Újév reggelén

A petárdás, tűzijátékos, pezsgős szilveszter ma már nem ébreszt a szívünkben különösebb érzelmeket, valahogy kihullott az ünnepeink sorából. Talán az idő múlása hozta így. Persze teljesen kizárni nem lehet, az ilyenkor szokásos durrogtatás áthatol a falakon, s a tűzijátékok ezernyi színe, fénye, beköszön az ablakokon. A házból sem kell kimenni, hiszen a szomszédok is szilveszteri lázban égnek. 

Mi is elkészítjük az ilyenkor szokásos ételeket, virslit estére, lencselevest másnapra. A virslibe szelt hasadékban saját füstölésű sajt is lapul, s hogy ne olvadjon ki belőle sütés közben, baconba csomagoljuk. A lencseleves sem amolyan mezítlábas, kerül bele savanyú káposzta meg malachús, esetleg virslikarikák, de ezeket nem tekintjük ünnepi fogásoknak. Ha megéheztünk, megesszük. Ezúttal pezsgőt sem bontottunk, saját rostos gyümölcslével koccintottunk. Úgy érzem, jó ideje fontosabb számunkra a belső nyugalom, rendben tudni magunk körül mindent, ami számít, családot, anyagiakat és lelkieket egyaránt. 

Ennek a törekvésnek a jegyében teltek a karácsony utáni napok. Rendezni mindenféle „adósságot”, helyrehozni, ami elromlott, megromlott, tárgyak vagy akár kapcsolatok, jótékonykodni, tisztába tenni környezetünket és a lelkünket. Igen, ilyenekre koncentrálunk, ha közeleg az év utolsó napja. 

Szilveszter délutánján aztán templomban búcsúztatjuk az óévet, és hálát adunk Istennek mindenért, amit velünk tett ebben az évben. Vacsora után aztán még egy kis tévézés, rádiózás, egy kis zene, egy kis kabaré, talán még a Himnuszt is kivárjuk, aztán alvással kezdjük az újévet. 

Alhatnék bármeddig, s nem csak azért, mert ilyenkor lehetne. Már ötödik éve nem csörög reggel az ébresztő óra, nem kakukkol semmi, de sajnos korán ébredek, akkor is, ha későn kerülök ágyba. Most is így történt. Máskor az éjszakai álmaimat gondolom végig ilyenkor, próbálom megfejteni az értelmüket. Olykor igen furcsákat álmodok. Vajon miért érez késztetést az elménk olyan dolgokkal bíbelődni, mint a múlt, a saját múltunk, hiszen annak már nincs relevanciája a mában: megtörtént, lezárult. A voltnak már semmi értelme, és annak sincs, ha a múltat hasonlítgatjuk össze a jelennel. Ha a mából nézek vissza gyermekkoromra, ifjúságomra, szüleimre, másokra, s mai szemmel nézem a történéseket, egészen más képet kapok önmagamról meg a többiekről is, mint ahogy egykoron gondoltam vagy megéltem a kapcsolataimat. Ilyenkor szoktak előjönni az olyan megfogalmazások, mint: Ha újra kezdhetném, másként csinálnám! 

Tudjuk, mindenki tudja, ennek semmi értelme. Nem tudjuk megváltoztatni a múltat. A rengeteg hasznos, szívet melengető és felemelő dolog mellett, ami velünk történt életünk során, van egy csomó olyan is, amit ma már másként tennénk, ami elkísér, mindvégig ott lapul valahol a tudat alatt, amitől nem tudunk szabadulni, ami fáj. 
Ilyen volt ez az álmatlan újévi reggel is számomra, így játszadozott velem a még félig szendergő agyam. 

Éreztem, egyre fokozódik bennem valami nyugtalanság, valamiféle aggodalom. Egy idő után már nem is tudtam a rengeteg szépre és jóra figyelni, ami velem történt hét évtized alatt, a sikeres szakmai karrierre, az egészségre, a szerető családra, a vétett hibák, melléfogások, rossz döntések markolták meg a tudatomat, és semmilyen módon nem tudtam tőlük szabadulni. Így félálomban fel tudnak erősödni a rossz érzések, szinte fájnak, mert a múltat nem lehet megváltoztatni. 

Akkor voltam távol a szüleimtől, amikor közel kellett volna lennem. Sokszor jobb lett volna, ha hallgatok édesapámra. Utólag mindannyiszor kiderült, neki volt igaza. Közben elkezdett pityegni a telefonom, kezdetben ritkábban, aztán egyre gyakrabban, érkeztek az újévi üzenetek az ismerősöktől, barátoktól, rokonoktól. Felvettem, de bevallom, előtte imádkoztam. Kértem a Teremtőt, szabadítson meg ettől a szorongástól, ettől a rossz érzéstől, s ha vétkeztem, márpedig biztosan vétkeztem, bocsásson meg nekem, ne így kezdjem az újévet.
Néztem az üzeneteket. Edit, aki református lelkipásztor és az egyik közeli rokonomnak a felesége, a következő „napi igét” posztolta:

„Új év, új kezdet.

»Hogy [...] mi is új életben járjunk« (Róma 6,4).

Ne hagyd, hogy a múltad ellopja a jövődet! Isten új kezdetet akar adni neked. Mindannyiunknak vannak kapcsolataink, amelyeket nem lehet meggyógyítani, és olyan problémáink, amelyeket nem lehet megoldani úgy, ahogy szeretnénk. Ám Isten kegyelme által megbocsáthatunk, felejthetünk és továbbléphetünk. Nem kell éjszakákon át régi csontokon rágódnod, régi sebeket piszkálnod és fájdalmas emlékeket felelevenítened.

Könnyen befészkelik magukat az elmédbe a múltad szellemei, ha ajtót nyitsz nekik. »Annyi téren küszködök még mindig« – mondhatod, de mind így vagyunk ezzel. Még Pál apostol is elismerte, hogy nincs minden rendben körülötte. Egyesek ítélkezéssel tetézik mások küzdelmeit, ő viszont így vallott: »Az akarat megvolna bennem a jóra, de nem tudom véghezvinni azt. Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat« (Róma 7,18-19). 
Mind hálásak lehetünk Pál szavaiért, akik – tévesen – azt hittük, hogy ha keresztyének leszünk, nem kell küzdenünk többé. Ám nem áll meg itt az apostol, hanem két fontos igét is hozzáfűz:

»Hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból [...], úgy mi is új életben járjunk« (Róma 6,4).

»Így azt tartsátok ti is magatokról, hogy [Krisztushoz hasonlóan] meghaltatok a bűnnek« (11). »Mit kezdjek hát a régi gondjaimmal?« – kérdezed. Ismerd be, add fel és felejtsd el őket! Ahelyett, hogy esélytelen csatákat vívnál, hagyd, hadd söpörjön végig az életeden Krisztus feltámadásának ereje, és vágd el a köteléket közted és a múlt fájdalmai között!”

Folytak a könnyeim, mint a záporeső, míg olvastam. 

Így kezdődött számomra az újév. Köszönöm Istenem.