Tűz és víz

Az ellentétek vonzásában élünk, mivel az ellentétek maguk is vonzzák egymást, szükségük van egymásra. Ilyen a yin és yang az ősi kínai filozófiában, amely az univerzumban lévő két ellentétes erő, melyek egymást kiegészítik és örökös mozgásban tartják. 

Leginkább talán az emberi kapcsolódásokban, barátságban, szerelemben, házasságban érhető tetten az ellentétek vonzása, mely többnyire tűz és víz találkozása, vagyis két nagyon különböző ember vonzódásáról szól. Kérdés, hogy az ellentétek egymás javára vannak-e, találkoznak vagy ütköznek, kiegészítik vagy kioltják egymást, harmóniára vagy háborúra törekednek egymással? Sok szép találkozás és emberi kötődés szenvedett már hajótörést, mivel más a teória és más a praxis, sajnos türelmetlenek vagyunk, harcolunk, háborúzunk, ha nagyon más, velünk ellentétes személlyel vagy dologgal találkozunk. Félünk az ellentmondásoktól, a jóban is meglévő rossztól és a rosszban rejtezkedő jótól, mi csak az egyértelmű dolgokat szeretjük. 

Hasításnak hívják azt szaknyelven, amikor csak fehér és fekete, csak jó és rossz van, s a kettő között nincs átjárás, amikor az embereket és a dolgokat kétfelé osztjuk, jó emberekre és rossz emberekre, jó dolgokra és rossz dolgokra. Ez veszélyes vállalkozás, mivel nagyon szubjektív, minden jó, ami nekünk jó és kedves, és minden rossz, ami nekünk nem jó és nem kedves. Ezért ilyen békétlen a világ és benne az ember, hiszen sokfélék vagyunk és a jóról és a rosszról mindnyájan másként gondolkodunk. Mivel csak ez a két kategória létezik számunkra, folyton különbséget kell tennünk jó és rossz között, pedig a jó és rossz tudásának a fájától már őseink is eltiltattak.

Ily módon állandó ítélkezésre ítéltük magunkat, mintha csak elfelejtettük volna a jézusi intelmet: „ne ítélj, hogy ne ítéltess!” 

Hasonlóképpen Keresztelő János is azt hirdette, hogy „a fejsze a fák gyökerére vettetett, ezért minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágatik és tűzre vettetik. Én vízzel keresztellek titeket, hogy megtérjetek, de aki utánam jön erősebb nálam: arra sem vagyok méltó, hogy sarujának szíját megoldjam. Ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel titeket. Kezében szórólapát van és megtisztítja szérűjét: gabonáját csűrbe takarítja, a pelyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel”(Mt 3,10-12). Ilyen volt Keresztelő János Messiása; harcos, igazságosztó, jót és rosszat egymástól szigorúan elválasztó, aki azért küldetett Izráel népéhez, hogy megítélje azt a nagyvilággal együtt. 

A Názáreti Jézus azonban nem azért jött, hogy ítélkezzen, hanem azért, hogy kegyelmezzen, Ézsaiás tekercsei is erre ösztökélték, megtanulta belőlük, hogy „az Úr szolgája szelíd és szabadító”. „Ez az én szolgám, akit támogatok, az én választottam, akiben gyönyörködöm. Lelkemmel ajándékoztam meg, törvényt hirdet a népeknek. Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. A megrepedt nádat nem töri el, a pislogó mécsest nem oltja ki” (Ézs 42,1-2). 

Jézus és János tűz és víz voltak, általuk a tűz és a víz találkozott egymással. Keresztelő János meg is mondta, hogy ő vízzel keresztel, Krisztus pedig tűzzel. Azonban a lényeges különbség az volt köztük, hogy János az ítéletre, Jézus a kegyelemre fókuszált. Tudtak egymásról, rokonok is voltak, Jánosnak és a qumráni szerzeteseknek nagy hírük volt, sokan ismerték őket, bűnbánatra és megtérésre hívták az embereket. János igazi próféta volt, Isten ostora, akivel Heródesnek is meggyűlt a baja. Jézus azonban más volt, tüzet hozott, a Lélek tüzét, de nem azért, hogy megégesse a pelyvát, hanem azért, hogy melegedjenek az emberek. József Attila írja, hogy „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, / Hogy melegednének az emberek.” A Názáreti azért jött, hogy a fagyos szívűeket és a didergő lelkűeket egyként fölmelegítse, élni, boldogulni segítse. 

Tűz és víz találkozott ott, a Jordán partján, de nem oltották ki, inkább támogatták egymást, találkoztak, de nem ütköztek, jól tudták, szükségük van egymásra. Tisztelték, becsülték egymást, János arra sem tartotta magát méltónak, hogy Jézus sarujának szíját megoldja, pedig ez a rabszolgák dolga volt, Krisztus szerint pedig asszonytól születettek között nem volt nagyobb Keresztelő Jánosnál. Manapság bizonyos körökben sokat beszélnek a másságról, de ők tudják a legkevésbé elfogadni azt, ha valaki más. Nem is csoda, mert „egyedül nem megy”, alapjában véve minden emberi kapcsolódásban, kiváltképpen ha tűz és víz találkozik egymással,

isteni segítségre van szükségünk ahhoz is, hogy szeretni tudjuk egymást. 

