Új teremtmény Krisztusban

„Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény.
A régi megszűnt és valami új valósult meg.” (2Kor 5,17)

Minden, amit Isten teremtett, nagyon jó (vö. Ter 1,31). Legcsodálatosabb alkotása az ember, akit szeretetből saját képére teremtett (vö. Ter 1,27), értelemmel és szabad akarattal ruházott föl. A valódi szeretet szabadságot ad a másiknak, hogy szabadon szerethessen. Az ember azonban nem tudott helyesen élni szabadságával. Rossz döntésének következménye, hogy eredendően jónak alkotott természete, rosszra hajlóvá lett. Az idő kerekét pedig nem lehet visszaforgatni, és a megtörténteket meg nem történtté tenni. Isten azonban maga sietett teremtménye segítségére a megtestesülésben, a megváltásban és a Vigasztaló elküldésében, hogy ne csupán kijavíttasson az ember eredendően jó természetén esett csorba, hanem minőségében valami merőben újat is kapjon Jézus Krisztusban: beemeltessen a Szentháromság szeretetegységébe. „Ahová ugyanis a Fő eljutott dicsőségben, oda kap meghívást az egész test, az Egyház reménységben” (Misekönyv, Urunk menybemenetele).

Az erre irányuló belső átalakulás a kegyelem által már itt a földön elkezdődhet az emberben. Ennek folyamatát tárja elénk Szent Teréz A belső várkastély című művében a lelki lakások szimbólumával, melyek az ember belső fejlődésének lehetőségére kínálnak esélyt. A teremtmény belső várkastélyában, vagyis önmagában Teremtője felé tart, aki személyiségének központjában lakozik. Az egyes lelki lakásokban mind a jó irányulásokat, mind a küzdelmeket leírja szentünk, amelyeket megélve számos kegyelmet kap a belső zarándok, s e kegyelmek révén egyre közelebb és közelebb juthat a benne lakozó Szentháromság egy Istennel való egyesülés megtapasztalásához. Hisszük, hogy Isten mindenkiben benne lakozik, létezésének pillanatától, a megszentelő kegyelemben pedig szabad útja van az egy Lélekben Jézus Krisztus által az Atyához (vö. Ef 2,18). A szemlélődés isteni ajándékában, melyet nem lehet sem kiérdemelni, sem technikával elérni, ez a valóság válik megtapasztalhatóvá a hitben az ember számára. Nem pusztán Isten bennünk lakozásának tudatosításáról van tehát szó, hanem egy életbe vágó belső átalakulási folyamatról, amelyben a teremtmény fogékonnyá válik benne lakozó Teremtője közvetlen megtapasztalására.

Az első három lelki lakásban elindul az ember a belső szabadság útján: törekszik megszabadulni a földi javakhoz való rendetlen ragaszkodásaitól, hogy ne azok kössék le belső figyelmét. Elkezd megtanulni belül, Istenre irányultan élni, szerető párbeszédben Ővele. Az evangélium segítségével megpróbál belehelyezkedni Jézus földi életének eseményeibe, és tanul tőle, aki gyakran ment föl a hegyre egészen egyedül imádkozni (vö. Jn 6,15). El-elgondolkodik Isten adományairól, hálát ad értük, tisztán tartja szívét és tudatosan teszi a jót felebarátaival. Így éli a szemlélődés előfeltételeit a mindennapokban, s fölismeri az ima és a konkrét élet elválaszthatatlan egységét.

A szemlélődés az Istennel való kapcsolatban olyan ajándék, melyben az ember megtapasztalja a Szentháromsággal való egyesülés boldogságát. Az ő lényege a szeretet, melybe a negyedik lakástól kezdve érzékelhetően fokozatosan belemeríti az imádkozót, aki őbenne találja meg nyugalmát. Szent Teréz úgy ír a szemlélődő ima egy-egy módjáról, ajándékáról, mint a kegyelem gazdagságáról. A nyugalom imája a szemlélődés kezdete, amikor az ember külső-belső mozgása lelassul, mind a test, mind a képességek (értelem, akarat) egyfajta mély nyugalomba kerülnek. A nyugalom imájában elmerülnek a képességek Istenben.

