusok gyakorlata. Döbbenetes, hogy az a természetes családtervezési módszer, amelyet az utóbbi évtizedekben már megengedhetőnek tart a katolikus egyház hivatalos tanítása, nem is alkalmazható és nem is érhető el minden ember számára. A hétköznapi ember nem tud mit kezdeni vele, aztán a nagy többség félresöpri a tanítást, nem foglalkozik vele; a kisebbségnek viszont iszonyatosan nagy lelkiismeret-furdalása van, állandó gyónási problémát jelent számára, hogy nem tudja ennek megfelelően élni családi életét. Hihetetlenül olvasott cikk lett az, amelyikben az aggályainkat összesűrítve megfogalmaztuk, hogy mit találunk problémának ezzel a családtervezési módszerrel kapcsolatban, amivel egyfajta tisztaságeszménynek kellene megfelelnünk, miközben az, hogy tartózkodni kell a szexuális aktustól, ellentmond a házasságnak. Arról sem feledkezhetünk el ugyanakkor, milyen óriási társadalmi elvárásnak kell megfelelnie egy-egy keresztény családnak: nem elég az, hogy olykor sok gyereket nevelünk, hanem olyan „minőségi” gyerekeket kellene nevelnünk, akikkel megmutatjuk, hogy ez a családforma jól működik, s ezzel együtt anyagilag sem mehetünk tönkre.

K. M: Nagyon gyakran azzal az elvárással tekintenek az egyházi hierarchiából a hívekre, hogy azok – miután megszületnek, megkeresztelik őket, hittanoktatáson vesznek részt –, mire felnőttek lesznek, addigra szentekké válnak, s így be tudnak mindent tartani úgy, ahogy le van írva a katekizmusban. Közel húszéves házasság után már sok mindent tudok – a szexualitás területén is –, hogy mit miért teszek, de ugyanezt elvárni egy huszonéves, párválasztásban benne levő fiataltól, amikor még egy egészen másfajta ösztönvilág mozog benne, nem reális. Ismerni kellene a valóságos embert, és az ő számára is elérhetően kellene megfogalmazni a jézusi ideált.

Úgy gondoljuk, hogy a szív jócskán hiányzik az egyházból. Nagyon egyetértek tehát Ferenc pápával, aki a szív reformját akarja véghezvinni. Ezzel kapcsolatban az is egy elhallgatott téma, hogy hogyan lehetünk irgalmasok, nemcsak a többi emberrel, hanem magunkkal szemben is.

K. L: A nagy elvárások mellett ugyanakkor sajnálatosan jellemző az is, hogy a felekezetek vezetői gyermekként kezelik a híveket, és néhányan jól is érzik magukat egy szigorú és precíz szabályrendszerben, mert az vélt biztonságot ad, és a saját hit átélésétől is mentesít, pedig elsősorban a helyes jézusi, saját lelkiismeret kialakítására és az ennek való megfelelésre lenne jó ösztönöznie.

K. M: Tabutéma aztán valamilyen formában az istenképekről való diskurzus is. Sokan az Istent valahol távol, magasan élő uralkodóként vagy varázslóként képzelik el, akitől kérünk, aki előtt fejet hajtunk, és őtőle várjuk, hogy cselekedjen, hogy a mi életünkben valami változás legyen. Igaz, hogy valamilyen formában mindent Isten tesz, de nagyon sok dolgot a Szentlélek sugallatán át, rajtunk keresztül. Az a tapasztalatunk, hogy a kontemplatív és más személyes imák témájának megjelenése még mindig nagy ellenállást vált ki.

A korábban már említett sebzett egyház- és istenkép nagyon erősen megjelenik a szabadkeresztényeknél és az egyházat elhagyóknál is. Általában az intézménnyel nem tudnak mit kezdeni, amiben mind az embereknek, mind az egyház vezetőinek megvan a maga szerepe. Ez nagy türelemre és elfogadásra int minket.

– Tabutémák a világi sajtóban sincsenek, hogyan lehet ezektől mentesen mégis keresztény módon újságot írni?

