JEL újság

Titkosügynökök a Balaton körül

Csatári Bence2024.01.15

Igazi paradicsomot jelentett a magyar Riviéra a kádári állambiztonság számára, az ügynökök csak úgy hemzsegtek a Balaton körül – ez derül ki Béresi Ákos történész közelmúltban megjelent A gyanú árnyékában című könyvéből. A szerző igazi mélyfúrásokat végzett, mikrotörténeti szintre emelve az emberi sorsokat, amelyek mindmáig az utókor, a ma emberének okulására szolgálnak. Sokszor csak kapaszkodunk a karfába izgalmunkban, annyira lebilincselőek és nem egyszer drámaiak a történetek.

Az ember, ha kezébe veszi a kötetet, azt gondolhatná, hogy a Kocsis Kiadó valamiféle könnyed krimit kínál olvasásra az érdeklődőknek, de miután belelapoztunk, láthatjuk, hogy a nemrégiben szüleink, nagyszüleink által átélt rögvalóság akadt a kezünkbe. Az állambiztonság ugyanis bárkire kivetette a hálóját, aki a látókörébe akadt, és bizony szinte mindenből tudott ügyet csinálni. Nem történt ez másként a könyvben szereplő S. E-vel sem (aki valószínűleg nem vállalta saját teljes nevét, ezért kerülhetett mindössze a monogramja vagy egy kitalált névrövidítés a kötetbe), aki agrár- és vegyészmérnökként Felsőörsön vallási csoportosulást szervezett maga köré. Az eredetileg evangélikus vallású hívő az állambiztonsági jelentés szerint 1951-től a Peremartoni Ipari Robbanóanyag Gyárban dolgozott egészen 1972-ig, ahol a pártállam olvasatában vallási propagandába kezdett, ám ezt az igazgatóság szóvá tette neki, s ennek hatására felhagyott ezzel a tevékenységével. A kötet nem utal arra, hogy mindezt az ÁVH nyomására tették volna, így valószínűsíthetjük, hogy a gyár főnökei maguktól tudták, mit kell tenniük ilyen esetekben – de persze teljességgel nem zárhatjuk ki azt sem, hogy a renitens munkavállalót még az igazgatóság is felsőbb nyomásra térítette el vallásos meggyőződésének hirdetésétől. 

Mindenesetre annyi tudható, hogy ezután S. E. nem kereste magának a bajt, és a munkahelyétől távolabb, Felsőörsön, a saját házában hívott össze mások mellett a történelmi egyházakból valamilyen oknál fogva eltanácsolt papokat, és különböző összejöveteleket szervezett. Javarészt azonban kisegyházakból, szektákból verbuválódott a közössége, s ezzel már kivívta az állambiztonság figyelmét, 1957-től folyamatosan jelentettek róla. Még azt is feljegyezték, hogy csodálatos gyógyulásokról beszéltek az összejöveteleik kapcsán, amikor is nyaranta egyhetes turnusváltásokban mintegy ötven fő fordult meg otthonukban.

Nem kellett ahhoz különösebben nagy fantázia, hogy ezt a tevékenységet az egyébként is antiklerikális pártállam ne nézze sokáig tétlenül, a kötet leírása szerint 1958-ban pedig le is csaptak, nyílt nyomozás keretében, rajtaütésszerűen szétzavarták a keresztény közösséget, házkutatást tartottak, a házigazdától pedig elkobozták az NSZK-ból származó vallási brosúrákat. S. E. figyelmeztetésben részesült, de ennyivel megúszta, mert nagy realitásérzékről téve tanúbizonyságot mintegy varázsütésre felhagyott a vallási szervező munkával – legalábbis átmenetileg. Mindeközben az akkor még illegálisan működő pünkösdi egyházhoz, a Szabadkeresztény Gyülekezethez, valamint az NSZK-ból elterjedő Késői Eső elnevezésű mozgalomhoz is csatlakozott (valószínűsíthetően a razzia során is ez utóbbi közösség iratait vették el a rendőrök), és hogy valami legális is legyen a vallási orientációjában, belépett Berhidán az Evangéliumi Keresztények Gyülekezetébe. 

Ezalatt idegenforgalommal is foglalkozott, először az IBUSZ-on keresztül szeretett volna szobákat kiadni, de miután elutasították, mondván, hogy háza túl messze van a Balaton-parttól és Berhida központjától egyaránt, így engedélyt kapott arra, hogy legálisan magánúton adja bérbe otthonának egy részét. Itt is beszüremkedett azonban a vallási szál, mert vendégeinek túlnyomó többsége gyülekezeti kapcsolatokon keresztül jött össze, egyrészt az NDK-ból, másrészt a Vasfüggönyön túlról, ami immáron duplán csípte az állambiztonság szemét. Mindenesetre legalább a nyugatnémet–keletnémet találkozók szervezésének vádját nem tudták ráhúzni, mert ilyet nem is végzett.

