Utak a teljesség felé

Saját vagy mások sorsán keresztül gyakorta megtapasztalhatjuk: egy-egy balesetet követően átalakul az életünk. Van, aki nem képes feldolgozni a történteket, mindenkit okol élete megbicsaklásáért, csak önmagának nem teszi fel a kérdést: miért? S van, aki megérti a vele történtek lényegét.
Megérti, még dolga van ebben a világban. S ha így van, akkor azt belenyugvással, derűvel fogadja, hordozza és igyekszik a legtöbb jót kihozni megváltozott helyzetéből. Szedlják István békéscsabai tarsolykészítő személyében egy ilyen emberrel találkoztunk.
– Mikor és milyen baleset érte?
– Nagyon súlyos motorbaleset ért 1986-ban. Nem én voltam a hibás. Medencecsontom, jobb lábam ripityára tört, az orvosok le akarták vágni. Családommal közösen úgy döntöttünk, nem engedjük. Másfél évet töltöttem kórházban, ezalatt tizenhat műtétem volt. A lábam ugyan megmaradt, de többé semmi nem volt olyan, mint régen: merev lábamat bottal, mankókkal segítem a járásban. A baleset előtt úsztam, kerékpároztam, cselgáncsoztam – elég sportos életet éltem.
– A balesetnek volt valamilyen szerepe a váltásban?
– Feltétlenül. Egészen más volt az érdeklődési köröm. Korábban üzem vezető voltam egy gyárban, s mindig fémmel foglalkoztam. Amit most csinálok, az teljesen más. Ez egy belső, spirituális út is egyben. Miután 1957-ben születtem, a magyarság ősi viseletéről, történelméről szinte semmit nem tanultunk, így elképzeléseim sem voltak róla. Teljesen autodidakta módon kezdtem megismerni, tanulni a régi fegyverek szerkezetét, működését, s egymás után készítettem el reprint változataikat – a 15. századtól egészen a 19. századig. A lovagkorban a keréklakatos, dörzskerekes lőfegyverek voltak használatosak, ezt követték a kovaköves és csappantyús változatok. Lőni nem lehet velük, de minden egyéb elemük pontosan működik. Majd a számszeríj következett, amit – beleértve az asztalos munkát is – magam készítettem. E közben kerültem kapcsolatba a Békéscsabai Történelmi Íjászkörrel, s ők nagyon sokat segítettek az íj működésének, használatának megértésében. Emellett egy nagyon kellemes társaságra is leltem bennük. Elmondták, hogy öltözékeiket is maguk készítik: ki mihez ért, azzal segíti a közösség többi tagját. Az övcsatok mellett a viselethez tartozott a tarsoly is, ami annyira megtetszett, hogy hozzáláttam az első elkészítéséhez. Ez 1997-ben történt, azóta csak ezzel foglalkozom. Olyan sikere volt, hogy társaim egymás után kérték, készítsek nekik is, s így lassan egyre több tarsolylemez, tarsoly hagyta el a kezem.
– Mennyire valósághűek ezek a tarsolyok?
– Sok-sok utánaolvasás, kutatás után mondhatom: teljesen. Kerestem ötvöst, aki segítségemre lehetett volna a réz megmunkálásában, de nem találtam. Így ezt is meg kellett tanuljam. Ebben segítségemre volt az itteni régész–történész– muzeológus Medgyesi Pál, tőle kaptam instrukciókat. Persze megfelelő szerszámok kellettek, s mivel ilyesmit vásárolni nem lehet, ezeket is magam készítettem el egészen addig, míg a fémen, bőrön azt a nyomot nem hagyták, mint jó ezer évvel ezelőtt. Ez természetesen folyamatos tanulást is jelent. Csak hiteles forrásokból merítem a mintákat. Ez az életem! Annyi mindent kaptam általa, hogy elmondhatatlan.
– Mire gondol?
– A tudásra, barátokra, utazásokra, s van egy szakrális vetülete is. Mindenképpen nagy és mély lelki út, melynek során csodálatos embereket ismertem meg. A gyökerek felé fordulásnak köszönhetem, hogy eljutottam Dániába s megismerkedtem a vikingekkel. Talán meglepő, de az ő katalógusaikban is meg lehet találni a mi motívumainkat. Sok tekintetben hasonló az ornamentikájuk. Amerikában él egy hagyományőrző család, akik honfoglalás kori emlékeket gyűjtenek. Kértek, készítsek nekik tarsolyt, s amikor Magyarországon jártak, meglátogattak. Mindezt egy barátom által készített honlapnak köszönhetem, ami ellen kezdetben tiltakoztam, hiszen nem üzleti célzattal készítem ezeket a tarsolyokat. Bennük van a szívem–lelkem.
