Tüskék

Teli bánattal a szívem,
– esik az eső reggel óta –
a tiszta földre leteszem:
hadd tűnjön el a világ róla.
Tele van sebbel a szavam,
– vízcsepp fagy ág-bog tájra –
lassan beheged, azt hiszem,
a sajgása, s a némasága.
Csordultig csenddel lelkem is,
– nincs az időnek éjszakája –
áruló szó lapul sunyin,
valaki mégis megbocsátja.
Fényvillanások
Vérrózsák,
borvirágokjégvirágok
nyíltok bennem:
tenyeremben,
oldalamban,
a szívemben.
Fájdalomban,
feledésben
bokrosodtok,
s fölröppentek
téli fagyban ablakomra,
nyári éggel mosolyomba,
halálomkor – bízva bízom –
lába előtt Máriának
csillagkoszorúba fonva!
Blaha Lujza téri Szent Erzsébet
Mintha már egyszer valaha,
mintha már egyszer valaki
– vagy talán másik ősöm –
nézte volna e sorsokat,
miközben eltűnődöm,
hol és mikor volt az,
hogy láttam
penge-fájdalmú roncsaikat,
s velük együtt egy téren álltam.
Kétezer éve kövülő testüket,
könnyeik reményt vesztett cseppjeit
számontartón őrzik az égi rendben,
ahogy a Blaha Lujza téren tegnap
sziluett soruk tömör árnyát
a félrevert szív mozdulatba befészkelt
felismerés!
Üvegpaloták ablakai
ütögették egymásnak a jólét fényeit
ide-oda, ide-oda, ide-oda,
s foncsorozott fénytábláik mögött
nem hallhatták,
nem láthatták
a villamossíneken magát átküzdő
apró öregasszonyt, Erzsébetet,
aki odaállt az ebéd-osztók mellé
és anyai mosollyal,
anyai szóval
elkezdte ajándékozni a piacról hozott almát,
és csak hajolt és oda adta, és hajolt és oda adta…,
majd amikor az utolsó is elfogyott,
megköszönte a boldogságot!
H. Hadabás Ildikó