1976-ban azonban operatív dossziét nyitottak személyére, ami egyértelmű szintlépést jelentett az állambiztonság figyelme szempontjából. Ennek megfelelően az egyik jelentés még a nála fellelhető vallásos tárgyú könyveket is számba vette. Mindezzel együtt nem lehetett S. E-ről pontos információkat szerezni, mert bár nagy volt a forgalom nála, a társaság túlnyomó többsége rendszerellenes elemekből tevődött ki – állapítja meg Béresi Ákos, aki azt is tisztázza, hogy ebben az esetben is a pártállam legfontosabb célja a bomlasztás volt, ami nem mehetett másként, mint a társaság tagjai közötti feszültség felkeltésével. Ahogy a szerző fogalmaz, az állambiztonság „nem szemből támadott”, hanem a turisztikai tevékenysége kapcsán szerette volna felelősségre vonni, ám először hiába hívták be a veszprémi rendőr-főkapitányságra, nem találtak rajta fogást, így rövidesen hazaengedték. 

Másodszor azonban már gyanúsítottként hallgatták ki – ebben szerepe volt annak is, hogy a kvázi házvezetőnőként is funkcionáló szomszédját sikerült beszervezni, aki felhívta a kádári titkosrendőrség figyelmét, hogy nyugati útra készülnek feleségével, és ezzel összefüggésben a vámellenőrzés elkerülésén törik a fejüket –, egyrészt az idegenforgalmi tevékenysége során ejtett hibák alapján, másrészt orra alá dörgölve illegális vallásosságát. Ekkor még újra hazaengedték, de aztán következett a lebukás: ötzsáknyi (!) vallásos iratanyag került a posta tévedése nyomán rossz címre, ahonnan azokat egyből az Állami Egyházügyi Hivatalhoz (ÁEH) továbbították. 

Az egyik ügynök jelentéséből az is kiderül, hogy az ÁEH véget szeretett volna vetni a különböző illegális kisegyházak működésének, és ebben az állambiztonság segítségét kérték. Kérésük kapóra jött, S. E. innentől kezdve nem érezhette magát biztonságban, bár ettől függetlenül továbbra is bátran megélte hitét. Időközben a fővárosban is vállalt munkát, fűtőként helyezkedett el, és az emiatt bérelt lakást bepoloskázták. Még a málnaszedéséről is született belügyi jelentés, amiből látszik, hogy S. E-t nagyon el akarták kapni. Hiába azonban a nagy igyekezet, végül kudarcot vallottak Kádár besúgói és operatív tisztjei, dolgavégezetlenül kellett lezárniuk az aktáját. Nagyon találóan jegyzi meg a szerző, hogy „Végső soron azonban ugyanúgy a hiábavalóság érzete fogja el az embert, mint az állambiztonság összes hasonló ügye esetében: hatalmas erőfeszítéseket tettek, sőt komoly pénzeket adtak ki egy gyakorlatilag tökéletesen értéktelen eredményért.” Hozzátehetjük: Hála az Istennek.

Béresi Ákos kötete jó néhány esettanulmányt tartalmaz, ezek közül a Pajtás hajó 1954-es tragédiája kifejezetten megrázó erővel szerepel a könyvben, ahol az emberi érzelmek is szerepet kapnak. A visszaemlékezőkkel készített interjúkat is beépítve tanulmányába, kirajzolódik egy szörnyű katasztrófa körvonala, egyebek mellett az, hogy mintegy 220 embert zsúfoltak össze szabályellenesen a 185 főt befogadni képes hajóra, ami már ettől függetlenül sem volt kifogástalan állapotban. Volt, aki romantikus regényeket megszégyenítő bátorsággal küzdött az életéért, mások, főleg az akkor éppen vitorlás versenyen részt vevő sportolók tucatjával mentették a lelkeket, akik közül sajnálatos módon huszonhárman így is a hullámsírban lelték halálukat. Még olyan vitorlázó is akadt, aki hiába mentette meg több ember életét, 1990-ig a pártállami rendszertől való félelmében, utána pedig minden bizonnyal szerénységből egészen 2022-ig (!) magában tartotta a történetét, amit végül csak a kötet szerzőjének mesélt el. 
Azt is megtudhatjuk, hogy valakinek az édesanyja úgy halt meg, hogy közben fogta a lánya karját, de olyan erősen, hogy az ebből származó kék foltok még évekig (!) megmaradtak a kezén. A tragédiát túlélve az osztálykiránduláson lévő diákok közül szinte mindenki sírógörcsöt kapott, volt, aki félrebeszélt, és még Szekszárdra való hazatértük után is nagyon tapintatosan bántak velük a tanáraik, sőt van, aki úgy emlékezik, hogy még a következő évi érettségin is elnézőek voltak velük. A pedagógusok közül néhányan a tragédia tanévének a végén már nem is tartottak nekik órákat, mivel ekkor már csak két hét volt vissza az iskolaidőből. 