– Úgy értesültem, megnézi, kinek készít tarsolyt. Csakugyan: kinek?
– Valóban megnézem. Csak azért, mert valakinek pénze van, nem fogok neki tarsolyt készíteni. Azért sem, mert divat vagy csak úgy tetszik neki. De aki viseli, használja, annak jó szívvel készítem. Magam is használom, s nem hivalkodásból, hanem mert büszke vagyok rá, hogy ez az én munkám, amelynek minden fázisát kézzel készítem. Megélni ugyan nem lehet belőle, mert ez egy másik minőség, ahol a szellemiség, a jól végzett munka tárgyiasul.
– Mennyire változtatta meg az életét a tarsolykészítés?
– Elsősorban a baleset változtatta meg az életemet. Akkor értékelődött át számomra, hogy mi az igazán fontos az életben. Az egész családomat belevontam ebbe a munkába: feleségem, a két lányom is részt vesznek benne. Szinte csak a szeretetet élem meg mindenhonnan. A családomtól elsősorban. A gyerekeim soha nem szégyellték, hogy sánta vagyok, szinte lesik a gondolatomat, mindenben támogatnak, büszkék rám. Nagyon sok barátom van. Sokakkal levelezek, több száz név van a telefonkönyvemben, akik közel állnak hozzám. Nem is hittem volna korábban, milyen sokan vannak, akik törekszenek a hagyományőrzésre országszerte. Számomra minden velük való találkozás nagy élmény, s azt tapasztalom, nagyon sok jó ember találkozik ezeken a helyeken. Közülük sokan nyúltak vissza – hozzám hasonlóan – a gyökerekhez, s igyekeznek egy-egy régi mesterség tudását újra életre kelteni.
– Mi a tapasztalata, mennyire gondolkoznak másként az önhöz hasonló hagyományápolók, s ezt a másfajta gondolkodást mennyire tudják a környezetük felé továbbítani?
– A magyarság ősi hagyományai felé fordulás nagyon mély szellemi, lelki út. Ösztönös útkeresés a gyökerekhez, ami közben az emberi minőségünk is megváltozik. Jobbá leszünk. Az a tapasztalatom, hogy talán nem is a szűk ösvény felfedezése a legnehezebb feladat, hanem az azon való megmaradás. Akik gyermekekként kerültek évekkel ezelőtt közénk, mára többnyire felnőttek, egy részük földrajzilag is távol került közösségünktől, másként alakul az életük. Azt senki nem tudja megjósolni, hogy addigi kötődéseik elég mélyek-e ahhoz, hogy később visszataláljanak arra az útra, melyen annyi örömmel tartottak velünk. A felnőttek világa is átalakult. Jelentős részüket súlyosan érintette a válság: ki eladósodott, ki munkanélküli lett s már sem ideje, sem lelki ereje a közösség további táplálására, illetve az onnan való töltekezésre nincs. Én – családomtól támogatottan – nyugdíjasként, erőmhöz mérten segítem a közösségünk munkáját, ameddig bírom.
Ami a tudás továbbadását illeti: gyerektáborokba is elmegyek időnként. Tíz gyerekkel tudok egyszerre foglalkozni. Mindegyiknek viszek egy kis szurkot, lemezt, egy-egy kalapácsot, kis szerszámot és viszem a rajzaimat, amelyeket a turáni ornamentikából választok többnyire. Mindenki kap belőle egyet, fel kell rajzolniuk egy-egy motívumot, megmutatom a további munkafolyamatokat, s valami elképesztő lelkesedéssel dolgoznak rajta. Ezek többnyire íjász–lovas táborok, ahova eleve olyan gyerekek jönnek, akik nyitottak erre. Több mint tíz éve járok Kárpátaljára egy iskolába. Nagyon mások ott a gyerekek. Tisztelettudóak, figyelmesek, lelkesek, előzékenyek. Az itthoniakkal kicsit már elszaladt a világ, de mi neveltük őket ilyenekké. Igaz, jó szándékkal tettük, csak rosszul sült el. Járjuk a Vajdaságot, a cserkésztáborokat, Erdélyben is gyakran megfordulunk. Az a tapasztalat, hogy ezeket a táborokat nagyon élvezik a gyerekek. Alkothatnak, benne megélhetik a szabadságot, s ez nagy dolog.