K. M: Más hangnemben nyilatkozunk meg, nem engedjük meg magunknak azt a nyegle, nagyon szabados, bántó hangvételt, ami ott sokszor megjelenik. Ha kritizálunk valakit, azt soha nem sárba tiporni szeretnénk, csupán vitatkozunk a gondolataival. A médiában sajnos gyakran az az alap, hogy a másik személyét beledöngölik a földbe, hogy ha lehet, legközelebb ne írjon velük ellentétes véleményt.

Szeretünk mindent Isten jelenlétében megélni reggeltől estig, estétől reggelig. Remélem, látszik, hogy ilyen hétköznapi keresztények vagyunk akár a filmkritikákban, könyvismertetésekben vagy az ökológiai témák feldolgozásában is. Kaptunk olyan kedves elismerést is, hogy ezen az oldalon még a recepteket is annyira más olvasni!

Szeretnénk megmutatni, hogy a kereszténység egy lehetséges életforma, mert akik elidegenedtek az egyháztól, azok úgy gondolják, hogy élhetetlen dolog. Fontosnak tartjuk a párbeszédet azokkal, akik nem úgy gondolkodnak, mint mi: aki velünk szóba áll, azzal mi is szóba állunk.

– Az online felületről kilépnek valamilyen formában?

K. L: A Párbeszéd Házában vannak rendezvényeink, amelyeken tabutémákról beszélünk leginkább. Létrehoztuk a keresztény újságírók és bloggerek találkozóját, immár a negyediket tervezzük. Szeretnénk összegyűjteni a civil szférából felekezettől függetlenül azokat az embereket, akik pozitívan és szépen képviselik a kereszténységet a hétköznapokban, s az internetes naplójukban erről tanúságot tesznek. Levelezőlistánk is van és Facebook-oldalunk Underground Keresztény Bloggerek néven.

– Kik olvassák a Talitát?

K. M: 26 és 40 közötti nők olvasnak minket a legtöbben, többnyire a fővárosból. Napi öt-hatszáz körül van átlagosan a felhasználók száma, a Facebookon pedig 2500 körül van a követőink száma.

– Az egyházban a nők némileg háttérben vannak, a társadalomban pedig általában a keresztények, úgyhogy a keresztény nők talán duplán is háttérben vannak. Önök személy szerint mit tudnak tenni ez ellen?

K. L: Szoktam is mondani, hogy halmozottan hátrányos helyzetben vagyunk. Társadalmilag úgy élem ezt meg, hogy mind keresztényként, mind nőként próbálom a legjobbat adni magamból. Nőként nagyon határozottan kiállunk azért, hogy a nők vegyenek részt a közéletben is, érvényesítsék például az anyaság igényeit a társadalomban, mert bármennyire is jóindulatúak a férfiak, ők nem tudják képviselni a nők igényeit, mert nem élik meg. Keresztényként pedig a példamutatást tartom elsőrendűnek. Nem harsogom a hitem, de ha védenem kell az értékeket keresztényként, akkor megteszem. A véleményformálás terén van egy kívülről ránk erőltetett határ, ami ma is létezik, ezt segít áttörni a Talita. Látni kell, hogy a kereszténységet nagyon nagy mértékben a nők adják tovább immár évezredek óta, elég, ha a vidékre tekintünk, ahol gyakorlatilag a nők nélkül meghalna a kereszténység.

– Az lenne a céljuk, hogy gondolkodásra bírják a keresztény nőket, hogy átgondolt és tudatos legyen a hitük?

K. L: Erre és a kiegyensúlyozottságra törekszünk, hiszen nem kritikai lap vagyunk, ugyanakkor nem is egy idealista magazin. Volt például egy sorozatunk a sikeres házasságokról, ahol a házaspár férfi tagja mesélte el, hogy miért élnek ők már együtt jól húsz, huszonöt éve vagy még hosszabb ideje; ugyanakkor mellétettünk egy rövidebb sorozatot a sikertelen házasságokról: megpróbáltuk őszinte vallomásokban bemutatni a megcsalás pszichológiáját. Ez a kettő ugyanis együtt adja ki az ember arculatát, de azért nagyobb hangsúlyt tettünk a pozitív példákra, mivel bizakodó, keresztény emberek vagyunk, akik úgy gondoljuk, hogy a világban a jó fog győzni, sőt győzött is, csak még mi bukdácsolunk mellette.

Agonás Szonja