Új teremtmény Krisztusban (2)
Szent Teréz többször hangsúlyozza, hogy az Úr mindenkinek megadná a szemlélődés kegyelmét, ha az ember készen állna annak befogadására. „Így hát, közületek, aki nem mond le mindenéről, amije csak van, nem lehet a tanítványom” (Lk 14,33) – mondja Jézus. Szentünk kiemeli, hogy a tiszta szív és a szeretet cselekedetei mellett ez a „mindenről való lemondás” készíti bensőnkben az utat a bennünk lakozó Úr megtapasztalásához, aki nemcsak egy akart lenni közülünk, hanem egy akar lenni velünk (vö. Jn 17,21). Az elengedés művészetében, mintegy kibontjuk a bennünk lévő ajándékot, hogy ne csak tudjuk: ő bennünk van, hanem a hitben meg is tapasztalhassuk. Belső irányultságunk ekkor háromszázhatvan fokos fordulatot vesz, s a földi javaktól az örökkévaló javak felé fordul, és azokra kezd irányulni. Benső vándorlásunk során lassanként így tisztul meg szeretetünk a helytelen önszeretettől, és lesz képes befogadni a benne lakozó valódi Szeretetet, aki már réges-régen lakást vett benne.
A hét lakás a teljességet jelöli, amelyre az ember a kegyelem segítségével földi élete során eljuthat. Szent Teréz azonban kijelenti, hogy ennél sokkal több lakás és számtalan szoba van (vö. BV Epilógus 22), mellyel jelzi, hogy ahány ember, annyiféle lehet a belső tapasztalás, és hozzátehető, hogy rendkívül sokféle módon nyilvánulhat meg a kegyelem az egyes emberben, annak megfelelően, ahogyan befogadásra kerül. Szent Teréz úgy élte meg Isten ajándékait, amint A belső várkastélyban leírja, de minden ember másképpen foghatja föl a benne működő kegyelmet, és ezért egészen másképpen tapasztalhatja meg azt. Ez a kegyelem gazdagságát és az emberek különbözőségét mutatja, a lényeg azonban ugyanaz: tapasztalható egyesülés a szeretetben Istennel a szív csöndességében.
Szent Teréz elsősorban a megszentelő kegyelem állapotában élőkhöz szól (vö. BV 7.1.5), akik szeretnének személyes szeretetkapcsolatba lépni az élő Istennel, és erre buzdítja is őket. Aki a lelki életben nem halad, az visszaesik. Ha elkezdtük vándorlásunkat a lelki lakásokban, akkor észrevesszük, hogy túlságosan hosszan egyikben sem verhetünk tábort, viszont ameddig el nem jött az ideje, elhagyni sem áll módunkban azt. Szentünk szerint a negyedik lakástól kezdve már nemcsak rajtunk múlik, hogy beléphetünk-e a kiszemelt lakásba, hanem egyedül az Úr nyithatja ki nekünk a kaput, mivel ott már kezdődik a szemlélődés, amelyről Szent Teréz állítja, hogy kizárólag Isten ajándéka, mi csak föl tudunk rá készülni, hogy megadhassa nekünk. A lakások körkörösen veszik körül a Király lakását, a hetedik lakást (vö. BV 1.2.8). Nem nyílegyenesen lépkedünk tehát egyik lakásból a másikba. Folyamatosan vívjuk csatáinkat, mígnem Isten elvezet bennünket az adott lakásban a szeretet győzelmére, és kinyílik számunkra egy újabb lakás, ahol azután másfajta küzdelmek várnak ránk. Ez így folytatódik egészen a hetedik lakásig, ahol a Király lakozik. Ha bevitt minket oda, akkor az ember szelleme szinte folyamatosan vele marad, miközben érzékei és képességei újra meg újra kimennek a külső lakásokba harcolni. A küzdelem tehát megmarad, de más minőségben folyik, hiszen az ember szelleme már békét élvez a Királynál.