– Úgy hírlik, semmilyen sajátkezű alkotásától nem válna meg. De azért játszunk el a gondolattal: ha mégis, mi lenne az?
– Ezek a tárgyak inkább nekem értékesek. Van egy keréklakatos pisztolyom például, ami három hónapig készült, értékét nem lehet pénzre fordítani. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy megváljak tőle. S van bennem egy kis hiúság is, mert büszke vagyok rá, hogy ezeket a dolgokat el tudtam készíteni úgy, ahogyan hajdanán őseink használták.
– Kompromisszumnak tekinti, hogy ezt a tevékenységet egy panelház hetedik emeletén folytatja?
– Annak. Hosszú ideig édesanyámnál dolgoztam, nála volt egy kis műhelyem kialakítva. De miután egyre rosszabbul megyek, takarékoskodnom kell a mozdulatokkal. Mindent megteszek azért, hogy karban tartsam magam: rendszeresen úszom, utána egy speciális biciklivel, amit egy lábbal tekerek, elmegyek anyukámhoz, aki három kilométerre lakik tőlünk. 82 évesen kertes házban lakik, s bár jól tartja magát, segítek neki, amiben tudok. Ő a legnagyszerűbb ember a világon. Édesapám, aki maga is amolyan ezermester volt, 15 éve meghalt. Ő volt a másik, nagyon fontos ember az életemben. Nekik köszönhetem, hogy ilyen vagyok.
– Milyen gyakran dolgozik a tarsolyokon?
– Nem akarom mindennapos tevékenységgé tenni. Amikor szellemi, lelki szükségét érzem, akkor leülök és dolgozom rajta. Így is sajnálom, hogy nem mindenkinek tudok készíteni, aki szeretne, de amit az ember lélekből készít, arra oda kell szánni az időt, önmagának kell a legtöbbre becsülni. Azzal, hogy nem teszi kötelezővé, inkább lehetőséggé. Amikor ezeken az ősi motívumokon dolgozom, valami nagyon távoli üzenetként hatol el az egykor élt elődeink szellemisége, lelkisége. Kicsit olyan ez számomra, mintha valami furcsa időutazást tennék. Szinte érzékelem, magam előtt látom azokat a szabad, büszke magyarokat, akik képesek voltak ennyi szépséget megformálni. Hallom különös zenéjüket, látom táncaikat. Mintha ilyenkor közöttük lennék. És ez engem is kiszabadít abból a börtönből, amelybe a betegség zárta a testemet. Amikor elkészül egy-egy tarsoly, ezt adom benne tovább. Ezért nem mindegy, hogy kinek készítem. Mert aki kapja, meg kell érezze, értse azt az üzenetet, ami ezekben az ősi darabokban benne van.
– Egy utolsó kérdés: elcserélné a mai életét a régivel?
– Semmilyen körülmények között sem. Mi egy nagyon összetartó család vagyunk, segítjük egymást, soha semmilyen problémánk nem volt. Egészséges emberként úgy terveztem, harmincéves koromig szeretnék egzisztenciát teremteni. Szeretnék egy lakást, egy kocsit, hogy elmehessek a családommal minden évben valahova nyaralni – nem voltak nagyra törő terveim. S akkor jött a baleset – 29 éves voltam… Amit ez a megváltozott élet hozott, ezt már nem cserélném el semmiért. Sokkal több élményt, érzelmet, barátságot, lelki gazdagságot, tudást kaptam így a sorstól, mintha nem lett volna ez a változás.
– Azt tapasztalom – személyesen és mások életén keresztül is –, amikor az ember egy-egy ilyen irgalmatlan traumán megy keresztül, azt gondolja, a lehető legrosszabb történt vele. De ha utólag visszatekint, azt látja, bármilyen furcsán hangzik is: a lehető legnagyobb ajándékot kapta. Mert arra fordította általa a Teremtő az ember sorsát, ahova saját jószántából valószínűleg soha nem jutott volna el. De ahhoz, hogy fejlődjön, bejárja azt az utat, amiért megszületett, ahhoz bizony kellenek ezek a terelések.
– Igen, ezt magam is így élem meg. Megkapjuk a sorstól a jelzéseket és sokszor csak azon múlik, hogy jobbra vagy balra indulunk.
Lehoczky Leopoldina