Tóth Sándor versei

Megkésett nógrádi strófák
Apám emlékének

Rövidre gyújtva sziporkájuk
égi lapon a csillagok
Télbe-mártott dombok tövében
hópárna dunyha-hajlatok

Füves szántók jégfont patakján
levél-intarz és matrica
útszéli kereszt nappal-holddal
Gondok-emelte golgota

Kopaszult fa grafit-ága
csomópontján tér idő
templom körül kristályfüzéres
temető

*

Bánya-mormolású lámpák –
Kihamvadt földpát alatt
feküdt vagy két napig

Mély vágatban a robbanás
gyűrte arcára később is
látható jegyeit

Égdarabkákat keresve várt
már feladta életét

*

Rég volt hogy élt, lábnyomára
emlék-sávossá vált az út
jelen dolgaim ezen haladnak
fentről sugárzik már a múlt

Szakad a hó, zuhog a csend
Átmenet minden dombszakasz
Füzeken hó világlik körben
emelő esti fény marad

Osztatlan arckép
In memoriam Rajeczky Benjamin

Foglya volt a megtartó szabadságnak
A földi rabság örökös szabadja
(Szavak mik titok-mélyen születnek,
zsoltár-palástban imádság-hatalmak)

Hegyekre nézett csillag-derűvel:
mindenki lelke tükör legyen
Folyton ekként sugározta arcát
annak ki várta dalok örömével

Heliantust dajkált kertje
Naponta köszönt a Virradatnak
csupa-remények szolgáló szívében
egyszerű ágyások virágai voltak

Kérdeztem, hol születik dallam –
Mezők, fák szentélye lehet az ének
sokszázados fészke, mint madár-anyáé?

Ország a hely – mondta mosollyal,
s ott belül a templom oltár-szögletével

Apokrif záradék

hol végződik a lélek tája
emlékezésnek nincs határa
ha megállna a szálló ég
és csillagait vesztené
jelektől fosztana az élet
mi kötné össze szíveinket

a világ hány rétegű
ami években testesül
felejtve-tűnőn csak a múlt
nincs arca színén megfakult
az otthon is a benső táj
mely végül mindig hazavár

nagy törvény mondják szeretni
egy embert újra elhelyezni
régi kertnek fészkébe
hegyek-karolta csend ölébe
hová a gyermek visszatér

angyali könnyel telik a tér
Isten-álmot ringat az ég
elindulónak anyai dajka
nagyobbik kaput nyitogatja
félti árkától az útnak
álnok bozótjába bújnak
megmentői az igaz-jónak

lépnek az évek majd sietnek
marad az emlék
és a végtelennek
tárul gyémánt ajtaja

választani nem könnyű példa
fára mely magas és virágzó
háló terül s gyümölcs helyett
kígyó-szerelmet teremhet

maradni szerény munkálkodásban
belülről égni tiszta lázzal
izzítni amit pernye szürkít
őrizni égi-szép-szerelmét
önzetlen ajándékozóknak

kincseikkel veled vannak
láttatlan kinccsel szív-arannyal
mit szerteszéjjel tékozolnak
hogy másoknak könnyebb legyen

ballagva át az életen
vagyok magamnak megbocsátó
nem lettem mégse legutolsó
bár az Írás mondja-kéri

idő kockáz szerencse méri
érdemét az önző résznek

szeretet-bosszúról beszélnek
hívei a felejtésnek

„a kapu választ nem az ember”
érdemtelenül beléptem
választottjaként a sorsnak

mögöttem száz-arcok ragyognak
sok-sok arc a közösségben
képtelen vágyán a mélynek
hajósai titkos tengerének
.

Tóth Sándor költészetét itt mutatjuk be.