Életünk során folyamatosan vándorlunk egyik lelki lakásból a másikba, annak megfelelően, amire fejlődésünk és a ránk bízott feladatok szempontjából éppen szükségünk van. Jézus, aki maga az út és a társ, vezet minket a Szentlélekben. Akit elvitt a negyedik lakásba, az utána már másképpen látogat el az előző lakásokba, mint ahogy korábban azokban élt, hiszen újabb tapasztalatokkal gazdagodott, amelyeket mindenhová visz magával. Hasonlóképpen, akit a Király bevitt a hetedik lakásba, az már nem ugyanúgy keresi föl a negyedik lakást, mint az előtt, mielőtt bebocsátást nyert volna a hetedikbe. Bár vándorlunk a lakásokban, minőségileg másképpen fogjuk föl az ott kapott kegyelmeket, ha már jártunk a Királyhoz közelebbi lakásokban. Otthonosságra is szert teszünk bennük, és szívesen élünk az egyes lakásokban kapott értékekkel. Ha például valaki otthon van a hetedik lakásban Isten ajándékaként, szelleme az Úrban örvendezik, attól még képességei (az értelem és az akarat) nem hanyagolhatják el például az első lakásban megismert értéket: a helyes önismeretet. A második lakásban szerzett tapasztalat szintén maradandó számára: jó, ha időről időre megnézi, hogyan áll a földi dolgokhoz való viszonyulásában, nem támadt-e föl benne rendetlen ragaszkodás valamihez. A különbség a második lakáshoz képest itt, a hetedikben: hogy amikor egy-egy ilyen dolgot letesz, az már nem jelent számára fájdalmat, hanem öröm tölti el Istenben. Lelkiismeret-vizsgálatra mindvégig szüksége van, ameddig a földön él. Ha pedig úgymond a becsületébe gázolnak, akkor az e fölött érzett fájdalom, amely a harmadik lakásban teljesen földre terítette őt, a hetedikben már vagy egyáltalán nincs, vagy nem tart sokáig, és nem olyan éles, mint amikor a harmadik lakásban élt. Más ellátogatni egy-egy lelki lakásba, és más ott élni. Ezt elsősorban a Szentlélek irányítja bennünk annak megfelelően, hogy ki-ki mennyire szánta el magát a szeretetben való növekedésre.
A haladás nem feltétlenül azon mérhető le, ki mivel és mennyit küzd, hanem az Isten iránti szereteten. Ezért nem érdemes árgus szemekkel figyelni, vajon melyik lakásnál tarthat az ember. Ha az a vágya, hogy Istennel legyen, és szeretetből megteszi, amire képes (időt szán a kötetlen személyes imára, tisztán őrzi a szívét, a szeretet cselekedeteit éli és a rendetlen kötődésektől való elszakadásra törekszik), akkor ennyi elég. Jézus kíséri őt egyik lakásból a másikba. Nem szabad haragudnia magára, hogy „még mindig itt vagy ott tart”, mert ha megteszi a maga részét, akkor a kegyelem minden mást kipótol. – Mi szolgálja jobban a szeretetet? – erre a kérdésre jó keresni a választ. S ha ennek megfelelően cselekszik, akkor akaratlan hibái is javára válnak.
A szemlélődés nem lehet öncél – tanítja Szent Teréz. Nemcsak azért adja az Úr, hogy az illető boldogságát szolgálja, és már itt a földön elkezdje élni az örök életet, s ne legyen más dolga, minthogy zavartalanul élvezze a menny örömeit, hanem fölvértezi őt a még nagyobb küzdelemre az apostoli munkában, éljen bár sajátos klauzúrában (például betegágyhoz kötötten, börtönbe zárva vagy önszántából egy klauzúrás kolostorban). A hetedik lakásban élőknek tehát, más síkon ugyan, de folytatódik a küzdelmük. Felejtse el a pihenést, akit az Úr bevitt a saját lakásába – írja Szent Teréz (vö. BV 7.4.6). Az Úr válogatott harcosa lett, és mint ilyen, sokkal nagyobb erőbedobásra kötelezi őt a szeretet, amelyben része van.
A kegyelmet nem mi idézzük elő magunkban, ezért nem akkor vannak a belső megtapasztalások, amikor mi akarjuk. Ha ezt szem előtt tartjuk, és nem törekszünk másra, mint Isten szeretetére s embertársaink szolgálatára, akkor bármelyik lakásban is tart bennünket az Úr, jól élünk ott, s kedve telik bennünk. Mi mást akarhatnánk még?
Ne a szellemi örömökért kérjük a szemlélődés kegyelmeit, hanem azért az erőért, amelyet annak révén a szolgálathoz nyerünk – ajánlja Szent Teréz (vö. BV 7.4.14). „Erre való az imádság (…); erre való (…) a szellemi házasság, hogy belőle mindig művek és művek szülessenek” (BV 7.4.6).
Johanna-Andrea nővér
Kapcsolódó írások
Mindent azért teremtett, hogy legyen...
2022-03-21
A rovat további írásai
Ima a békéért
és a katonák fegyverét cseréld ekevasra,
mert írva vagyon:
Az Úr békével áldja meg népét.
A bibliai hit