Jézus mondja: „Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek” (Mt 11,29). Az ötödik lakás nagy kegyelme: az egyesülő ima, melyben Isten rövid időre felfüggeszti az érzékek és a képességek működését, hogy az imádkozó egészen a Vele való, szeretetben történő egyesülésre tudjon figyelni. (Isten függeszti föl azok működését, és nem az ember éri el azt valamiféle belső összpontosítással.) A teljes ember (test, lélek, szellem) részesedik az egyesülő ima kegyelméből. Az isteni Szeretet tüze átizzítja egész valóját, és alakítja őt. „Aki bennem marad és én benne, az bő termést hoz” (Jn 15,5) – mondja Jézus.

Noha minden lelki lakásban kap az ember valamit a tarisznyájába, melyet aztán mindenhová magával visz, ám a hatodik lakásban történik meg az a fordulat, amelyre az első öt lakásban készült: alter Christus-szá válik, Jézus fölviszi magával a Golgotára, vele együtt meghal, és mintegy „másik” Krisztussá lesz a kegyelem révén. Meghal benne a régi ember, hogy megszülethessen az új (vö. 2Kor 5,17), aki Krisztus képmása, az Atya fogadott gyermeke a Szentlélek által. „Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve az Istenben” – olvassuk a Kolosszeieknek írt levélben (3,3).

A hatodik lakásban történik meg ez a fordulat, ezért a belső várkastély leírásában ez a lakás a legterjedelmesebb. A megannyi kegyelem, amelyről itt Szent Teréz ír, Isten vigasztalásai, mellyel erőt önt teremtményébe, és biztosítja őt arról, hogy minden pillanatban vele van. Az elragadtatás kegyelmében sokkal hosszabb időre, mint az egyesülő imában, az Úr felfüggeszti az ember érzékeinek és képességeinek működését, hogy zavartalanul élvezhesse a vele való tapasztalható egyesülés örömét. A szellem röptéről az elragadtatás egyik formájaként szól Szent Teréz, amikor az ember szelleme egy rövid időre elragadtatik – Szent Pál szavával élve – a harmadik égig, és titkos szavakat hall, amelyeket embernek nem szabad kimondania (vö. 2Kor 12,2-3). A szívsebzés kegyelmében pedig – mely szintén elragadtatásban adatik meg – úgy megsebzi őt Isten szeretete, hogy az Utána való vágyakozás fájdalmában égve, mintegy a földi purgatóriumban, teljesen megtisztul szeretete. Nem akar, és nem kíván mást, csakis azt, hogy folytonosan tapasztalhassa az Istennel való egyesülést. Amint a zsoltáros énekli: „Isten, én Istenem, téged kereslek, utánad szomjazik a lelkem! Érted sóvárog a testem, mint a száraz, tikkadt, kiaszott föld” (Zsolt 63,2).

Újabb vigasztalása az Úrnak: a lélek fellángolása vagy fölujjongása, amint az evangéliumban olvassuk a mi Urunkról, Jézus Krisztusról: „Abban az órában fölujjongott a Szentlélekben és így szólt: »Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura…«” (Lk 10,21). Az imádkozó önkéntelenül is elkezdi dicsőíteni az Urat, és hálát ad Isten jóságáért, túlárad benne az öröm a fájdalom minden nyoma nélkül. Az Isten lélekkel való beszélgetéseinek nevezi Szent Teréz a látomásokat, hallomásokat, melyekben szintén vigasztal az Úr: közöl, felszólít, megerősít, cselekvésre indít, bátorít… Megkülönbözteti a képzeleti és az értelmi látomást, attól függően, hogy a jelenséget melyik képességén át fogja föl az ember. A látomások, hallomások a szemlélődés kísérő jelenségei lehetnek, de nem lényegi részei az Istennel való bensőséges kapcsolatnak, így a szemlélődésnek sem.

