Új életre vezető út

„Tudjuk, hogy aki Istentől született, nem vétkezik, sőt, aki Istentől született, az vigyáz magára, és a gonosz meg sem érinti. Tudjuk, hogy Istentől vagyunk, és az egész világ a gonosz hatalmában van. De tudjuk, hogy eljött az Isten Fia, és képességet adott nekünk arra, hogy felismerjük az Igazat; és ezért vagyunk az Igazban, az ő Fiában, a Jézus Krisztusban. Ő az igaz Isten és az örök élet. Gyermekeim, őrizkedjetek a bálványoktól!” (1Ján 5,18-21)

Kedves keresztény Olvasó!

Zavarba ejt ez az idézet. Mondhatja közülünk valaki, hogy nem vétkezem, a gonosz meg sem érint? Azt minden keresztény nyugodt szívvel jelenti ki, hogy bűnös voltam megtérésem előtt. Felismertem, szenvedtem miatta, megbántam, megvallottam és Krisztusban békességet találtam. Ez az új életre vezető út. Így van rendben, másként nem is történhetett. Így beszélni a múlt bűneiről szinte erény, már-már dicsekvés. De a jelen bűneiről beszélni, amikkel még küzdünk, amiket szégyellünk, amik méltatlanná tesznek, az a nehéz! A fenti idézet értelmében ugyanis megkérdőjelezi, hogy újjászületett-e az ember egyáltalán. Minden elkövetett bűnünk, sőt bűnös gondolatunk kétséget ébreszt bennünk: valóban Istentől vagyok, újjászületett ember vagyok, velem van a Szentlélek, vagy egész istenes életem önámítás?

Az „óembert” le kell vetnünk, meg kell Krisztussal feszítenünk, és fel kell öltenünk az „új embert” (Róm 6,6; Ef 4,22–24). A megtért ember új teremtés (2Kor 5,17), meghalt a bűnnek, és mégis halandó testében élve ki van szolgáltatva a bűnnek (Róm 7,14). A megtért ember élete mindennapos harc a bűn ellen. „Kell, hogy a keresztény ember minden napja megtérés legyen” – ahogy Martin Luther mondja. A Rómaiakhoz írt levél 6–8. fejezete ezzel a témával foglalkozik, és küzd azzal a kettősséggel, amit minden keresztény megél: „Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszat tudom cselekedni. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével” (Róm 7,21-23). Mit tegyünk ebben a kétségbeejtő helyzetben? Pál apostol ugyanerre a kérdésre jut, és így fogalmaz: „Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” Válasza: „Hála az Istennek, a mi Urunk, Jézus Krisztus!”

Hosszan lehetne még igehelyeket idézni, amelyek a megtért ember és a bűn összeférhetetlenségét hangsúlyozzák. Nem akarom azonban ezzel terhelni a kedves Olvasót, mert nem kell ezt nekünk külön hangsúlyozni. Mindnyájan érezzük annak a kínzó és megszégyenítő helyzetnek a valóságát, hogy a bűn a „sarkunkban van” („Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt: ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod” (1Móz 3,15). Éppen az a kérdés, hogy hogyan éljük meg ezt az élethelyzetet! Erre kíván a mai elmélkedés igei tanácsot adni.

A Krisztusban hitre jutott ember már tisztában van a bűn lényegével: tudja, hogy mi bűn, elismeri a bűn romboló hatását, szégyelli bűneit és vágyik megszabadulni tőlük. Már nem érzi jól magát a bűnben, mert felismerte, hogy a bűn alapja saját énközpontúsága (önzése), és a bűn elválaszt Istentől.

Aki Istentől született, nem élhet könnyű szívvel bűnös életet.

Nem mondhatja, hogy „lehet, hogy bűn, de nem érdekel”. Hányan vannak olyanok, akik ugyan hívőnek mondják (és gondolják!) magukat, de nyilvánvalóan semmibe veszik Jézus szavait! Nem elsősorban a paráznaságra gondolok (valahogy mindenkinek ez az első gondolata a bűnt hallván), mert azzal többnyire nem dicsekszenek, hanem a holnap miatti aggodalomra, a szerzési vágyra, a haragtartásra, a sértődésre, a másokat legyőzni, megelőzni igyekvő világi életmódra. Teljesen természetes az egyházban és a helyi keresztény közösségekben Jézus szavainak semmibevétele: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön…” (Mt 6,19); „…aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok…” (Mt 20,26). 

