Transzcendencia

1
A fagykemény januári reggel
aranyló palástja rajtam.
Ágak résein csend fészkel,
néma zsoltár-dallam.
Rácson áttört, égi rózsa −
egy arc − jégvirág szirma.
Léptem a frissen hullt hóba
tűnt évek titkait írja.
Őzek szemvillanása sem
őszintébb, tisztább nálam.
A templomi fénybe lépek,
aranyszálú ruhában.
2
Láttad porszürke madárrajom,
mikor a cseréptetőről elrebben?
Évszakok szépsége, fényteli nap:
mintha egy Rilke-versben −
ahol az értelem – a veszni tűnő,
megsebzett szarvas-iram,
forrásvízre hajolhat a szív
derengő csarnokaiban,
és sípján, gonosz énekét
csak-sejthető árnyalak fújja −
az utolsó nyílvessző akkor
kezemből feszül a húrra.
3
Szemem nem láthat, a hangod
sokféle, de olykor meghallom −
ennyi elég, hogy a sziklakőből
néhány korty vizet fakasszon.
Tanúként évek szóljanak,
ahol kereslek, nem ott lelek rád.
Minden verssorral léted lesz
egyre fénylőbb bizonyosság.
A dombra tornyot rajzolt a fény,
mézillata volt a csendnek −
Az álmok kanyargós útjain
abban a kertben kereslek.
4
A világ, amit körém rajzoltál,
ébredő rigók, napfény-zápor,
örömmel zengve, mint egy zsoltár,
tanúskodnak egy másik világról.
Ott tört cserép csak, mi itt fontos még,
nem múlhat év, nap, sem óra −
Néma a dal, ajkam se nyílik
a kimondhatóra.
Az Ige
Felhőkben villám, kígyó a kertben.
Sírfelirat lett, akit szerettem.
Megtelik csenddel, üveg a lég.
A szó füstjel. Te hidd az Igét.
Bábel tornya estéig megdől.
Ne legyen ököl a tenyeredből.
Füstjel a szó, te hidd az Igét.
Amit nem kaptál, mind a tiéd.