A hatodik lakásban számtalan megpróbáltatás éri mindazt, aki e belső zarándokutat vállalja: hosszantartó megszólások, betegségek, meg nem értettség (közvetlen környezete, illetve barátai részéről)… Nagy fájdalmában úgy tűnik neki, mintha soha nem tapasztalta volna Isten jelenlétét. Összeomlani látszik minden, ami eddig biztosnak tűnt. Mindezekben megéli Jézus elhagyatottságát a kereszten. – „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) – most szívből imádkozhatja ő is Jézussal. S nem lehet tudni, mindez meddig tart még… – „…a bennünk lévő régi ember vele együtt keresztre lett feszítve…” (Róm 6,6).

Az emberi lélek jegyese: a Fiú, Jézus Krisztus. Az Atya pedig egyszerre csak megadja neki a szellemi eljegyzés nagy kegyelmét a Szentlélekben, melyben egyértelműen biztosítja, hogy örökre egymásban fognak élni. „Mert eljegyeztelek titeket egy férfinak, hogy tiszta szűzként vezesselek Krisztushoz” (2Kor 11,2) – írja Szent Pál a korinthusiaknak. Ezzel a hetedik lakás küszöbéhez érkezett az imádkozó, s a remény ellenére most még inkább reménykedjen (vö. Róm 4,18), és legyen állhatatos a megpróbáltatásokban, mert hamarosan megtapasztalhatja a szellemi házasság kegyelmét, ha továbbra is tudatosan őbenne marad.

Szentünk a selyemhernyó hasonlatával él: az első lelki lakástól kezdve szövi a hernyó (az emberi lélek) azt a gubót (házat), amelyben aztán meghal (a régi ember), hogy egy gyönyörű szép pillangónak (az új embernek) adjon életet. A hatodik lakásban pedig megtörténik a csoda, az isteni Nap, Jézus Krisztus hatására, aki az emberi szív mélyéről olyan meleget áraszt, hogy valósággal kicsalogatja a pillangót az új életre. Beviszi őt a Király a saját lakásába, ahol megüli vele a menyegzőt. Nem mintha már ne lett volna eddig is vele, hanem most ez a valóság tapasztalhatóvá válik a hitben az ember számára. A szellemi házasságban az imádkozó szinte folyamatosan tapasztalja az Istenben való életet. A fájdalomnak és hiányérzetnek semmi jele sincs, hiszen immáron számára is tapasztalhatóan övé a Minden, és ezért itt már csaknem teljesen megszűnnek az elragadtatások.

A hetedik lakásban élő sem válik azonban valamiféle ember feletti emberré. Ember voltából adódóan továbbra is hibázik, bocsánatot kér és megbocsát. Adott esetben beleütközik emberi korlátaiba, melyek segítik őt az igazságban járni, hogy újra meg újra tudatosítsa: Isten kegyelme által az, aki (vö. 1Kor 15,10). Tapasztalhatóan Istenben él és Isten őbenne, de törékeny cserépedényben van ez a kincse, hogy a nagyszerű erőt ne magának tulajdonítsa (vö. 2Kor 4,7), és szerető együttérzéssel legyen mások iránt. Az ember szelleme szinte folyamatos békét élvez a Királynál, képességei (értelem, akarat) azonban újra meg újra visszatérnek a külső lakásokba küzdeni. Elkerülhetetlen a jóért folytatott harc, mivel még a földön él. Ezentúl is szenved kísértéseket, de olyannyira be van töltve Isten szeretetével, hogy nem kíván mást, csak őt. A béke és öröm a Szentlélekben immár osztályrésze, amelyet folyamatosan élvezhet, kisebb megszakításokkal, mert néha az Úr rövid időre ismételten megengedi, hogy az ember szelleme is a hetedik lakáson kívül harcoljon képességeivel együtt. Őáltala, ővele és őbenne küzd. A szeretet életét éli, és minden szeretet, amit tesz, az által, aki magához vonta őt végtelen irgalmában. Hosszú és fáradságos az út idáig, de megéri belevágni, és a kegyelem erejében vállalni a küzdelmeket, hogy alkalmassá váljon az ember ennek a titoknak befogadására, amely olyan ajándék benne, amit csak ki kell bontania.

Johanna-Andrea nővér

2022-02-16