Nem lehet elmenni szó nélkül amellett a szőke copfos kislány mellett sem, akit apukája dobott maga előtt a vízbe a feldőlő hajóról, hogy aztán azonnal utánaugorjon és kiússzon vele a partra. Nem volt ez olyan egyszerű, mint ahogy ezt most leírjuk, mert mindeközben egy úszni képtelen ember is rájuk csimpaszkodott, amit azonban a szülő megakadályozott, és – bármilyen szörnyű ezt kimondani – sorsára hagyta az illetőt. A szőke copfos kislány azonban még ma is köztünk van, és Balatonfüreden él. 
Akadt olyan is, aki a partról vetette bele magát a vízbe, hogy segítsen a fuldoklóknak: egy fiatalember, aki menyasszonyával éppen arra sétált, először egy óvodás kislányt, majd egy idősebb hölgyet mentett meg a szinte biztos haláltól, azonban harmadszorra már nem járt sikerrel, minden bizonnyal egy kapálózó ember húzta magával a mélybe. Az apokaliptikus jelenetek során a visszaemlékezések szerint sokan felkészültek a halálra, a sikolyok vegyültek a halálhörgésekkel. A halottak között volt egy kiskatona is, aki indulás előtt még mit sem sejtve vidáman szájharmonikázott, de a baleset annyira váratlanul érte, hogy a csizma és a vattamellény rajta maradt, amik ólomsúlyként húzták le őt a mélybe. 

Semmi nincs véletlenül a világon. Ez ekkor is bebizonyosodott, ugyanis éppen Balatonfüreden, az eset helyszínén vendégeskedett hivatalos látogatáson Bebrits Lajos közlekedési miniszter, aki miután értesült az óriási botrányt kavaró drámáról, félóránként hívogatta telefonon a beosztottjait, miközben olyan cifrán káromkodott, hogy azt senki nem rakta zsebre. A Rákosi-korszak viszonyainak megfelelően az ÁVH azonnal kivonult a balatonfüredi strandra, és gyors tömegoszlatásba kezdett. A belügyi módszertani eljárások előírásainak megfelelően a kíváncsiskodó turisták, illetve a gyerekek hozzátartozóinak fényképezőgépeiből szempillantás alatt kivették a filmet, előírva a bámészkodóknak, hogy erről soha, senkinek nem beszélhetnek.

A történész tollából még sok izgalmas történet kerekedik ki a Balatonról, arról a helyről, amelyről a kortársak még csak nem is gondolták volna, hogy ennyire vonzza az állambiztonság embereit. A kötet szerzőjének erénye, hogy rendkívül jó arányérzékkel fésülte össze a visszaemlékezők és a titkosszolgálati akták információit, és megfelelő kontextusba helyezi mondanivalóját. Így kerül elő többek között a pártállami keretek között működő idegenforgalmi hivatalok kialakulása, a „Zimmer Feri-életérzés”, a magyar és a keletnémet belügy együttműködése, az állambiztonság és az utazási irodák kapcsolata, a Magyarországon keresztül Nyugatra történő szökési kísérletek sora, valamint a kötet második részének esettanulmányai. Utóbbiakon, az emberi sorsokon keresztül a szerző kézzel fogható közelségbe hozza a kádári állambiztonság működését. Ismét bebizonyosodott tehát, hogy a történettudomány összefér a kisemberek történeteinek elemzésével, amelyre Béresi Ákos kötete kiváló példa.

 

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Hol vagyunk otthon?

Az indiai származású Benvin Sebastian Madassery verbita szerzetessel, a Pápai Magyar Művek volt igazgatójával beszélget magyarországi szolgálatáról Balázs Zsuzsa

A semmiből érkezett nemzeti hős

A futball-Európa-bajnokság június 14-én veszi kezdetét. A tornára kijutott magyar csapat Svájc ellen lép először pályára június 15-én. A magyar részvétel nagyban köszönhető Marco Rossi szövetségi kapitánynak, akiről nemrég egy kötet jelent meg.

A remény zarándokainak – még a jubileumi szentév előtt

A történet egy délközép-franciaországi meseszerű falucskában kezdődik. A kicsiny falu neve Saint-Simon, Aurillac város határától mintegy öt kilométerre. Ennek plébániája őrzi azt a magyar emlékhelyet, amely baráti kapcsot jelenthetne a magyar és a francia katolikusok között.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!