A köd már fürtökben lógott, a hangok
tévelyegtek a homályban,
a világmindenség csaknem belehalt
sebeibe, a képletekből megszöktek
a zárójelek, a hexameterek rendezetlenül
szétszóródtak a papírlapon.
A költő is ott üldögélt a legalsó lépcsőn…
nem akart már többé világcsavargó lenni,
s a remetelakba sem akart beköltözni,
nem akart hiány lenni, s több sem akart 
lenni annál a kevésnél, mely csak annyi, 
mint egy tengerforraló áramütés.
Imára kulcsolta kezét, rövid fohász mondott,
majd elővette a zsebébe rejtett
tükröt, s hosszasan belenézett.
Ekkor felismerte önmagában Isten arcát,
lassan egy felhőre lépett, majd az éteri magasságban
lévő laboratóriumban vérátömlesztés adatott
magának a metamorfózis reményében.
Ekkor karjaiban hihetetlen erőt érzett.
Kicsit még álldogált a tükörrel a kezében,
majd felcsatolta a lételőtti csendből
kimentett szárnyakat, s az emelkedés felszabadító
mámorával átlibbent a végtelen kékség kapuján.

Elizeus monológja

A lét túloldalán színekre
bomlik a szürkeség, s az Úr
ledobott köntöse nyomán
Illés szekeréről hozzám szökik
a fény megperzselt angyala.

Arcod megjelenik Atyám
az ég szövetén, s én egyenrangú
félként nézek szembe veled.
Átkot szórok nevedben, 
nonszensz okoskodással dekódolom
a mennyei hibaüzenetet.

Negyvenkettőt küldtem 
halálba, s nem vettem észre,
hogy agyam meglazult tömítésein
rossz irányba csorog a félelem.
Látszat dominanciám kajánul
érvelt, saját dicsőségem fényezésére
használtam a tőled kapott csodajeleket.

Nem tudom magam sebességbe
tenni, nincs visszaút hozzád.
Lehunyt szemem mögül gyáván
nézem miként foltozod meg az Eget. 

Tükör-távlat

A semmibe oldott árnyak
masszív rétege mögött végre sikerül
utat nyitnod, boldogan araszolsz a csend
kazamatájában, hallod, hogy lélegzik
melletted félelmed kezét szelíden kezedbe ejtve,
pedig tudja, mikor arcodat eléri az első fénysugár
az örökségül rád hagyott búvóhely ablakából,
megleled önnön szabadságod, s tisztán érzed majd,
miként keveredik ereidben a vér az ajándékul
kapott örökzölddel az édeni platánfák koronájából.