Martinek Imre, a délvidéki Torontálvásárhelyről származó terepjáró újságíró fontos feladatának vallja: „észrevenni, meglátni, hitelesen megörökíteni és másokkal is megosztani” mindazt, amit lát, tapasztal. Mindezzel célja, hogy „önálló gondolkodásra is” bátorítsa a befogadót. Most induló sorozatunkban mellé szegődhetünk és vele együtt barangolhatjuk be a szép magyar tájat – határon innen és túl.

Indulunk

Isten reményt ad azoknak, akik álmodnak;
csodákat tesz azokkal, akik hisznek.
és soha nem hagyja el azokat, akik Vele járnak.

Mindenekelőtt illene talán bemutatkoznom. Vagy legalábbis szólni egy-két versnyit arról, mi végre is nógatám digitális pennámat írásra olyan apróságokról és kvázi csekélységekről készítve útszéli jegyzetet, melyekre sokak szerint talán már nincs is igazán szükség. Az újabbnál-újabb metamorfózisát élő világunkban meg pláne.
Illene, mégsem teszem. Azért nem, mert minderre nem létezik épkézláb magyarázat. Legfeljebb egy idevágó Weöres Sándor-verset tudnék felhozni mentségemre, igazolásképpen:

„Mit bánom én, hogy érdemes,
vagy céltalan a dolgom?
patak vagyok: kérdjem-e, hogy
habomat hova hordom?
Harcolok: nem tudom, kiért
és nem tudom ki ellen.
Nem kell ismernem célomat,
mert célom ismer engem.”

Így summáz a költő, s – évtizedekkel később vele együtt – én is.

Mi is. Alkalmasint párommal, nejemmel, hites (úti)társammal egyetemben, akivel ez eddig is számolatlan mérföldet volt alkalmam bébarangolni az Úr szabad ege alatt.

Induljunk hát el, csapjunk határozottan a lovak közé! Vagyis, miképpen azt a régi latinoknak volt szokásuk mondani: in medias res. A többi meg majd alakul. Mint mindig.

Legutóbbi túránk kiindulópontjául a Pálos út Források útja egyes számú állomáshelyét választottuk: a sziklatemplomi elágazást. S bár a Gellért-hegy, a Duna, illetve a folyó túlsó partját tulajdonába vevő Pest fölött háborítatlan nyugalommal esett az eső, a kihelyezett fémtáblák szövegét sokkal inkább fogadalomból rögzíté elmém, illetve fényképezőgépem SD-kártyája, ‘iszen intelmek is azok egyúttal, nem csak infó-cseppek.

„A Gellért-hegy belsejében több gyógyító meleg vízforrás fakad, amelyek a templom klímáját is meghatározzák.” A Kelenföld irányába tartó sárga villamos – a kocsik számozásából következtetve – (ideérkezésünktől számítva) immár második körét rótta odalent, ám mi még mindig várakoztunk. Aztán újra lendületet kaptak végtagjaink, lévén nemcsak az eső állt el végre, de néhány merészebb napsugár is elhagyhatta felhőágyi szobafogságát.

A külföldi vendégek körében is nagy népszerűségnek örvendő vidék ösvényei tárulkoztak ki őszi mivoltukban. Okkersárgába szublimáló zöld, rőt-barna üstökű fák borzolt lombkoronái alatt. Így jutánk el a Filozófusok kertjének elnevezett állomáshelyhez, ahol a következő felirat fogadja az érkezőt: „Nézz le a városra. Rengeteg ember él itt. Sokféle csoportosulásban vannak együtt. De mi is a közösség igazi értelme? Közös célok? Együtt kirándulunk a hegyekbe? Miért van, hogy miközben megélünk egyfajta társas létet, mégis, a lelkünk mélyén vágyakozunk valami többre?” Egy újabb feladvány, mit mindenkinek egyes-egyedül illik megválaszolnia, önmagával és önmagában letisztáznia.

„Akinek küldetése van, az összeköt, és nem szétválaszt; az hidat ver, és nem gátat vet; valódi tükröt tart, nem pedig mellébeszél; szeret, megbocsát és csak azért sem gyűlöl. Nem azért, mert nem tudna gyűlölni, hanem mert tudatosan a jót, s ezáltal a nehezebbet választotta” – írta réges-régen, sokadik válaszlevelében egyik kedves partiumi ismerősöm. Noha utaink már egy ideje szinte egyáltalán nem keresztezik egymást, ezek a verbális lenyomatok határozottan rögzültek bennem. Akárcsak egyes képkockák a soron következő állomáshelyig, a vezető városmajori templomig utunkon.

„Elfogadni a gyengeséget mint az életünk egyik fontos forrását, talán teljesen érthetetlen, miközben sokan azon dolgozunk, hogy nyeregben maradjunk és másokat is erősítsünk. Gyengének, tehetetlennek lenni nem ugyanaz, mint megengedni magadnak a tehetetlenség tapasztalatát” (Puskás Antal pálos szerzetes gondolatai. palosut.hu/varosmajor-templom). Jelek az út mentében. Újabbnál újabbak, markánsabbnál markánsabbak.

Ámbár az apostolok lovát immáron városi buszra cseréljük, a kútvölgyi Boldogasszony-kápolnához már csak napszentület után, vecsernyekor jutunk fel. Készül pár fotó odakünn, majd belépünk. Elcsigázottan bár, viszont hálatelt szívvel: hiszen egyedül nekünk, embereknek adatott meg az egész teremtett világban a lehetőség, hogy megszólíthatjuk, Atyánknak nevezhetjük Teremtőnket.

„A bátorság nem azt jelenti, hogy valaki nem fél. Hanem azt, hogy a félelmei ellenére útnak indul. Kell, hogy legyen honnan útnak indulni. Az otthon nem az a hely, ahová aludni és enni járunk. Az otthon az a hely, ahová hazatérünk mindennel, ami történt velünk és bennünk. És ahonnan útnak tudunk indulni újra meg újra.” (Komáromi Sándor) – utunkat innen s e mottóval folytattuk.

A szerző felvételeivel