Bántja a „hívő embert” egyáltalán, hogy legfőbb igyekezete a haszonszerzés, az anyagi előrehaladás és a társadalmi megbecsültség? Nem, sőt nyíltan vállalja, és büszkén tárja a világ elé „sikereit”. Ha küzdelem is az élete, az nem a világ vonzása elleni küzdelem, nem önző vágyai elleni küzdelem, hanem a „moly és a rozsda elleni küzdelem” (kedvenc téli ruháimat alig-alig tudom a molytól megvédeni). Lelki békét és bizakodó nyugalmat ezeknek a ’hívő’ embereknek nem Isten gondviselése és jelenléte ad, hanem a vastag pénztárca és a sokszámjegyű bankszámla, meg az egyelőre negatív orvosi lelet. Ez a küzdelem önmagunk ellen úgy válik egyre könnyebbé, ahogyan „szakadunk el” az anyagtól, ismerjük fel az Igazat. Magunk is csodálkozunk azon, hogy olyan kísértések, amik ellen régen nem volt erőnk küzdeni, már meg sem érintenek minket… Lelkileg érettebbnek lenni éppen ezt jelenti: veszteni tudni, békésen kicsinek lenni, betegséget viselni, „felhajtás nélkül” különbözni a világtól…

János kimondja az új ember, a lelki ember növekedésének feltételét: az Igazban vagyunk, az Ő Fiában, a Jézus Krisztusban. Ha ez így van, a bűn, ami elválaszt Istentől, fokozatosan elveszti erejét. Ő bennünk, mi Őbenne („Abból tudjuk, hogy Benne maradunk, és Ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk”– 1Jn 4,13).

Legnagyobb életfeladatunk ennek az egységnek a gondozása.

Olyan feladat, aminek ebben az életben végére nem érhetünk, de mindig valóságosabban megélhetjük Vele való egységünket, amelyet Ő teremt meg. Mi naponta vágyjuk ezt az egységet, kérjük egységet teremtő Szent Lelkét, keressük ennek az egységnek a hatását az életünkben. Csupán ennyit tehetünk. De megígérte, hogy „…aki kér, az kap, aki keres, az talál, és a zörgetőnek megnyittatik…” 

János tapasztalhatta, hogy ez a naponta megélt szeretetkapcsolat olyan egységet teremtett közte és Krisztus közt, amiben elfakult a bűn és ragyogott az Igazság. Erre hív, ezzel biztat bennünket is, akik Isten szava szerint mégiscsak különbözni akarunk a világtól, de nincs erőnk hozzá. A bűneink elleni harcban nem vagyunk a saját erőnkre utalva. Ő harcol értünk: néha azt vesszük észre, hogy a „bűnünk már legyőzetett”, az anyag elvesztette vonzerejét, új gravitációs térben élünk, ahol Ő a középpont. Néha, még nem mindig, de észrevehetően egyre gyakrabban. Így folyik bennünk a harc testi hajlamaink, önös gondolkodásunk, „sárba lehúzó” késztetéseink, megkötöző ösztöneink ellen egész testi életünkben – de egyre gyakoribb a győzelem, egyre biztosabb a siker, egyre nyilvánvalóbb a hatalom, aki harcol értünk és bennünk. Ez a mi harcunk, amiben nem vagyunk egyedül, de se nélkülünk, se egyedül nem megy!

Imádkozzunk!

Úr Jézus! Melletted döntöttünk, Téged követünk, Benned bízunk. Szégyelljük bűneinket és küzdünk ellenük. Ígéreted szerint légy velünk ebben a harcban, vedd el a bűn erejét és add nekünk erődet Szent Lelked által. Juttass el minket annak megtapasztalására, hogy a bűn tényleg elveszti erejét velünk szemben, hogy elmúlik a félelem, elmúlnak a kényszerek, egyre nagyobb a biztonságérzetünk és a bizonyosságunk, hogy Tőled semmi el nem választhat. Ámen!