Tönköl József versei

Hát én hajnaltájt

Hát én hajnaltájt, minden hajnalban riadozva, ijedezve elmondom,
tépik az ágat a szarvasok, mennek neki az átokból font kerítéseknek,
az ezüstös sövényű holdnak, tengere márvány,
mindent elmozdít a helyéről, füvet és fát, kazlat és házat,
lobog a hó, akár a zápor zenéje, az üllőn szikrázó patkó muzsikája
az elhagyatott kovácsműhelyben és minden faluvégen,
misegyertyák füstje csapdos szavakhoz, csöndhöz,
Veronika-kendő mutatja arcod halotti képét, miközben azt képzelem,
milyen Mária-édesanyád, mikor felöltözik virágos ruhájába,
készülődik a kívül aranyos, belül kegyelmes kápolnába,
milyen a te marokvesszővel vesszőzött hátad,
a szíved, zsidó vérrel bekent oldalad, a vizes vér ömlése, zuhogása.
Én már elroncsolt tüdőmmel az erőmet is elvesztettem,
asztalt, széket, szarvasok jeges zöld suttogását, mint a gyermek,
barlangokon és bűnökön kelek át bolond árnyékokkal,
én már a húsvét közepén állok, hajamat fényes udvarod mossa.

Szeressen az Isten

Szeressen az Isten, legyen a bírád, te Vincze János,
hamar lovaiddal lódulj, lábnyomod kapun kívülre vezessen,
nyíresbe, tölgyesbe, lakatlan majorhoz,
ahol a csalánnal benőtt konyhában az asztalra kés koppan.
Simogasson a föld, amíg eljössz az ajtóig, talán épp most,
s ha bicegve odakerülsz, süllyedj bodzatengerbe,
elsorvadt lábamhoz, elszáradt kezemhez.
Ültem nyikorgó szekereden, a legtöbbet a fácánokról
és az elhervadt öregasszonyok imakönyveiről te tudtad,
hozzád tartozott ez az ország, árva violák, kőolvasók,
juhaival a rétszagoló csillag, régi kocsisok hideg ostora.
Jó estét, öregapám! Mintha először látnál lidércet, talán most,
nyomórudat gyúlni ilyen fénylőn, lánggal a láng szarváig.

Nincs neked anyád

Szél hoz, mint a péntek,
havat hajt elétek.

Súlyosan dől az ég,
jégen hagy jegenyét.

Hattyúkkal jön a nap,
már ki is nyújtanak.

Mint a nyár, vétkezünk,
ki bocsát meg nekünk?

Inged szétszitálják
drótrosták és kányák.

Fű-szádban páskomok,
kövek, vakond, homok.

Neked nincsen anyád,
álmod, cseresznyefád.

Fejed puffadt holdnál:
haj, testvér, csak volnál!

Akár a keresztet

Mi kaptunk a fűszálakba, fiúk, kiknek kabátját körbeillatozza
az októbervégi hegy,
és sejtelmes lasponyabokor mutatja, hogy zajongva merre járunk,
milyen utcákon suhanunk hazáig, ahol kezdődik a rét, a Hosszúirtás,
milyen kertek falai közt változunk borzas rózsává,
hány nyitott ablakból, kapuból intünk a Kövecsesér mélysége felé,
gyöngyvirágos Gógán, elrabolt erdő van a hátunk mögött,
szöggel átvert tenyerünk rozsdásan dagad az üres istállóknál,
s úgy ragyognak az ajtókra fölszegezett denevérek,
mintha a gércei cigányok zenéjét hallgatnák novemberi búcsúban,
aztán fáznának a kiszáradt deszkákon, a fagysárga pajtákba fulladt
csillagok mellett,
és csorog az eső is, hány éve már, hogy nem kel fel többé a nap,
hogy lövészárkokba zuhanunk borotválatlan,
hogy részeg darazsakkal nem csapódik szemgödreinkbe szüret,
madár-ménesek robogása se tölti be a noha-otelló szőlőket,
hóba fordított arcunkba menyétlábak rajzolják útjaikat,
felrepedt szánk csupa must, neked és a pincéknek kiáltozzuk:
a hordók meghalnak, abroncsaikat fehér virradat festi vörösre,
akár a keresztet, a kezünket, a sírást, a dárda vasfekete hegyét.

Tönköl József költészetét itt mutatjuk be.