Nem maradt el a segítség akkor sem, amikor János bemerítette Jézust a Jordánba, miután Jézus kiemelkedett a vízből, „megnyílt az ég, Isten lelke galamb formájában leereszkedett, Jézusra szállt. És egy hang hallatszott; ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm” (Mt 3,16-17). (Még kedvesebb a régi fordítás: „ez az én szerelmetes fiam, akiben gyönyörködöm.”) 

A megnyílt ég, a galamb és a hang képes beszéd is lehet, a lényeg a Lélek-jelenlét, az a bensőséges, megrendítő istenélmény, amelyet mindketten átélhettek, Isten igenjét, szívet-lelket melengető atyai szeretetét, amely elsősorban a Fiúnak szólt, de nem csak neki, általa Jánosnak is, meg nekünk is. Hiszen azért lett emberré az Isten, hogy megmutassa, az ég és a föld összeér, Krisztusban mindnyájan szeretett gyermekek, testvérek vagyunk. Miként mi gyönyörködünk a gyermekeinkben, akként gyönyörködik ő is mibennünk. És ehhez nincs szükségünk másra, csak kapcsolódásra, szeretetre, nem kell hibátlannak lenni, mindig megfelelni neki vagy másoknak, de nekünk se kell mindig megfeleljenek mások. Tűz és víz emberek bátran találkozhatnak, ha tisztelni tudják egymást, és meglátják Krisztusban és egymásban Isten szeretett gyermekét, akiben Ő gyönyörködik. Ilyenkor az ellentétek, a különbségek nem oltják ki, hanem segítik egymást. 

A tűz és a víz jól megférhet egymás mellett, Jézus tűzzel keresztelt, János vízzel, de mindkettőjükre szükség volt ott és akkor. „Te vagy aki eljövendő, avagy mást várjunk?” – kérdezte később János, amikor már Heródes börtönében raboskodott, mert még mindig hitte, hogy a fejszét a fák gyökerére kell vetnie a Messiásnak. Jézus neheztelés nélkül üzeni neki; „akik vakok voltak, látnak, akik bénák voltak, járnak,… a halottak föltámadnak…” (Mt 11,3-6). Ez az üzenet talán meggyőzte, meggyőzhette volna Jánost, de nem valószínű, hogy így történt, mert ők ketten tűz és víz voltak, Jézus az emóciót, János a rációt képviselte inkább. Krisztus a gyöngéden gyógyító szeretetben, a kegyelemben, Keresztelő pedig a kemény ítéletben, az igazság könyörtelen győzelmében hitt. Tűz és víz a két munkahipotézis, melyek az ember megjobbítására, az élet élhetőbbé tételére vonatkoznak, miközben „a világ ma is sóvárogva várja Isten fiainak a megjelenését” (Róma 8). 

Kérdés, hogy melyik módszer hatékonyabb, a szelíd szeretet vagy a kíméletlen szigor? Aki a szívére hallgat, annak az első, aki az eszére, annak a második, Jézus a szívére hallgatott, János az eszére. Vajon kinek volt igaza? A megnyílt ég, a galamb és a szózat arról tanúskodik, hogy Jézusnak a szeretett Fiúnak, akiben az Atya gyönyörködött. „Jézusa kezében kész a kegyelem: / egyenest oda fog folyamodni” – üzeni Alinak Szondi Arany János balladájában. Jézus kezében ma is kész a kegyelem, mert ő a kegyelmes Isten küldötte, nagykövete. 

Mi többnyire a magunk igazságát keressük, mint Keresztelő János, miközben gyakran megfeledkezünk az Isten igazságáról, az irgalmasságról. Bennünk is egymásnak feszülnek az ellentétek, a csüggedés és a remény, a háború és a béke, a szeretet és a gyűlölet, a tűz és víz; kérdés, hogy mihez kezdünk mindezzel, meghalljuk-e Krisztusban az Atya szavát: „te vagy az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm.” 

Kell-e nagyobb méltóság, mint a fiúság, amikor a Lélek által azt kiáltjuk: Abbá, Atyám,

és átéljük, hogy szerető Istenünk van, aki elfogad minket úgy, amint vagyunk, a hibáinkkal, az esendőségünkkel együtt. 

A végtelen, örökkévaló Isten és a mulandó, porszemecske ember ugyancsak tűz és víz, az ellentétek ellentéte. Ez az ellentét a szeretet által, Krisztusban teljességgel föloldódik, az Isten a saját Lelkét ajándékozza az embernek, hogy eggyé legyen vele, hogy halandóból halhatatlanná tegye. Eszerint van esélyünk arra, hogy az ellentétek ellenére is békében éljünk magunkkal, egymással és a Teremtővel, hogy a víz ne oltsa el a tüzet, s a tűz ne forralja el a vizet, de melengesse a fázó, didergő lelkeket.